Miért lett hihetetlenül népszerű a szelfizés? És miért látjuk magunkat sokszor idétlennek a szelfiken? Már ezekre a kérdésekre is léteznek tudományos kutatáson alapuló válaszok. Miután az Oxford English Dictionary 2013-ban a selfie szót választotta az év szavának, a trend előtt egy ideig tanácstalanul (vagy érdektelenül) állt a tudományos világ nagy része. De csak egy ideig.
James Kilner, a University College London neurológusa szerint azért lett ekkora divat a szelfi, mert a saját arcunkat nagyon ritkán látjuk. Egész életünkben mások arcának kifejezéseit tanulmányozzuk, a sajátunkat viszont eddig csak a tükörben láthattuk. Ezért a kép, ami a fejünkben él magunkról, nem mindig felel meg a valóságnak.
Hogy milyen kevéssé ismerjük a saját arcunkat, arról Nicholas Epley viselkedéskutató kísérlete is tanúskodik. A jelentkezőknek egy képsorozatból kellett kiválasztaniuk az arcukról készült eredeti fényképet úgy, hogy a sorozat többi képét digitálisan módosították, hogy vonzóbb, illetve kevésbé vonzó jegyeket mutasson. A kísérlet résztvevői inkább az arcuk 20%-kal vonzóbb változatát választották a sorozatból, míg a kísérletvezetők eredeti arcát, amelyet akkor láttak először, sikeresen kiválasztották. Ez azt mutatja, hogy az önmagunkról alkotott kép szerint jobban nézünk ki, mint a valóságban. Ezt az „álomképet” próbálhatjuk meg reprodukálni szelfikészítés közben.
Ne az arcod hibáztasd, hanem az agyad
A szelfiken viszont még egy tényező miatt is furcsának láthatjuk az arcunkat: hogy a kamera megfordítja az elkészült képet vagy sem. Ugyanis mikor a saját arcunkat nézzük tükörben, akkor nem azt látjuk, amit mások, amikor ránk néznek, hanem a fordítottját. Ehhez az önképhez szokott hozzá az agyunk, és a megszokás a preferenciát is magával hordozza. Viszont az arcunk alapvetően aszimmetrikus, így ha függőleges tengely mentén tükrözzük a rólunk készült képet, az agyunk azt érzékeli, hogy valami nem stimmel.
Már 1977-ben végeztek kísérletet erre vonatkozóan a University of Wisconsin kutatói. A résztvevőknek ki kellett választaniuk az előnyösebb képet a tükörképük és a valódi (mások által érzékelt) képük közül. Maguk az alanyok a tükörképüket választották (olyan különbségekre hivatkozva, mint jobb megvilágítás, jobb póz, holott a két kép ugyanarról a negatívról készült tükrözéssel.) A résztvevők barátai és partnerei ezzel szemben a valós képet tartották jobbnak, hiszen ők mindig így látják az érintettet, ezt a képet szokták meg róla. Tehát ha a kamera nem tükörkép-szerűen, hanem tükrözve készíti el a képet, azt jó eséllyel rosszabbnak látjuk majd.
Mindemellett az okostelefonok kamerája torzítja is az arcot: ami közelebb van a kamerához, az nagyobbnak tűnik, mutat rá Daniel Baker, a University of York óraadója. Így a nem szelfiként készülő fotók, amelyeknél az arc különböző pontjai majdnem egyforma távolságra vannak a fényképezőgéptől, kevésbé torzítanak, laposabbnak mutatják az arcot, mint a szelfik.
Daniel Baker önmagán szemlélteti a torzító hatást Fotó: https://bakerdh.wordpress.com/2012/05/05/face-distortion-is-not-due-to-lens-distortion/
Nárcizmus vagy önbizalomhiány?
Az önmagát elsőként definiáló „The Selfie Study” tavaly év végén jelent meg, és elsősorban a szelfikészítés motivációira fókuszál. Ez alapján három csoportba osztja a szelfizőket: kommunikátorok, önéletrajzolók, és önpublicisták. A kommunikátorok elsősorban azért készítenek szelfiket, hogy megosszák őket másokkal, és beszélgetést kezdeményezzenek. Az önéletrajzolók leginkább sztoriszerűen akarják megörökíteni az életüket szelfik segítségével, egyfajta krónikát létrehozva. Az önpublicisták, a legkisebb csoport, a kommunikátorokhoz hasonlóan szintén másokkal való megosztásra készíti a képeket, de inkább a saját önképük alakítását tartják fókuszban, így náluk egyoldalú kommunikáció a cél.
A szelfik népszerűségében fontos szerepe van a testkép-kultusznak is. Ahogy az önpublicisták esetében is, sokszor a magamutogatás a cél, ami mögött a pozitív visszajelzés vágya bújik meg. Ez akár függőségbe is átcsaphat. A 19 éves Danny Bowman például napi 10 órát töltött szelfizéssel, kb. 200 fotót készítve magáról ez idő alatt. Őt tartják az Egyesült Királyság első szelfi-függőjének, akinek a technológia-függőségét, kényszerbetegségét, és testkép-zavarát szakértők kezelték.
Akár nárcizmus, akár alacsony önbecsülés a szelfizés kiváltó oka, mindenképpen veszélyes lehet, lelki torzuláshoz vezethet.
Viszont az is igaz, hogy minél több szelfit készítünk, annál pontosabb képet kapunk a saját arcunkról, méghozzá objektíven, ahogy más, vagy éppen a kamera lát minket, és ez segíthet kibékülni a külsőnkkel.
Források (első szerző vezetékneve szerinti sorrendben):
