Lehet-e egyvalamilyennek lenni? – A Criptic Identities leideni konferenciájáról

A Leideni Egyetemen március 20. és 22. között Criptic Identities címmel megrendezett konferencia a fogyatékkal élők rejtett identitásait állította középpontba. A két és fél napos workshopon a különböző tudományágak képviselői eltérő megközelítésben, de mindannyian társadalmi kontextusban vizsgálták a kérdést, hogy milyen rétegei lehetnek az önazonosságnak.

A közösségi médiában nemrég rengeteg megosztást kapott Borbély Alexandra TedTalkja. A rövid gondolatébreszőben a színésznő azt a kérdést vetette fel, hogy lehet-e csak egyvalamilyennek lenni. A társadalom sok esetben ugyanis azt várja el tőlünk, hogy egy pontosan bekategorizálható, kiszámítható szerepet öltsünk magunkra. Számára viszont pont az a többarcúság jelentett büszkeséget, ami mások szemében kívülállóságként nyilvánult meg: Szlovákiában magyarnak tekintették, Magyarországon viszont határon túlinak (ezzel együtt részben szlováknak).

Borbély Alexandra legyőzve a sztereotípiákat azt támasztotta alá előadásában, hogy identitásunk különböző rétegei nem zárják ki egymást. Ezt a belső dinamikát, az önmeghatározás egymást átfedő, néha egymással versenyző elemeit kívánta megragadni a fogyatékkal élők esetében a Criptic Identities – Historicizing the identity formation of persons with disabilities across the globe című konferencia 2019. március 20. és 22. között a Leideni Egyetem szervezésében.

A fogyatékkal élők egyéni és társadalmi helyzetét feltáró disability studies (fogyatékosságtudomány) az utóbbi évtizedben egyre inkább a kritikai fogyatékosságtudomány (critical disability studies) irányába mozdult el, és a fogyatékkal élők társadalmi láthatóságának tudományos módszerekkel való elősegítése mellett a kritikai megközelítésre is egyre nagyobb figyelem fordult. Ide tartozik, hogy a múltra vonatkozó kutatások is elkezdtek közelíteni a történetírói hagyományhoz. A fogyatékosság újragondolását és globális értelmezését célozták meg a Leideni Egyetemen működő Rethinking Disability kutatócsoportjának tagjai is, akik egyben a konferencia főszervezői voltak.

Anahi Guedes de Mello

Anahi Guedes de Mello előadását Anaïs van Ertvelde olvasta fel.

A tudományágban mindemellett folyamatos párbeszéd zajlik a terminológia használatáról és a megfelelő fogalmak megtalálásáról. A magyar szóhasználatban például szintén bevett a disability studies kifejezés a fogyatékosságtudomány helyett. Bár a területen intenzív tudományos diskurzus folyik, talán épp a fogyatékkal élők társadalmi elismerése érdekében eddig keveseb figyelmet kaptak a fogyatékkal élőket érintő, de ezzel a kategóriával nem meghatározható identitáselemek és az ezekből következő társadalmi helyzet vizsgálata. Az egyéb szempontok tehát a kutatásokban is háttérbe szorultak a fogyatékossági kategória javára.

A konferencia címe ugyancsak megjelenítette ezt a kettősséget, a „rejtett” (cryptic) és a „fogyatékos” (cripple) szójátékával. Az identitások ez alapján tehát nemcsak párhozamosak vagy kereszteződnek, hanem akár el is fedhetik egymást.

A Rethinking Disability projekt vezetője és összetartója, Baár Mónika az  ELTE-n kezdte tanulmányait magyar-történelem szakon. A Leideni Egyetem professzoraként szakterülete többek között Közép-Európa kutatása. Úttörőként ő dolgozta fel a magyar vakvezetőkutya-képzés történetét, majd nemzetközi területen folytatta a fogyatékosságtörténeti elemzéseket.

A tanárnő a workshopot szervező doktoranduszaival együtt nagy gondot fordított a hozzáférhetőségre és az akadálymentességre, ami még saját területén is rendhagyónak számított a konferenciák sorában. Az előadásokat amerikai jelnyelvre (ASL) és holland jelnyelvre (NGT) is tolmácsolták, a prezentációk írott verziója pedig kinyomtatva, felnagyított betűmérettel is elérhető volt a résztvevőknek, akiknek ez nagyban megkönnyíthetette az elhangzottak követését. Az egyik teremben ráadásul pihenősarok is rendelkezésre állt azok számára, akik azt a szünetekben igénybe kívánták venni egy rövid időre.

A konferenciát március 20-án, szerdán délután Pieter Verstraete, a Leuveni Egyetem professzora nyitotta előadásával, melyben a csend értékére reflektált, és azt a verbális kommunikációhoz társítva, jelentésteremtő részként mutatta be. A gondolatmenet kiindulópontját Helen Keller története nyújtotta. Ő volt az első siketvak nő az Egyesült Államokban, aki diplomát szerzett 1904-ben, és mind írásaiban, mind életében alkotója volt a csend művészetének. Az előadás elméleti keretét az a felfedezés adta, hogy a hallás konstrukciója időben változó, mások mellett Michel Foucault és Paulo Freire munkásságára támaszkodva. Az est a Leideni Néprajzi Múzeumban, Alex de Ronde rendező Deaf Child (Doof Kind) dokumentumfilmjével zárult. A film készítője saját fiának történetét dolgozta fel, olyan kérdéseket feszegetve, hogy siketként mik befolyásolták a fiú választásait az élet különböző területein, illetve hogyan alakult családjához fűződő viszonya.

A második napon párhuzamosan két szekció előadásai közül is választhattak a résztvevők. A főbb témakörök 1.(a) a fogyatékosság identitásának konstrukciója és dekonstrukciója, 1.(b) fogyatékosság és etnicitás, 2.(a) intézményes tanúskodás,  2.(b) kereszteződő identitások, 3.(a) (poszt)szocialista képzetek, 3.(b) fogyatékosság és nemzet voltak.

Az egymást keresztező identitások kérdése több előadásban is visszatért. Szemléltetésül például boncolgatni lehet, egy adott társadalomban/kultúrában egy fekete, vak nő milyen szerepet tölt be, egyáltalán mely identitáselem válik leginkább meghatározóvá számára. A fogyatékosság mellett ugyanis a kor, a társadalmi nem, az etnicitás és a társadalmi osztály egyaránt alapvető fontosságú tényező lehet az önazonosságban. Magyar vonatkozásban a szocialista országok gyakorlatairól szóló prezentációk is tanulsággal jártak, hiszen akár az 1968-as események politikai hatását, akár az önszerveződés rendszerváltás utáni megélénkülését tekintjük, a későbbiekben érdemes lehet további párhuzamokat keresnünk. A nap zárásaként Elena Iarskaia-Smirnova plenáris előadása a fogyatékkal élők orosz nyilvánosságban való megjelenésről számolt be. Kiemelte többek között a szülői önszerveződés szerepét, amely egyrészről előmozdította a fogyatékkal élők társadalmi láthatóságát, másrészről viszont azt eredményezte, hogy továbbra sem saját hangjukon szólaltak meg. Egy sajtótájékoztatón például, ahol mozgássérültek szüleikkel együtt álltak ki jogaikért, az állványokon lévő mikrofonok a kerekesszékesek feje fölött helyezkedtek el, egyértelműen jelezve, hogy nem az érintett csoporttól, hanem szüleiktől várnak nyilatkozatot a média képviselői.

Disability Protests

A pénteki Disability Protests szekció előadói, a jeltolmácsok és a szekcióvezető Zsadányi Edit, az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék docense

 

A pénteki nap Anahi Guedes de Mello bevezető előadásával kezdődött, melyben a szexualitás és fogyatékosság összefüggéseire világított rá. Saját példáján keresztül elsősorban a siketség és a szexualitás viszonyára reflektált. A különböző identitások hatványozottan jellenek meg esetében, hiszen nem csupán siketnek és leszbikus nőnek tartja magát, hanem cochleáris implantátuma miatt a halló világ részének is. Úgy véli, az ellentmondást az okozza általában a siketek számára, hogy míg a mindennapi, nyilvános kommunikációban nem feltétlenül hiányolják a hangzó nyelvet és a hangokat, az intim térben és a szexualitásban vágynak az akusztikus elemekre, sőt, fetisizálják azokat. A brazil előadónő egyébként nem használ jelnyelvet, így cochleáris implantátuma segítségével és szájról olvasással fogadta a számára spanyolra fordított kérdéseket, amit az angol mellett az említett két jelnyelvre is párhuzamosan tolmácsoltak, tovább fokozva a nyelvi sokszínűséget. Előadása után két egymást követő szekcóban a fogyatékkal élők tüntetéseiről, megemlékezésekről és reprezentációkról kaphattak képet a résztvevők különböző országok példáin keresztül. A hollandiai siket közösség egyik tagja hozzászólásában megemlítette, hogy ez idáig nem volt tudomása a közelmúlt lengyel tüntetéseiről. A tudományos eredmények ismertetése tehát még ez esetben is elősegíteni látszik a mozgalmi jelleg erősödését és az egyes csoportok közötti párbeszédet.

Az esemény zárásaként Baár Mónika összegezte a konferencián elhangzottakat, és kiemelte, hogy nagy öröm számára látni a résztvevők fiatal összetételét és motivált, színvonalas kutatási eredményeit. Az egyéni tudósokon kívül bemutatkozó kutatócsoportok többsége azonban projektalapú, azaz időszakos, ezért különösen fontos lenne a kapcsolatok fenntartása és egy hosszútávon is együttműködő tudományos hálózat létrehozása.

(Fotó: Csicsics Anna)