Az lenne csodálatos, ha ma is megértenénk egymást…

Két jezsuita páter, két csillagász Mária Terézia megbízásából 1768. április 28-án útnak indul a messzi északi Vardø szigetére, hogy megfigyeljék a Vénusz átvonulását a Nap előtt. Amit azonban az expedíció során találtak, az meghatározta a későbbiekben a magyar történelem és a nyelvtudomány fejlődését.

A konferencia „főszereplője” Sajnovics János jezsuita pap, csillagász, nyelvész volt, Demonstratio idioma ungarorum et lapporum idem esse című munkájával a magyar összehasonlító nyelvtudomány előfutárává vált. Ezt a munkát akár olvasgathatjuk is, ha az ELTE nyelvészkönyvtárában kikérjük a 250 éves példányt, és persze, ha tudunk kellően latinul. Ha nem, akkor az 1994-es magyar nyelvű fordítást érdemesebb lapozgatni…

Sajnos a 250 év alatt megoszlottak a vélemények az uráli eredetű magyar nyelvről, Sajnovics már a 18. században a magyar nemesek támadásának kereszttüzébe, vagy inkább szablyái és fokosai szimbolikus támadásai közé került.

Juhász Dezső intézetigazgató és Olav Berstad norvég nagykövet köszöntője után nyolc előadás következett, majd a délután folyamán három vitaindító előadás hangzott el, amelyet kerekasztal-beszélgetés követett. Az elhangzott előadások szerkesztett anyagából kötet is készül, ezért jelen írásban – a teljesség igénye nélkül – válogatunk az előadásokból.

A konferencia programja:

• Mihalik Béla (Jezsuita Levéltár): Jézus Társasága és tudós rendtagjai a 18. századi Magyarországon
• Bartha Lajos (Magyar Földrajzi Társaság): Sajnovics, a tudós és az ember
• Oláh Krisztina (Hadtörténeti Intézet): Insula Wardoehuus a Maximiliano Hell
• Szíj Enikő (ELTE): Sajnovics útinaplója ürügyén – népnevek, térképek, címerek
• Vladár Zsuzsa (ELTE): A Demonstratio kutatásmódszertanáról
• Kelemen Ivett (Debreceni Egyetem): Sajnovics János szerepe a számi/lapp helyesírás történetében
• Korompay Klára (ELTE): Nyelvhasonlítás és nyelvtörténet: a Halotti beszéd a Demonstratióban
• Doncsecz Etelka (MTA–DE): Sajnovics nyomdokain: Verseghy Ferenc levele Henrik Gabriel Porthanhoz

Kerekasztal:

• Békés Vera (MTA Filozófiai Intézet) Ugyanaz? Hasonló? Rokon?
• Terbe Erika (ELTE): Mit gondolnak a mai egyetemisták a nyelvrokonság kérdéséről?
• Szentgyörgyi Rudolf (ELTE): Megjegyzések a nyelvrokonság tanításának módszertanához
• Felkért hozzászólók: Sziráki Zsófia (ELTE doktorandusz), Kubínyi Kata (ELTE), Magyari Sára (Partiumi Keresztény Egyetem), moderátor: Constantinovits Milán (ELTE doktorandusz)

A magyar közvélemény a 18. században nem fogadta jó szívvel a lapp (számi) rokonítást. Erről C. Vladár Zsuzsa, az ELTE egyetemi docense beszélt előadásában. Kiemelte, hogy Sajnovics János munkáját természettudományos, elméletileg megalapozott módszertannal készítette, tisztított és összemérhető formákra hozott nyelvi adatokkal dolgozott, és a kutatása ellenőrizhető volt, tehát a korabeli tudományos feltételeknek megfelelt. Nyelvészeti szempontból Sajnovics korábban meglevő tudásanyagokat rendezett egységes keretbe, legfontosabb érvként a grammatikára alapozta vizsgálatát, szabályos hangmegfelelésekkel számolt, nyelvjárási különbségekkel és nyelvi változással. Az eredeti és az idegen szavakat szétválasztotta összehasonlítás szempontjából.

A 18. században a nyelvhasonlításnak még nem volt kialakult módszertana, így három irányból is érte kritika Sajnovics munkáját: a természettudomány oldaláról a bizonyítást elégtelennek találta Sajnovics kritikusa, a történészi vélemények eltúlzottnak, a magyar nemesek pedig egyszerűen értelmetlennek találták Sajnovics munkáját.

A három kritikusi csoport közül a legérdekesebb talán a magyar nemesi értelmiség hozzáállása Sajnovics Demonstratiójához és a finnugor rokonításhoz: egyszerűen értelmetlennek találták  a nemesek a kutatást, úgy vélték, hogy sértő a nyelvrokonság-néprokonság kapcsolat, és véleményük szerint a nyelv helyett a szokásokat, erkölcsöket, tehát a népkaraktert kellene összehasonlítani, ez az, ami népek rokonságánál mérvadó lehet. Bessenyei György így ír erről: „nem a szavakat kell nézni, hanem az erkölcsi tulajdonságot.” Azonban ez a 18. századi felfogás alapvetően megváltozott a nemzeti romantika korszakában, amikor a nyelv vált az identitás alapjává, Sajnovics módszertana pedig megalapozta a későbbi történeti összehasonlító nyelvészetet.

A természettudósok kritikáját Born Ignác geológus fogalmazta meg, aki a természettudományos módszertanon belül maradva Sajnovics szemére vetette a pontatlan terminológiát, hiszen Sajnovics a munkájában demonstratioról beszél – fogalmaz Born –, tehát matematikai bizonyításról, azonban az azonosság (idem) a matematikában felcserélhetőséget jelent, márpedig két nyelv nem cserélhető föl – hangzott a kritika. Továbbá a kritikus a mindkét nyelvben előforduló idegen szavakat véletlen egyezéseknek is betudhatta, a grammatikai hasonlóságok pedig nemcsak erre a  két nyelvre, hanem a keleti nyelvekre általánosan jellemzőek.

A történész Schlözer is kritizálta Sajnovics munkáját nyilvános recenzióban. A matematikusi megközelítést egyszerűen eltúlzottnak találta. A fekete-fehér kategorizálás helyett rugalmas kontextusvizsgálatot javasolna, azonosság helyett hasonlósági fokozatok bemutatását, deduktív módszer helyett pedig nagy adatbázisokra támaszkodó induktív módszertant.

„Nem kell nekünk a halzsíros atyafiság”

A délutáni szekció záróelőadásaként hangzott el Doncsecz Etelka, az MTA és a Debreceni Egyetem munkatársának előadása a Demonstratio recepciótörténetéről, melyhez Verseghy Ferencnek a Henrik Gabriel Porthanhoz írott levelével új nézőpontokat mutatott be a nyelvészeti munka 18. századi fogadtatásával kapcsolatban.

A bécsi Magyar Hírmondóban 1794 áprilisában megjelent híradás arra ösztönözte a kutatókat, hogy vegyék fel a kapcsolatot a turkui egyetem professzorával, Porthannal, és végezzenek alapos összehasonlító vizsgálatokat a finn és magyar nyelvek között. Verseghy ekkor kereste fel a professzort, levelében arról írt, hogy egy összehasonlító etimológiai szótáron dolgozik. Levelében hivatkozik Sajnovics Demonstratiójára is.

Ennek a különleges kapcsolatnak a felfejtése mellett az előadásában Doncsecz Etelka kitért a 18. századi kontextus szempontjából a nyelvhasonlítás kezdeteinek áttekintésére is, bár a 16–17. század tudósai még inkább a héberrel hasonlították a magyart, míg Strahlenberg rámutatott a 18. század elején a finn és a magyar nyelv szerkezeti összetartozására.

Jelentősen befolyásolta a Demonstratio fogadtatását és új megközelítésének elutasítását a nemzet fogalmának korabeli értelmezése, a korabeli rendi Magyarország nemzetkoncepciójában az eredet-rokonság kérdésének nagy szerep jutott. A nyelv mint a nemzeti összetartozás alapja néhány szerzőnél egyáltalán nem kapott ekkoriban még szerepet. Az alapvető nemesi elgondolásban a vitézi, hősi erények voltak a meghatározóak, tehát identitásképző elemként ezeket vették elsősorban a „fegyvertárukba”. A magyar nemesség azt vallotta, hogy a keleti-hun eredet vonzerejét nem a szavak, hanem az erkölcsi tulajdonságok magyarázzák, szemben a  halzsíros atyafisággal, az északi rokonságkoncepcióval. De a képet árnyalhatja Verseghy Ferenc 1794-ben kelt, Porthanhoz írott levele, mellyel egyfajta pillanatfelvételként vizsgálható a nemzetfogalom alakulása.

A jezsuita szellemi hátország

Mihalik Béla előadásában Sajnovics „szellemi hátországát”, a magyarországi jezsuita rendet mutatta be. Az elhangzott előadásból az érdeklődők megtudhatták, hogy miért válhatott a jezsuita rend a történettudomány és a forrásfeldolgozás úttörőjévé, és hogy az ebben a szellemi légkörben felnövekvő Sajnovics János milyen kapcsolati hálóval, tudományos összeköttetésekkel rendelkezett a Demonstratio megírásához.

A jezsuita szerzetesrendi érdeklődés a tudományok széles spektrumára terjedt ki. Sajnovics tanítói és munkatársai (pl. Hell Miksa /Maximilian Hell/) is példák arra, hogy a jezsuita papok hagyományos értelemben vett polihisztorok voltak. Szerteágazó műveltségükre szükség is volt, hiszen a Demonstratio megírása kapcsán nemcsak nyelvészeti, nyelvtörténeti, hanem történelmi kérdések is felmerültek. De hogyan nyertek a jezsuiták mind nagyobb szerepet a 17. századtól a magyar történelemtudomány megalapozásában, és ez milyen szellemi hátországot, miliőt adott Sajnovics Jánosnak, Hell Miksának és kortársainak?

Szabados György jezsuita történészek munkáit vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a magyar történettudomány megteremtésében élen járó jezsuiták „sikertörténete” az 1644–1811 közötti időszakra tehető, ahol a kezdő dátum, Inhoffer Annales Ecclesiastici Regni Hungariae című munkáját jelöli, amelytől egészen Katona István jezsuita történész haláláig számítódik a „nagy korszak”. Inhoffer munkája tulajdonképpen egy programot adott a jezsuiták számára. Azonban igen érdekes az a történeti kontextus, amelyben a jezsuiták a történelmi kutatással, a forrásfeltárással kezdtek el foglalkozni.

 Az 1690-es években a hódoltság alóli felszabadulás ugyanis tisztázatlan birtokügyek ezreit hozta magával. Nemcsak az egyházi birtokok hollétét kellett feltárni, hanem a világi birtokok rendezése során is akadt bőven feladat, amelyben a történeti dokumentumokra lehetett csak támaszkodni. Kollonich Lipót esztergomi prímássá választása után (1695) levéltári rendezéseket szorgalmazott. A magyar jezsuiták belső igénye is lehetett a nagymértékű forrásfeltárás, hiszen a magyarországi rendházak az osztrák rendtartomány tagjai voltak, azaz a bécsi döntésektől függtek. A magyar rendtagok soraiban már a 17. század közepétől megfigyelhető önállósodási törekvés, így a 17. század végétől folytatott önálló forrásfeltáró munka – Szabados György szerint – értelmezhető egyfajta identitáserősítő gyakorlatként is. A magyar jezsuiták az ország és a magyar nemzet történetének feltárásával ugyanis saját identitásukat is erősíteni akarták az osztrák rendtartományon belül. A meginduló forrásgyűjtést ösztönözhette továbbá az is, hogy a hódoltság alóli felszabadulás következtében számos püspöki bársonyszék betöltése is realitássá vált, amelyek a hódoltság ideje alatt csak címzetes püspökségekként léteztek. Ez a folyamat komoly kegyúri vitákat keltett a bécsi udvar és a szentszék között. Tehát a vatikáni forrásfeltárás a magyar egyházi kiváltságok védelmére is irányulhatott. Különlegesség, hogy az ELTE Egyetemi Könyvtárában őriznek 133 kötetet a Hevenesi Gábor jezsuita pap nevével fémjelzett forrásgyűjtésből, mely a mai napig az egyik elsőszámú forrásbázisa a magyar történettudománynak.

Maga Hell Miksa skandináv expedíciója után a bizánci kutatások mellett a magyar őstörténettel kezdett el foglalkozni és már akkoriban hangsúlyozta a bizánci források jelentőségét a magyar őstörténet kutatásában. Az előadásból megtudhattuk, hogy három nagy történész nevével fémjelezhető a 18. század végi jezsuita történeti kutatás: Kaprinai István; a Halotti Beszéd megtalálója, Pray György; és Katona István.

A jezsuiták forrásfeltáró munkája három részre és ez által három egymásba fonódó korszakra osztható. Az első a forrásfeltárást végző iratértékelő munka, amit az adatgyűjtést rendszerező munka, majd a forráskritika használata követett. A fenti három történész mindegyike már forráskritikát alkalmazott, szövegközi jegyzetekkel ellátva a forrásközléseket.

Szerencsés véletlen, hogy a Demonstratio megjelenésének évében találta meg Pray György a Halotti beszéd kéziratát, és így nyomtatásban ­– betűhív közlésben, olvasatban és latin fordításban – először Sajnovics munkájában jelenhetett meg a Halotti beszéd szövege, ahogyan erről Korompay Klára részletesen is beszélt előadásában.

A Halotti beszéd és a demonstráció kapcsolata

Amilyen közismert tény, hogy a Halotti beszéd szövege először Sajnovics Demonstratiójában látott napvilágot, olyan ritkán kerül ma előtérbe, hogy pontosan mit tartalmaz ez a szövegközlés, milyen részekből áll? – kezdte előadását Korompay Klára. Az előadásból az is kiderült, hogyan érvényesítette a nyelvhasonlítás e nagy úttörője – Sajnovics – a nyelvtörténeti szemléletet a munkájában, ami még a korban nem rendelkezett saját módszertannal.

Sajnovics a Demonstratio második, nagyszombati kiadásában közli a Halotti beszédet annak bizonyítására, hogy minden nyelv változik, az egyes nyelvek egymástól eltérő módon; ilyen módon az a tény, hogy a magyarok és a lappok nem értik meg egymást, nem lehet cáfolata a két nyelv közös eredetének. A Demonstratióban megjelenő Halotti beszéd három változatát ismertette az előadó. Elsőként a betűhű szövegről, majd a modernizált átiratról, végül pedig a latin fordításról beszélt. Az első kapcsán kiemelte, hogy a Halotti beszéd lejegyzőjének jól olvasható kézírásának köszönhetően nem jelenthetett nehézséget a betűhű közlés elkészítése, amely közel áll a ma is használt legújabb kiadásokhoz.  Eltérés leginkább a tagmondatok és a mondathatárok jelölésében mutatkozik csupán. A második szöveget olvasatként tünteti fel Sajnovics. Itt figyelemreméltó a szóhasználat, hiszen talán először alkalmazta ezt a kifejezést az értelmező átírásra. A szöveg több is, mint olvasat, egyszerre értelmező, modernizált átirat. Fontos megjegyezni, hogy az átiratot nem Sajnovics készítette, erre a szintén jezsuita Faludi Ferencet kérte meg.  A harmadik, Demonstratióban megjelenő szöveg egy latin fordítás a Halotti beszédről, melynek célja, hogy a nemzetközi publikum is megismerhesse a kuriózumnak számító magyar szöveg értelmét.

A 21. századi kutatás számára nemcsak az Árpád-kori szövegemlékkel kapcsolatban segítség Sajnovics Demonstratiójában a kiváló jezsuita tudósok által elkészített tudományos elemzés, de sokat elárul a 18. század végének nyelvérzékéről is.

„Az lenne csodálatos dolog, ha ma is kölcsönösen megértenénk egymást” – írja Sajnovics a Halotti beszéd közlésének bevezetőjében, utalva a lapp nyelvvel való rokonságra. Ebben a pár oldalas bevezetőben – melyre Korompay Klára előadásában külön felhívta az érdeklődő közönség figyelmét – Sajnovics kifejti a nyelvek változásáról szóló alaptételt, melyet kiegészít azzal, hogy a kiejtés, a jelentés, a szókészlet és a stílus mindig változóak. „Sőt az lenne teljességgel csodálatos, sőt a nyelvek szokott változásától teljességgel elütő dolog, ha ma is kölcsönösen megértenék egymást” ­– írja Sajnovics. Tehát a nyelvtörténeti gondolkodás kezdetének egy gyönyörű példáját jelenti Sajnovics okfejtése.

Népnevek, térképek, címerek

Szíj Enikő Sajnovics útinaplója ürügyén – népnevek, térképek, címerek című előadásában a Sajnovics-expedícióról és a terminológia nehézségeiről beszélt. Előadásában bemutatta a kari tanácsterem hátuljában kiállított – egyébként a nyelvészkönyvtárban őrzött – Demonstratio első kiadásait. A nyelvészek mindig számon tartották a nagy elődöket – mondta Szíj Enikő –, ugyanis az egyik nyomtatvány Pais Dezső ajándéka volt a nyelvészkönyvtár számára, a másikban pedig Bárczi professzor által került a könyvtár gyűjteményébe.

A 250 évvel ezelőtti terminológia, a finn vagy lapp népnevek használata több bizonytalanságra is okot ad, hiszen nem lehet minden esetben tudni, hogy Sajnovics útinaplójában például a „finnekkel” való találkozás valóban finneket, vagy épp tengeri lappokat takart. Tovább bonyolítja  a helyzetet a karéliaiak vagy karjalaiak szavak használata, ugyanis az, ami a Demonstratio  első kiadásában kareliaként szerepel, a másodikban kiadásba karelia (karjelia) formában íródott be. Mely népcsoport nyelvhasználatát tükrözi a „j”-s változat, melyik a korábbi? – adódnak a nyelvtörténészek számára a kérdések.

Sajnovics a naplójában leírja a nyelvtörténeti kutatás kezdetének tekinthető első beszélgetését egy finn misszionárius adatközlővel, pontosan 1768. október 6-án. Finn családok életmódjáról beszélgetnek, akik valójában lappok lehettek – itt bizonytalan a terminológia. A naplóban egy leírás következik a „finnekről”, melynek tartalmából néhány részt is bemutatott az előadó „5-10-12 főből álltak a finn családok, sátoraikban fenn mindig van egy nyílás. Tisztasági okokból az állatokat az oldalsó kapun hajtják be és ki, télen a hegyekben változtatják lakóhelyüket, a vándorlásuk alatt a csillagok alapján tájékozódnak, mint a hajósok a tengeren. Vagyonukat a rénszarvasok képezik, a szegényebbeknek 50, a gazdagabbaknak 4-500 is van. Az újszülöttnek az apa és a keresztapa rénszarvast ajándékoz. Medvékre és farkasokra, de leginkább rókákra vadásznak.” Ezután még hosszan faggatta Sajnovics és társa a misszionáriust a lappokról. Ekkor betért egy karéliai ember is hozzájuk, akivel a misszionárius elimádkoztatta a Miatyánkot. Ez után a találkozás után kérte föl Hell Miksa Sajnovicsot a nyelvtudománnyal, nyelvtörténettel való foglalkozásra.

Azonban nemcsak a nyelvtörténeti, hanem a heraldikai, azaz címertani kutatásokra is kitért az előadó. Ugyanis a Demonstratio első oldalán egy címert láthatunk, amely több változatban is ismert, és bizonytalan eredetű. A kard- és nyílábrázolás, mely az orosz-svéd ellenségeskedésre, hatalmi ellentétekre utal, még sok nyitott kérdést rejteget a kutatók számára.

„Helyesírási háború”, lapp nyelv magyar helyesírással?

Kelemen Ivett a számikról (régi terminológiával lappokról), számiföldről és arról a helyesírási háborúról beszélt, amibe Sajnovics a kutatásai során maga is jócskán belekerült. Lappföldön, a 400 ezer km²-es kulturális régióban 60–80 ezer számi él. A terület négy országon – Norvégián, Svédországon, Finnországon és Ororszországon – átívelő régió. A nagy területi tagoltság mellett már Sajnovics is jól látta, hogy nagyfokú nyelvi tagoltság is jellemzi a számikat. Ma kilenc számi nyelvet különböztetünk meg, melyeket régen nyelvjárásoknak is neveztek. De pontosabb a különálló nyelvekről beszélni, hiszen a területileg egymástól távol eső számik már nem értik meg egymást.

Sajnovics a központi, északi számi nyelvvel ismerkedett, és tett javaslatot ebben a nyelvben a magyar helyesírás bevezetésére. A 18. századi nyelvészeti kutatásban nehézséget jelentett, hogy a számi nyelvvel foglalkozó tudósok a maguk nyelvéből kiindulva dolgoztak, és a saját helyesírásukkal igyekeztek jelölni, lejegyezni a számi nyelv hangjait. A probléma azon hangok jelölésekor került elő, amelyek hiányoztak az adott szerző nyelvéből. Az előadás során a különböző megoldásokra izgalmas példákat is láthattunk.

A helyesírási vitában részt vevő szereplők Magyarországon kevésbé ismertek. Mindegyikük úttörő volt a maga nemében – fogalmazott az előadó, Knud Leem, a számi irodalmi nyelv atyja. Anders Porsanger pedig az első számi volt, aki felsőfokú végzettséget szerzett, öt nyelven beszélt, abban az időben – hívja fel a figyelmet az előadó –, amikor a számik nagy része még analfabéta volt. Származása miatt később derékba is törték feljebbvalói a karrierjét. Sajnovics és Anders Porsanger szembekerült Knud Leemmel a „helyesírási háborúban”.

Leemről azt kell tudni, hogy maga is misszionáriusként szolgált számiföldön, ahol a számikhoz induló misszionáriusokat képző iskola vezetője lett. Itt természetesen a nyelvtanulás különösen fontos szerepet kapott, hogy az akkor nagyrészt analfabéta számik anyanyelvükön hallgathassák a misszionáriusok prédikációit. Leem professzor mellé 1752-ben, 17 éves korában érkezett a „nyelvzseninek” tartott Porsanger, aki nyelvmesterként segítette Leem munkáját. Ez azt jelentette, hogy anyanyelvi adatközlőként és általános asszisztensként tevékenykedett Leem mellett. Porsanger a trondheimi iskolát kiváló eredménnyel végezte el, teológiai végzettséget szerezett, és bibliafordításokat készített, míg 1762–64-között misszionáriusi kiküldetést kellett teljesítenie. Leem és a trondheimi püspök azonban szerették volna viszontlátni az egyetemen adjunktusként Porsangert, ezért egy fizető kórházlelkészi állást szereztek számára (az adjunktusi állás nem járt fizetéssel), ami mellett tudta végezni az egyetemi feladatait is.

Leem mellett Porsangernek is nagy munka jutott a számi szótár elkészítésében. Azonban 1767 tavaszán egy különleges küldeményt kapott Porsanger, ugyanis a koppenhágai missziós kollégium felkérte egy jelentés megírására, amiben a véleményét kérték a svéd-számi szövegek helyesírásával kapcsolatban. Úgy vélték, hogy az a helyesírás egyszerűbb és jobban használható, mint a Leem által használt helyesírás. Porsanger azonban megvédte Leem munkáját, és így a szótár tovább készülhetett. Azonban a jelentés mellé Leem munkájához pár észrevételt is fűzött, amit a professzor személyes támadásnak vett. Ezzel kezdődött meg a helyesírási háború. Az előadó kiemelte Leem 1770-ben írt válaszát, amelyből a tudományos diskurzus helyett csak a személyes sértettség érezhető, ugyanis azt írja, hogy ő [ti. Leem] már javában prédikált a számiknak, amikor Porsanger még meg sem született. A professzorral tehát nem lehetett vitázni. Ebben az időben egy másik csoport is kezdett dolgozni egy saját helyesíráson, méghozzá a január 27-i konferencia főszereplői – Hell Miksa és Sajnovics János. A két tudós Leem szótárának magyar helyesírással való átírását javasolta.

A szótárról Sajnovics a Demonstratióban is írt: bemutatja egy-egy szócikk felépítését. A Leem és Sajnovics helyesírása közötti vita olyan élesnek bizonyult, hogy Leem szótárának papírlapjait is elvágta. Pontosabban a 42. oldalnál járó Leem-szótár nyomtatása közel két évre leállt. Egy harmadik misszionárius, akit „pártatlan döntőnek” kértek fel az ügyben, azonban végül Leem halála után 1772-ben megszerkesztette és kiadatta – természetesen már a saját neve alatt – a professzor helyesírásával a szótárat.

1771-ben azonban még három helyesírás is versengett: Leem professzoré, Porsangeré és Sanjnovicsé. Leem helyesírása a dán nyelv betűkészletét használta olyan hangok lejegyzésére is, amelyek nem szerepeltek a dán nyelvben. Egy hangot több betű jelölt. Azt, hogy a helyesírás olvasása nehézkes, már Porsanger nyilatkozta, anyanyelvi számi beszélőként. Ezért Porsanger számi nyelvű prédikációírás során kidolgozta saját helyesírását, amelyben a Leem által használt nehézkes betűkombinációkat görög karakterekkel próbálta feloldani.

Sajnovics magyar helyesírása illeszkedett a rokon nyelvhez, de valószínűleg idegenül hatott, és költséges lett volna az új karakterek előállítása a nyomdában, ezért azt végül Leem helyesírásával szemben elutasították. 1772-ben így Leem szótára került a nyomdákba. Sajnovics hazatért, de számos megválaszolatlan kérdést hagyott számiföldön, melyek kiderítése a jövőbeli tudományos kutatás feladata – mondta az előadó, aki olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy ki döntött végül a helyesírási kérdésben, és hová tűnt a magyar nyelven írt Leem-szótár kézirata? Az előadásból képet kaphattunk arról, hogy milyen szerepe volt az egyéneknek egy-egy helyesírás kialakításában.

Kerekasztal

A konferencia kerekasztal-beszélgetéssel zárult, melyhez három vitaindító előadás hangzott el a délután folyamán. Békés Vera, az MTA Filozófiai Intézetéből, a rokonság kérdéskörét járta körbe, Terbe Erika, az ELTE adjunktusa arról beszélt, hogy milyen „hátizsákkal” érkeznek a középiskolából az egyetem magyar szakjára a fiatalok. Felméréseiből jól látszik, hogy a diákok vélekedésében közel sem általánosan elfogadott a finnugor nyelvrokonság ténye, hanem sokan – középiskolai tanáraik, a családi környezet hatására – rokonszenveznek alternatív, dilettáns elméletekkel, mint a szíriuszi, vagy a sumér-magyar rokonság. Szentgyörgyi Rudolfnak, az ELTE adjunktusának gyakorlatorientált előadásában módszertani válaszokat kínált a nyelvtörténet középiskolai tanításának problémáira.  A kérdésfelvető előadások után Constantinovits Milán, az ELTE doktoranduszának moderálásával kerekasztal-beszélgetés kezdődött, ahol a határon túli magyar nyelvű oktatás és a nyelvtörténeti korszak tananyagbeli helye is terítéken volt. Szóba került a finnugor tanszék doktoranduszainak és oktatóinak lelkes kezdeményezése is a rendhagyó nyelvtanórákkal kapcsolatban, melyről korábbi interjúnkban írtunk. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Sziráki Zsófia doktoranduszhallgató, Kubínyi Kata, az ELTE adjunktusa és Magyari Sára, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa voltak.

Az egész napos tudománytörténeti konferencia szerkesztett anyagát tanulmánykötetben is olvashatják majd az érdeklődők.