A materiális világon túllépni tendáló huszonegyedik században korán világossá vált: az állatokat nemcsak gyakorlati, fizikai módon lehet használni. Ez a tendencia viszont nem újkeletű (még ha a teherhordás és a tanítás aránya radikálisan el is tolódott az utóbbi pár évtizedben): az ókori görög és keleti kultúrákig visszavezethető. És hiába van ilyen nagy háttere a fabuláknak, a legtávolabbi múlt és a legaktuálisabb jelen között is meglepően erős közös pontok lelhetőek fel.
Az állatmesék kortalanságának oka, hogy az emberi tulajdonságokkal rendelkező állatok esszenciájukból adódóan képesek a társadalomkritikai üzenetek hordozására, a humánumban rejlő gyengeségek bemutatására, univerzális tanulságok közlésére. Ezeknek általános célja eleinte egy igazságosabb emberi norma megteremtése volt, később lett az adott kultúrkör kialakult és megszilárdult normáinak és tradícióinak absztrakt reprezentálása és terjesztése a társadalomban.
Az fabulahagyomány Aiszóposz (Aesopus, Ezópusz, Esopus, és még megannyi) nevével kötődött össze: feltehetőleg a korabeli szónokok között, akik szintén fabulákat adtak elő, ő emelkedett ki a legjobban, így az ő nevéhez kapcsolták az összes állat- és növénymesét. Az Aiszóposz nevével fémjelzett hagyomány megítélése és aktualitása aztán hullámzó volt a történelem során, a 16. században például fénykorát élte (a korabeli Németország protestáns programjába rendkívül jól tudott illeszkedni a társadalomkritikai hangvétele miatt), többek között Magyarországon is erőteljes hatást váltott ki az akkori közéletben.
Hatás alatt jelen esetben diskurzust értek: két irányba polarizálódtak a feldolgozások. Pesti Gábor megteremtette a könyv magyar nyelvű, protestáns ideológiával átitatott verzióját, amit úgymond konzervatív módon, arányosan, tömören és az alapanyagot tekintve pontosan fordított le ‒ így akarta kifejezni a görög auktor iránti tiszteletét, amit az önálló szerzemény szerves velejárójának gondolt. Hasonlóan vélekedett az egyébként saját maga által kreált verses tanulságokról is (alapjai Cato disztichonjai, az ún. párversek), melyek elengedhetetlen elemei voltak a fabuláinak.
A feldolgozások másik pólusát a humanista Heltai Gáspár képviselte, aki nyomdászkarrierje mellett híres volt vallásváltogató életmódjáról (életpályája során végigkövette a század protestáns ágazatait: sorrendben lutheriánus, kálvinista, antitrinitariánus és unitárius is volt), és nem mellesleg a Károli Gáspár-féle Bibliát megelőző legteljesebb Ószövetség-fordításról. Fő műve, a Száz fabula ezeknek az életrajzi adatoknak egyfajta gócpontja ‒ egy olyan alkotás, ami hordozza magában az összes Heltainak fontos eszmét és tendenciát. És egyébként teljesen innoválja a fabula fogalmát és formáját.
Heltai a magyar irodalomban először eleven párbeszédeket alkalmazott az elbeszélő prózában, tartalmi részekkel egészítette ki, amplifikálta a latin nyelvű eredeti visszafogott dialógusait, részletezte a cselekményt. A Pesti által lejegyzett szövegekhez képest érzékelhetően árnyaltabb és dinamikusabb Heltai narratívája ‒ ezt a második fabulán keresztül illusztrálom.
Heltai Gáspár
Kép forrása: WikiMedia
Pesti verziójában a farkas „oda mene” a bárányhoz, Heltai az „alásiete” szót alkalmazza; azaz míg előbbiben pusztán tettalapú leírásként annyit tudunk meg, hogy a farkas A helyről B-be került, utóbbi esetben ennek a modalitását is érzékeljük, mint egy szuggesztív jellegű intuíciót, egy előrejelzést a farkas mentális és érzelmi állapotáról. Máshogy megfogalmazva: az első szövegben korábbi ismeretekből, prekoncepciókból tudjuk, hogy a farkas végezni fog a báránnyal, Heltai ezt sejteti is az olvasóval.
A karakterek árnyalása is ugyanennek a kifejtettségnek köszönhetően lehetséges, a dialógusok primer szerepével Heltai képes a figurák jellemét feltárni. Az állatok gyakori beszéltetésével meg tudja jeleníteni a karakterek érzelmeit, a dialógusokban erősen kirajzolódik a szereplők önképe.
Mindez azért volt eddig fontos, mert bár az aiszóposzi hagyománynak Heltai irodalmi utókorában nem volt jelentős folytatója, ám a popkultúrában – kiváltképp a filmgyártásban – erős párhuzamokat lehet felfedezni a hatalomról, erkölcsről szóló állatmesékkel. A cikk igazán lényegi részében két Walt Disney-hez köthető alkotás felhasználásával fogom illusztrálni és bizonyítani a felvetett tézist, miszerint Heltai az innovációival felfedezte azt a módszertant, amit ma is használnak a popipar berkein belül, és sok esetben hasonló eszközöket alkalmaznak a tartalmi rétegzéshez, kontextualizáláshoz is.
Az első vizsgált film az 1946-os A Szép és a Szörnyeteg (La belle et la bête), ami bár még nem a Disney kezei között jelent meg, később az ominózus francia mese WD-féle interpretációjára erős hatással lesz.
“[…] a Szörnyeteg magányos, akár az ember, és félreismert, akár az állat” – írja Roger Ebert, a huszadik század legmeghatározóbb filmkritikusa Száz híres film című könyvében. Ez tökéletes kiindulópont az analógia első aspektusához, a Szörnyeteg jellemének ábrázolásához. Az antropomorf lény keveréke a Heltainál látott személyiségsémáknak: ragadozó, mert öl, mert alkalmaz erőszakot, a testi adottságait és erőnlétét felhasználja sok esetben a hatalom biztosításához (ami jelen esetben a túlélésen túl maximum a lakóhelye és élete feletti irányítást jelenti), azonban egy egyszerű indok jámbor állattá is teszi – a Szörnyeteg erkölcsi tekintetben a legtöbb esetben jó. Nem azért viselkedik ragadozóként, mert valódi identitásának része lenne, egyszerűen a sztereotípiák áldozatává vált, az lett, aminek kikiáltották – egy gyilkoló, félelmetes lény. Emiatt a Jean Marais által alakított protagonista rendelkezik egy hatalmas azonosulási ponttal, képesek vagyunk vele empatizálni, ami meghatározza a történet feldolgozásának perspektíváját, így a leszűrt tanulságot is. Lásd: Marlene Dietrich legendává vált „Hol van az én szépséges szörnyetegem?” felkiáltása, amiből leszűrhető a következtetés, miszerint a nézők jobban tudtak azonosulni egy sokkal inkább állatra hajazó figurával, mint egy emberivel. Emellett Heltai a Száz fabulában kizárólag a kisemberi perspektvát erősíti, valamint a hatalom áldozatai iránt mutat a mű kollektív egészében részvétet és empátiát. Jelen esetben a kisember a Szörnyeteg, a kiszolgáltatott fél, ami valami rajta kívül eső ok miatt nyomorog a hétköznapokban.
Kép forrása: IMDb
A két alkotás létrehozása között is van analógia: míg Heltain a vallási pártatlanság ideájának nyomása ült ‒ a vágy, hogy az egész protestantizmus által elfogadott tanokat tudja terjeszteni ‒, A Szép és a Szörnyeteget egyfajta próbának tekintették. Egyrészt Cocteau filmjét a francia művésztársadalom nyilatkozatának gondolták, azaz egy kollektív szubkultúra nevében kellett alkotnia – akaratától függetlenül –, másrészt elitizmussal vádolták, kortársai úgy érezték, elidegenedett a nagyközönségtől. Így, ahogy Heltai a polgárságot célozta meg mint fő befogadóréteg, Cocteau a nagypublikumnak hozott létre egy filmet.
Legvégül a fel-felbukkanó sötét tónus: állandó jellegű vallási konfliktusok, valamint poszt-világháborús Franciaország. Megmagyarázza magát.
A második alkotás, amivel foglalkozom, az Az Oroszlánkirály (The Lion King). A kétoscaros filmben az állatok mikrotársadalma a tápláléklánc szabályai szerint működik (azaz az oroszlán ugyanúgy megeszi a zebrát vagy antilopot, mint a valóságban), de a királynak a béke fenntartására, az ökoszisztéma gondtalan működésére kell törekednie – tehát, mint a Száz fabulában, a hatalom kérdésköre a cselekmény szerves részét képezi, viszont árnyaltabban mutatja be az uralkodási lehetőségeket, az elégedettség, a jó vezető aspektusa is megjelenik, egészen részletesen kifejtve.
Viszont nem magyar vonatkozás a magyar vonatkozás, ha nem forog szóban valamilyen negatívum, valamilyen megalománia, valamilyen autoritás: Zordon. A táplálékláncot megbontja azzal, hogy a mikrotársadalom részévé teszi ideiglenes pártfogóit, a hiénákat, így elüldözi a gyengébb növényevőket; uralkodása idején Pride Rock lepusztul, a királyságot éhínség és belső konfliktusok gyötrik. Absztrakt megközelítésből ez párhuzamba hozható Heltai korának vallási helyzetével – bár az akkori Magyarország és szomszéd országai mind a kereszténység ágait képviselték, ezek kulturális és tradicionális szempontból heterogének voltak, a konszenzusra való hajlam hiánya miatt radikális belső konfliktusok alakultak ki; egyik fél sem volt hajlandó flexibilissé tenni világlátási rendszerét. Az Az oroszlánkirályban ábrázolt hiénák nem hajlandók feladni fosztogató életmódjukat, emiatt az oroszlánok nem engedik be őket területükre, ahol a bőséges állatvilág nyújtotta lehetőségekkel élhetnének, így nem lenne szükségük a portyázásra – azaz a két faj, bár ugyanúgy a ragadozók sorába tartozik, egymás indulatait katalizálja. A heterogenitásból adódó konfliktusok aztán a film végén megoldódnak (ahogy a történelemben is részlegesen megoldódtak, ld. az erdélyi vallási toleranciát), létrejön a már említett konszenzus azzal, hogy Simba megszerzi királyi státusát.
A szereplők jellemét tetteiken kívül két jóval finomabb eszközzel árnyalták a készítők: a gesztusokkal és mimikával. Ahogy Heltai a karakterek árnyalását a sűrű leírással igyekszik maximalizálni, a film – az animációs technikából adódó dinamikussága miatt – precíz, teátrális test- és nonverbális beszédet használ, az enyhén elnagyolt gesztusokkal és hanghordozással képes a szereplők szándékait megjeleníteni. Ergo: a részletes leírás és a precíz audiovizualitás ‒ bár van köztük pár évszázad ‒ lényegében ugyanazt eredményezi.
Az Az oroszlánkirály persze foglalkozik olyan általános témákkal, mint a család, a szerelem, a bajtársiasság és a felnövés, azaz megjelennek benne az átlagos, Heltai által is sugallt polgári értékek, de ezeknek kifejtését már nem érzem szükségesnek.
Kép forrása: IMDb
Mindezekből számomra az szűrhető le, hogy a szerző-nyomdász az 1500-as években megtalálta azt a módot az állatmesék aktualizálásához, amit még ma is lehet úgy használni, hogy sikeres legyen: ahogy a Száz fabula kiemelkedik az aiszóposzi hagyományban, A Szép és a Szörnyeteg a leginnovatívabb feldolgozása a francia tündérmesének, ami befolyásolta és inspirálta a későbbi, nagyobb pénzügyi sikerű verziókat, Az oroszlánkirály pedig birtokolja az IMDb Top 250-es listjának legmagasabb helyét a Disney-filmek közül, és animációs filmként is a második legjobbnak megítélt (csupán a Chihiro szellemországban előzi meg). A siker receptjéből pedig ma már mindenki főz Hollywoodban, akinek van józan esze (és elég pénze).
Kiemelt kép forrása: IMDb
Felhasznált irodalom:
Bitskey István, Heltai Gáspár, fabulaíró = Eszmék, művek, hagyományok: tanulmányok a magyar reneszánsz és barokk irodalomról, Debrecen, Kossuth Egyetemi, 1996, 55–67.
Roger Ebert, Száz híres film, Bp., Európa, 2006, 145–149.
Clifford Geertz, Sűrű leírás = Az értelmezés hatalma, Bp., Osiris, 2001, 170-199.
Gintli Tibor, Kiss Farkas Gábor, Laczházi Gyula, Orlovszky Géza, Schein Gábor, Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Magyar irodalom, szerk: Gintli Tibor, Bp., Akadémia, 2010, 119–132.
Heltai Gáspár, Második fabula = Száz fabula, Bp. Unikornis, 1998. Online elérés: http://mek.oszk.hu/00600/00668/html/01.htm#6
.jpg){kind=link}