A tavaly júniusban elveszített Bajnokok Ligája-döntő után úgy tűnhetett, a Tottenhamnél végéhez közeledik egy ciklus, amelyet feltehetően egy csöndesebb átmeneti időszak fog követni. Mindez részben be is igazolódott, ám a világ egyik legkarizmatikusabb edzőjének érkezésével, illetve a koronavírus-járvány által feje tetejére állított versenynaptárnak köszönhetően a Spurs a közelmúlt talán legmozgalmasabb és legabszurdabb szezonján van túl, amelyet szerencsénkre az Amazon kamerái az elsőtől az utolsó másodpercig nyomon követtek.
Nem újdonság, hogy a streamingszolgáltatók hosszú évek óta öldöklő versenyt folytatnak a potenciális előfizetők kegyeikért, amelyet elsősorban exkluzív műsoraikkal igyeznek elnyerni. Az utóbbi években ez a harc elérte a sport világát is: a Netflix nagysikerű műsoraira, mint a patinás angol csapatot követő Sunderland ’Til I Die és a Forma–1 kulisszái mögé elkalauzoló Hajsza a túlélésért, az Amazon 2018-ban a szinte minden rekordot megdöntő Manchester Cityt középpontba állító, Amerikában már bejáratott brandnek számító All or Nothing című sorozattal válaszolt. Ez utóbbinak érkezett meg a hetekben második évada, amely immáron a Tottenham Hotspur csapatára koncentrál.
Ezen egyre népszerűbb, sport témájú dokusorozatok nagyon egyszerű alapötleten nyugodnak: egy nagy stáb szinte korlátlan betekintést kap egy klub, vagy adott esetben sportág mindennapjaiba, majd a készítőknek az alapos dokumentáció mellett mindössze annyi a dolguk, hogy megvárják, míg az élet megírja nekik évadot meghatározó alapvető narratívát. Ebből a szempontból nagyon beletenyereltek a tutiba az Amazonnál – előzetesen szinte semmi nem utalt rá, hogy bármi különleges történhet az előző év BL-döntősének háza táján, ám az új edző váratlan érkezése és koronavírus megjelenése egy példátlan idényt eredményezett Észak-Londonban.
A széria végére érve szinte el is felejti az ember, hogy honnan indult a szezon. Persze ezt a maratoni hosszúságú, 12 hónaposra nyúlt pontvadászattal is lehetne magyarázni, de elsősorban mégis inkább a sorozat írói felelősek ezért az érzésért. A Tottenhamet öt éven át irányító, és a klub modern kori történetének legnagyobb sikeréért felelős Mauricio Pochettinót ugyanis legjobb esetben is amolyan prológusnak használták fel. A várakozáson aluli szezonkezdést és az argentin menesztését az első rész első felében letudják, hogy aztán minden kamera a sorozat igazi sztárjára, José Mourinhóra fókuszálhasson.
A portugál pedig nem okoz csalódást. A „Special One” az elmúlt két évtized labdarúgásának egyik legmeghatározóbb alakja, amit eredményei mellett nagyban köszönhet karizmatikus és megosztó személyiségének is. Bár az vitán felül áll, hogy az Európát kétszer is meghódító menedzser fénye megkopott az elmúlt években, jelenléte így is mindenkit háttérbe szorított új klubjánál.
Mourinho talán legnagyobb erénye régen a pedagógus énje volt: játékosai szinte egytől egyik tűzbe mentek volna érte, ám újabban sokan épp abban keresik (relatív) sikertelenségének okát, hogy nem tudott alkalmazkodni a mai, más bánásmódot igénylő fiatalabb generációhoz. Épp ezért az első részek legizgalmasabb jelenetei a beilleszkedés napjai voltak – érdekfeszítő volt látni, hogy különböző sztárokat milyen különböző technikával próbált kezelni és motiválni. Az angol válogatott kapitányát, Harry Kane-t azért hívta irodájába, hogy megerősítse, segítségével eljuthat a Messi és Ronaldo fémjelezte elitbe is, míg a tinédzserként üstökösként berobbanó, ám az utóbbi években kissé stagnáló Dele Allinak négyszemközt és az egész csapat előtt egyaránt keményen kritizálta edzésmunkáját. Később különösen érdekes képsorokhoz vezetett, amikor Danny Rose kereste meg mesterét, hogy megvitassák a balhátvéd játékidejét – a két szókimondó figura tiszteletteljesen, de kifejezetten keményen ütköztette érveit, avatatlan szemlélőként pedig szokatlan és egyben üdítő volt látni, hogy egy játékos ilyen nyíltan rá mer kérdezni edzője döntéseinek okaira.
Az egész évadot végigkísérő elem volt, hogy Mourinho igyekszik „Pochettino jófiúit” a saját szavaival élve „f***fejekké” változtatni, magyarán próbálta a Spursnél oly sokszor hiányolt győztes mentalitást meghonosítani játékosaiban. A „Special One” játékosmenedzselésében mindig is kulcsfontosságú volt a pszichológiai aspektus, ám kilenc rész után a nézőnek az lehet a benyomása, hogy az Amazonnál kissé átestek a ló túloldalára e tekintetben.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hírek szerint Mourinho kifejezett kérése volt, hogy a taktikai utasításai ne képezzék a műsor részét, ezzel viszont nemcsak hiányérzetünk keletkezik, de csorbulnak a meccsek előtt vagy félidőben a játékosokhoz intézett motivációs beszédei is: a sportszakmai döntések kimaradásával úgy tűnhet, mintha a Tottenhamnél azt gondolnák, a lelkesedésen és a megfelelő küzdőszellemen kívül más nem is kell a sikerhez – ez persze nyilvánvalóan nem így van, de a készítők sajnos nem mindig tudták megfelelően érzékeltetni az igazán fontos öltözői történéseket, mivel mást sem látunk, csak hogy a portugál hasonló frázisokat ismételgetve próbálja feltüzelni csapatát.
Más pillanatokban viszont nagyon is jó helyen voltak a kamerák: a stáb például végig rögzítette az Everton elleni mérkőzés szünetében történt konfliktust, amelyből az elő képek során csak annyi látszott, hogy a csapatkitány Hugo Lloris nagy hévvel kér számon valamit lemenetel közben Heung-Min Sontól – mint kiderült, az öltőzőben üvöltözésbe torkolló vita odáig fajult, hogy társaiknak kellett szétválasztani a kakaskodó játékosokat.
A műsorral a keret tagjait mindenképp sikerült közelebb hozni a nézőkhöz. Dele Alli vicces vagy éppen teljesen mindennapi beszélgetéseivel, ahogy kedvenc édességeikről kezdi faggatni a többieket, vagy amikor karantén után lelkesen meséli, hogy életében először sikerült babot készítenie – értsd: megmikróznia –, nagyon azonosulhatónak tűnik, a hasonló jelenetek sokkal emberközelibbé teszik a sztárokat.
A sorozat legjobban várt része kétségtelenül a koronavírus okozta leállást feldolgozó epizód volt. Akárcsak az élet minden területét, a Premier League-et is teljesen váratlanul érte az elharapódzó pandémia, a zűrzavar pedig a képernyőn keresztül is érezhető volt. Bár láthatjuk, amint az orvosok felkészítik a klub alkalmazottait az akkor még csak valószínűnek tűnő lehetséges forgatókönyvekre, az edzőközpont lezárása utáni időszakról szinte semmilyen anyagot nem kaptunk. Természetesen nem lett volna elvárható, hogy a stáb továbbra is személyesen forgasson, ám néhány online felvett exkluzív riporttal be lehetett volna mutatni, hogyan vészelték át a sportolók a bezártságot és tartották formában magukat a karantén alatt – ezt a szegmenst komoly kihagyott ziccerként értékelhetjük.
Ha összegezni akarnánk, hogy milyen is volt az All or Nothing: Tottenham Hotspur, akkor röviden annyit mondhatnánk, hogy túlságosan is hasonló a Manchester City-vel készült évadhoz – hangvételében legalábbis mindenképp. Mindez azért probléma, mert míg Guardioláék történelmi idényét nem volt nagy kihívás dicsfényben ábrázolni (ráadásul a valóban fájdalmas BL-kiesés fölött már ott is látványosan elsiklottak), az Európa Ligát érő hatodik helyre éppenhogy bekúszó Spursnél ez már sokkal izzadtságszagúbbnak hat. A számos kellemetlen eredményt többnyire csak a – csapatot egyébként tényleg valószerűtlenül sokszor sújtó – sérülések számával próbálják magyarázni, igazán kényelmetlen témákat pedig még csak véletlenül sem szerettek volna feszegetni a készítők.
Ennek ellenére az Amazon produkciója egy szórakoztó darab lett, amely így is sok érdekességet és újdonságot tartogat a Premier League világára fogékonyak számára. Emellett José Mourinho személyében tényleg tökéletes főhőst kapott az All or Nothing, amelyet így minden hibája ellenére érdemes megtekinteni a sport kedvelőinek. Ha objektív dokumentumsorozat helyett egy hosszúra nyúlt, alapos és sokat mutató imázsfilmet várva ültök le elé, nem fogtok csalódni.
Képek forrásai: fourfourtwo.com, thenational.ae, GiveMeSport, Amazon