A leitmotiv olyan zenei módszer, ami Wagnertől Nolanig jelen van a művészetben. Bár a technika hasonló, a megvalósítás és a koncepció mögötte radikálisan változott és folyamatosan változik.
A leitmotiv egy központi motívum vagy több központi motívum szövedéke, ami változatlanul vagy módosultan, de többször visszatér egy mű alatt. A technika működési elve az, hogy az adott melódia mindig egy emberre, tárgyra, helyre stb. utal, de ezzel együtt mindig jellemzi ennek pszichológiai sajátosságait és karakterisztikáit is – azaz egyszerre denotatív és konnotatív.
Amikor leitmotivról beszélünk, akkor nem a vezérmelódiát vagy a főcímet értjük alatta. A klasszikus Hollywoodban (’30-as, ’40-es évek) a producerek szorgalmazták különböző kommersz dalok és fülbemászó dallamok használatát, hogy növeljék egy-egy mozi bevételét a lemezeladásokkal és rádiólejátszásokkal. Ezeket a dalokat/melódiákat pedig – ennek a gazdasági megfontolásnak a mozgatórugójaként – többször ismételték a filmben, de nem a leitmotiv funkcióiban.
De hogy mik ezek a funkciók? Egyrészt valami vagy valaki jelenlétének érzékeltetése egy olyan jelentben, ahol nincs a képben. Lásd A cápa példáját, amiben onnan tudjuk, hogy közel a para, hogy halljuk az ominózus dunn-dunt, még ha nem is látjuk magát az állatot. Másrészt – és ez egy jóval absztraktabb használat – olyan karakter, tárgy, stb. érzékeltetésére szolgálhat, aki/ami fizikálisan nincs ott az adott jelenetben, de kihatása van az ábrázolt eseményekre. Példának A keresztapa ikonikus lófejes jelenete, ahol (már) a közelben sincs Vito Corleone és csipet-csapata, de amikor meglátjuk az állat fejét az ágyban, felszólal az a dallam, amiről pontosan tudjuk, hogy a családfő sajátja.
Továbbá lényegi szerepe van abban, hogy az utalt dolog érzelmi minőségét is jelezze – ahogy már a konnotációnál írtam. Ebben az esetben az igazán mókás dolgok a ’70-es évektől kezdődtek, amikor újra felkapott technika lett a kultikus, sokrészes saga-filmek miatt. A zeneszerzők ugyanis – hogy küzdjenek a technika kommersz jellege ellen, de az előnyeit se veszítsék el – elkezdtek nagyon szokatlan hangokat használni leitmotivként.
Ott van például az A sötét lovag Heath Ledger legendás Jokerével. Egy olyan Jokerrel, aki legalább annyira torzult, mint bármelyik másik vászonra vitt verziója a bűnözés bohóchercegének, de sokkal kegyetlenebb és grandiózusabb (teátrálisabb?) náluk. Hans Zimmer ezt a torzultságot úgy ragadja meg, hogy fog egy két hangszínből álló, zörgő, fémes hangot – amiből az egyik állandó marad, a másik viszont folyamatosan csúszik feljebb, jelezve a karakter csavarodottságát és az egy-egy jelenetben tovább fokozódó mentális állapotát. Például itt, 1:20-tól.
Persze a mai napig létezik az úgymond kommersz használat, tucatnyi példa van rá szinte minden filmben. Ott van Luke Skywalker, ahogy felnéz a Tatooine két napjára és közben szól John Williams magasztos és hősies dallama, ami 42 éve az Erő világos oldalát jelképezi, vagy ott van Penge Borisz a Blöffben a saját kozákos, bohókás dallamaival, vagy Ron Stallworth a BlacKkKlansmanben a korai ’70-es évek rockhangzását megelevenítő gitárszólójával. Szóval a leitmotiv tényleg mindenhol használt technika.
Viszont még nem beszéltünk arról, hogy hogyan működik. Justin London 3 fő tulajdonságát állapította meg a filmes leitmotivnak: rövid, megkülönböztető (distinctive) és konzisztens.
Tehát a leitmotiv rövid: ez viszont nem jelenti azt, hogy nem lehet valami hosszabb dallam része vagy nem fejlődhet hosszabb dallammá. A klasszikus Hollywood leitmotivjai sokszor inkább témák, de a leitmotiv felismeréséhez elég a kezdő 1-2 hang. Ld. Indiana Jones, Star Wars, Gyűrűk ura vagy bármelyik filmes saga igazából.
Az elveszett frigyláda fosztogatói
Kép forrása: IMDb
A megkülönböztethetőség azért fontos, mert nézőkként emlékeznünk kell a motívumra, mikor visszatér. Ehhez egyrészt alkalmazza a ritmust mint eszközt, viszont ennél is fontosabb az ehhez társuló kíséret harmóniája, mivel ez fogja elárulni a leitmotiv hangulatiságát.
A konzisztencia az előbbiekhez valamelyest köthető: a leitmotiv mindig következetesen használt kell legyen, hogy felismerhető maradjon. Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindig ugyanúgy van lejátszva: megváltozhat a hangszerelés, a harmónia, a stílus – de a ritmus és melódia konzisztenciája állandó, így mindig azonosítható, hogy most miről/kiről is van szó. A Skywalker-téma ide is tökéletes példa: Anakin és Luke zenéje radikálisan más (nyilván mert a személyiségük is az), de a téma alapelemei változatlanok, hogy érezzük: itt összetartozó karakterekről van szó. De a személyek megkülönböztetésén túl kap más funkciókat is a motívum: ott van még egy heroikus, harci dobos Skywalker-téma, meg egy érzelmes – két napba nézegetős – „nem szeretem a homokot”-os – körteevős; mindez egy alapmelódiából.
Szóval izgalmas dolog a leitmotiv, jelentős rétegeket, színezeteket, akár értelmezéseket adhat a filmeknek. De ha ilyen mélységben nem is használja a rendező, egy B-kategóriás filmnél is el lehet velük szórakozni, figyelgetni-találgatni, ami valószínűleg dob a filmélményen – még ha ivós játéknak nem is a legjobb.
Kiemelt képek forrása: IMDb (The Dark Knight, Star Wars)
