Miért lesz valakiből tanár? Tanár-e az óraadó? Elkerülhető-e a kiégés? Miért nem tekintünk az iskolára, mint munkahelyre? Napszámosok a kertészek ellen. Joós Andrea, tanár, az élménybiológia kiötlője és még számos egyéb projekt kezdeményezője, résztvevője meglepő őszinteséggel beszélt ezekről a témákról is az újpalotai Képmás estek keretében.
Akinek van némi köze a pedagógiához, a tanársághoz és nem ismeri az élménybiológiát, az valószínűleg nem használja a közösségi médiát elég aktívan. Pár éve Joós Andrea Facebook-oldala egyenesen berobbant (már amennyire, egy magyar nyelvű, biológiai témákkal foglalkozó ismeretterjesztő oldal be tud robbani) az internetes életbe. A siker persze borítékolható volt, akkor még nem nagyon lehetett találkozni ezzel a fajta laza, angolszász stílussal ilyen témában, azóta persze már ezek is elszaporodtak. A célközönség egyértelműen az érdeklődő laikusok: érdekességek, jól hangzó mondatok, apró sarkítások, kevés tudományosság. Nincsen ezzel semmi baj, valahogyan meg kell fogni a diákságot. Azonban felmerül a kérdés, hogy ugyanezt lehet-e egy tanórán is csinálni? Működik-e?
Élménybiológia akcióban – a képet és a szakszerű preparálást Joós Andrea egyik diákja készítette
„Tanítani menő, tanulni élmény” – beszélgetés Joós Andreával. Már szeptemberben megjelent a Facebook-esemény, és meglepően sokan jelölték be, hogy mennének (91 ember ott lesz, 834 érdeklődő!). A szervezők ezt látva gyorsan reagáltak és előzetes regisztrációhoz kötötték a részvételt, hiszen a helyszín befogadóképessége is véges. Ráadásul megtalálni sem volt egyszerű. Szerda, este hét óra, a belvárostól egy órányi tömegközlekedésre. Érezni lehetett, hogy hiába a nagy érdeklődés, azért ez a kombináció sokakat el fog tántorítani. De az újpalotai panelek között kitartóan bolyongók, először egymást, majd a helyszínt, a Kikötőt is megtalálták.
Az utolsók között érkezem, még van néhány hely. Körülbelül negyvenen lehetünk, plusz a helyi televíziós csatorna stábja, fotósok. Joós épp a szervezőkkel beszélget, rögtön tisztázza, hogy nem szeretne mikrofont, nem olyan nagy ez a terem, és akár el is kezdhetnénk. A megnyitóban stílszerűen Sir Ken Robinson gondolatai ismétlődnek. Hatásvadász, de tanulságos példák: miért van ez, hogy minden óvodás kreatívnak gondolja magát, de a végzős gimnazistáknak már csak elenyésző százaléka? Mit kell tanítani a most első osztályos gyermeknek, aki 2030-ban fog végezni?
Ezután következik Joós rövid, körülbelül fél órás előadása. Lényegében önmagáról, pontosabban önmagáról és a tanárságról, tanításról: „Joós Andrea vagyok, középiskolai biológia tanár, jelenleg kiégett”. Valahol itt kezdődött el számomra a meglepetések és a pozitív csalódások sorozata. Őszintén meg kell mondanom, hogy habár értékelem a tudomány- és hivatásnépszerűsítő tevékenységeit, eddig nem sikerült megkedvelnem őt magát mint jelenséget. Egyrészt távol áll tőlem a stílusa, illetve a sokat hirdetett módszereit sem tartottam hatásosnak, működőképesnek. Ahogyan telt az este, ez utóbbiak nem változtak, de elkezdtem érteni, miért nagyon hasznos, amit csinál.
Hogy az olvasó jobban oda tudja képzelni magát, szeretném egy kicsit körülírni Joós Andreát, az embert. Felnyírt haj, a gesztusaiból egy állandó lazaság sugárzott, és nem voltak ritkák tőle a skill, bullshit-generátor, hackelés, gáz és hasonló szavak. Habár nem szeretem ezt a szót, de mégis ez jutott legelőször eszembe, ahogyan megláttam: trendi. Teljesen érthető, hogy a légkör, amit megteremt sokkal kevésbé feszélyez, helyez nyomás alá egy tizenéves diákot, mint esetleg más, (csúnya szóval) „régi vágású” tanároké.
Az előadás is ebben a könnyed hangulatban telik, az emberek feloldódnak, és az az érzésem, hogy neki is szüksége van erre, mert a következő pár percben nagyon személyes dolgokat is hallunk tőle.
Először a saját hivatáskereséséről esik szó. Habár pedagógusként végzett, egy darabig rádiós és televíziós műsorszerkesztőként dolgozott, ami nem volt haszontalan tapasztalat, hiszen azóta is több rádiós ismeretterjesztő műsort készített. Ugyanakkor érezte, hogy ez még nem az, amit szeretne csinálni, így kezdett el tanítani.
„Az elején még érdekli a diákokat, hogy ki ez az új ember, mit akar ő nekünk mondani, de aztán ez is lecseng és ugyanolyan unottá válnak.”
Azt vette észre, ahogy elmúlik ez a fajta „újdonság ereje”, ő is belenyugszik a szokásos tanár-diák viszonylatokba, és a „régi tanáraivá válik”. Ösztönösen veszi fel a katedra másik oldaláról oly sokszor látott szokásokat. A jókat is, a rosszakat is. Akkor kezdődött el a változás, mikor ezt felismerte, és szembesítette vele önmagát. Ezzel azonban nem szűntek meg mágikusan a problémák. Sajnos a közoktatásban jelenleg uralkodó viszonyokban nehéz ebből a szokásos mókuskerékből kitörni, nehéz valami mást csinálni, azonban minden rendszert meg lehet hackelni.
Amennyi munkaórát igényel ennek a színezése, addigra biztos megtanulják a gyerekek hogy néz ki a hasnyálmirigy és a patkóbél
A hátralévő időben ezekről a „hackelési technikákról” esett szó. Módszerei alapvetően a gamificationön alapulnak, illetve Prievara Tibort is megemlíti, mint nagyon fontos példa, aki valamilyen szinten tanára volt a pedagógiában. Számonkérést kiváltó módszerei között szerepel videófelelés, ahol a jegyzetből nem felolvasva, de jegyzet segítségével három percig kell folyamatosan beszélnie a diáknak egy választott témáról, ezt levideózni és elküldeni értékelésre. Ami éppen a következő sarkalatos pont. A már említett gamification módszereinek megfelelően a diák teljesítményére, feladataira (amiket önállóan is vállalhat) pontokat kap, ami alapján születik meg a havi osztályzata. Az egésznek a lényege tulajdonképpen az, hogy a hóvégi jegy egyértelműen a gyerek felelőssége. Itt nincs olyan, hogy „szemét módon pontozott a tanár” vagy „mindig olyanból feleltet, amit nem tudok”. Joós bevallása szerint ez a felismerés gyakran okoz egy mélypontot a diákban a harmadik hónap körül, amit már jó előre szokott hangsúlyozni a szülőknek, mert a holtponton való túllendülésen az ő segítségükre, támogatásukra is szükség van.
Ezek után a mondandója már inkább a tanárokra és a tanári karokra vonatkozik. Miért nem lehet az iskolára nem csak tudástárként, gyermekmegőrzőként, hanem mint munkahelyre is tekinteni? Ennek kapcsán épp egy új projekten, a Tanártöltőn dolgozik különböző cégekkel, amelynek célja, hogy a legtöbb munkahelyen már oly divatos, pozitív légkörteremtő megoldásokra pénzt biztosítsanak a tanári karok számára, hogy legyen büdzsé például: közös kirándulásra, tréningre, jó minőségű munkahelyi étkezésre vagy akár tíz perces irodai masszázsra. Ez talán elsőre meglepően, már-már nevetségesen hangozhat, de gondoljunk csak bele: milyen tanárt szeretnénk magunknak vagy a gyermekeinknek? Valakit, aki utálja, ahol van, tele van belső frusztrációkkal, vagy valakit, aki kipihent, jókedvű, nem stresszel amiatt, hogy a tanáriból jön, hogy a kollégáival beszélgetnie kell.
Az utolsó nagy pont, amit érintünk az a kiégés. Joós véleménye szerint ekkor két lehetősége van az embernek, elhagyja a pályáját (ami szerinte csak először nehéz, utána már ad egy biztonságot az embernek, mert tudja, hogy ez is egy opció, nem dőlt össze a világ, amikor először megtette, és a második, harmadik stb. alkalom esetén sem fog), vagy a szabadidős tevékenységeit tudatosan úgy szervezi, hogy feltöltse velük saját magát. Ő például jelenleg nem tanít, csak hétvégenként tehetséggondozó foglalkozásokat tart, illetve énekel a Csíkszerdában és rajzol. Hamarosan megjelenik egy színezője, amiben anatómiai szempontból pontos ábrák vannak, népművészeti motívumokkal díszítve.
A hamarosan megjelenő színező egy lapja – a gyomor találkozása a népművészeti motívumokkal
Az előadást rövid pódiumbeszélgetés követi. A képmás magazin szerkesztője nagyon jó, néhol már-már provokatív kérdéseket tesz fel. Hamar ki is bújik a szög a zsákból: ezt nem lehet teljes állású tanárként csinálni, ezt nem lehet bárhol csinálni. Joós maga mondja el, hogy ő mindig csak óraadóként, elitiskolákban tanított, ahol jól szituált, értelmes, valamennyire motivált gyerekekkel kellett foglalkoznia. Tisztában van vele, hogy az a készülés és munka, ami ezekkel a módszerekkel jár, heti húsz óra és egyéb iskolai teendők mellett nem férne bele. Megemlíti azt is, hogy ő nem szeretne a hivatására úgy tekinteni, hogy ő a „nemzet napszámosa”, sokkal inkább képzeli magát egy kertésznek, ahol minden egyes növényért, a diákokért felelősséggel tartozik
Mindenfajta probléma nélkül ismeri el, hogy a módszerei fakultáción nem működnek. Ki is mondja: „a faktosaimat nagyon elrontottam.” Sőt azt is tudja, hogy az ő stílusa néhány diáknak túl sok, és ha tehetik, inkább más tanárt választanak. „Nagyon megnyugtató volt, amikor először rájöttem, hogy nem kell, hogy mindenki szeressen.”
Illetve a belső motivációk kapcsán jegyzi meg, hogy szeret szerepelni, szereti, ha ő irányítja a dolgok folyását és ez nyilván mind közrejátszott abban, hogy tanár lett, mert itt ezek a feltételek adottak. Ezt nem tartja problémának, de szerinte addig nagyon nehéz tanítani, amíg az ember nem szembesíti magát azzal, hogy miért akarja ezt egyáltalán csinálni. A profin felépített kérdezés távolba tekintő lezárásra fut ki. Joós sokadjára is meglep feszengés nélküli őszinteségével:
„Most már nem gondolom azt, hogy ez a rendszer az én életemben meg fog változni, de szükség van emberekre, akik tesznek valamit, hogy hosszútávon legyen változás. Ezért vállalom az ilyen előadásokat, ezért akartam beszélni a TEDxDanubián, hogy inspiráció legyek mások számára.”
Sok mindent el lehet mondani Joós Andreáról. Hogy a módszerei közel sem annyira általános érvényűek, mint amennyinek néha beállítja őket, hogy a beadandó feladatok jópofák, de hogy lehet egy lapon kezelni egy vörösvértest alakú fánkot és egy tudományos igényű esszét? Hogy ezekhez a módszerekhez kell egyfajta stílus, ami valakinek jól áll de másoktól teljesen hiteltelen. Azt azonban nem lehet elvenni tőle, hogy inspirációt nyújt leendő vagy már pályán lévő pedagógusok számára. Az erőfeszítései, hogy vonzóvá tegye ezt a hivatást, közel felbecsülhetetlenek. Nem csoda, hogy a jelenlévők hatvan-hetven százalékának kora 20 és 30 év közé esett…
A cikkben felhasznált képek forrása: az élménybiológia Facebook-oldala, joosandrea.com.
