„Nem elég, ha erős vagy” – interjú a főiskolás tájfutó világbajnokkal, Weiler Virággal

Az online keretek között megtartott interjú során Weiler Virággal, főiskolás tájfutó világbajnokkal beszélgettünk a sportágról és annak szépségeiről. A sikereit is górcső alá vettük, kiemelve azt, hogyan élte meg azt a történelmi pillanatot, amikor főiskolás világbajnokká vált.

Kezdjük azzal, hogy mi is az a tájfutás.

A legjobb sport! Viccet félretéve, a tájfutás abból áll, hogy egy térkép és egy tájoló segítségével futsz egy (általában) erdei pályán. Mindezt teszed úgy, hogy a rajt és a cél között megadott köztes pontokat a megfelelő sorrendben kell megtalálnod. Az, hogy két pont között te milyen útvonalon mész, teljes mértékben rád van bízva, a lényeg, hogy jó sorrendben érintsd őket. A pláne, hogy ezek a pontok a legtöbb kategóriában nem az úton helyezkednek el, hanem kvázi a semmi közepén. Tehát nem csak ösvényeken futunk, hanem tulajdonképpen árkon-bokron keresztül, ahol már jóval nehezebb tájékozódni. Bár az is igaz, hogy a tájfutás legújabb ága, a sprintversenyek nem az erdőkben, hanem városokban és parkokban kerülnek megrendezésre.

Elég összetett sportnak tűnik; mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen benne valaki?

Igen, valóban az. A tájfutásban nem elég az, ha erős vagy, vagy ha gyorsan tudsz futni, a térképolvasáshoz is nagyon kell érteni. A technikai része a sportnak folyamatos koncentrációt igényel, tehát nem csak fizikailag, hanem mentálisan is igen-igen megterhelő sportágról beszélünk.

A sprintversenyeket az a kritika szokta érni, hogy ez az ág nem is valódi tájfutás. Neked erről mi a véleményed?

Igaz, hogy városban nagyon sokáig nem rendeztek versenyt, világeseményekre is az elmúlt évtizedben került ki ez a szám. A sprint nagyon másfajta kihívások elé állít, mint egy erdei verseny. Én úgy gondolom, hogy ezen a számon sokkal gyorsabbnak kell lenni, dinamikusabbnak, az adott döntéseket pillanatok törtrésze alatt kell meghozni, hiszen ebben a számban akár a tizedmásodpercek is számíthatnak. Szerintem ez is a tájfutás része, és ezt is meg kell tanulni, amire kétségkívül a sprint a legalkalmasabb. Nem beszélve arról, hogy ez a szám az élen jár a tájfutás népszerűsítésében, jól közvetíthető, látványos, és sokkal több izgalmat tud kínálni, mint egy hosszútáv.

„Családi zöld sport” – ez a tájfutás szlogenje. Ez mit takar?

A családi abból jön, hogy a tájfutás generációkon átívelve bármelyik korosztályt meg tudja érinteni, és meg is érinti. Egy versenyen az ötéves kisgyermektől egészen a 80 éves korig terjed az indulók életkora. Mindenkinek van saját, a képességeinek és a fizikumának megfelelő pályája. Ez a sport nem csak az élsportolóké, bárki tudja csinálni, aki szeret a természetben lenni, és még futni se kötelező. A zöld jelző pedig nyilván onnan ered, hogy általában egy-egy erdőben, a természet lágy ölén versenyzünk. Azt is fontosnak tartom, hogy mi tájfutók mindig is figyeltünk arra, hogy a lehető legkevésbé zavarjuk meg az állat- és növényvilág békéjét és szépségét. Azt is mindenképp megemlíteném, hogy egyre erősebben törekszik a tájfutó társadalom arra, hogy az egyszer használatos műanyagok ne nagyon jelenjenek meg a versenyeken. Próbálunk minél jobban odafigyelni a saját környezetünkre.

Rólad még méltatlanul kevés szó esett – hogy lettél tájfutó?

A szüleim révén ismerkedtem meg a sporttal, mind a ketten tájfutók. Egészen kicsiként már jártam versenyekre, a gyerekeknek kiszalagozott pályákon pedig rendszeresen futottam is. Kezdetben ez egy közös családi hétvégi program volt, amit nagyon élveztünk. Akkor még az öttusa volt a fő profilom, viszont 14 éves korom óta szinte csak a tájfutásra koncentrálok, azóta már nem csak hobbiból és kedvtelésből járok versenyezni.

Hogyan készülsz fel egy-egy versenyre?

A fizikai felkészültségem, úgy gondolom, elég biztos alapokon áll. Nagyon korán kezdtem el sportolni, sokáig úsztam, majd, ahogy már említettem, öttusáztam a KSI-ben, most is atlétikaedzővel készülök a versenyeimre. Így az edzéseim nagy része betonon vagy rekortánon zajlik, erdei terepre szinte csak a versenyek során jutok el. Ezért talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy én inkább a gyorsaságomból élek, mint a technikai felkészültségemből. Ezért is tartom a legerősebb számomnak a sprintet. Persze a technikai felkészülés sem szokott elmaradni, de abba már kicsit kevesebb energiát fektetek. A legnagyobb versenyek előtt igyekszem minél több sprintpályát futni, valamint mindig megnézem, hogy van-e az adott terepről régebbi térkép; általában van is. Azokat szoktam tanulmányozni, próbálok rájuk pályákat rajzolni, és kicsit a pályakitűző fejével gondolkodni. A városi pályáknál a technikai felkészülést a Google és a műholdak kiválóan tudják biztosítani. Van, hogy sétálunk a Street View-n egy-egy városban, hogy minél jobban memorizálni tudjam a versenyterületet, igyekezve ezzel elkerülni a nagy meglepetéseket.

Az elmúlt évet sportösztöndíjjal Amerikában töltötted, milyen tapasztalatokat szereztél?

Ami elsőre meglepett, hogy az egyetem és a sportélet mennyire össze van hangolva. Az intézmény mindenben támogatta sportolást, ráadásul egy nagyon profi közegben mozoghattunk. Óriási sportlétesítménye volt a campusnak, mosták a ruháinkat, volt külön masszőrünk, sportpszichológusunk, akik segítettek minket a regenerációban. Jégkádakban és szaunákban pihenhettünk, közös csapatbusszal jártunk a versenyekre, úgyhogy ilyen téren el voltunk kényeztetve. Az is teljesen új futásélményt nyújtott számomra, hogy amíg itthon egy-két másik sporttárssal futottam együtt, Amerikában egy 25 fős csapat részese lehettem, akikkel folyamatosan együtt edzettünk, ez a fajta edzésmódszer nagyon motiváló volt. Az erősítést és a futóiskolát is ki tudnám még emelni, amelyek kint rendszeresen részei voltak az edzéstervnek, itthon ebbe sajnos kevesebb energiát fektetnek. De például nálunk – mivel jóval kevesebb a futó egy-egy csapatban – jobban számít a sportoló egyénisége és egészsége, nem beszélve arról, hogy sokkal személyesebb kapcsolat tud kialakulni az edző és a tanítványa között. Amerikában nagyon teljesítménycentrikus volt a felfogás, kevésbé törődtek az egészségünkkel, sokkal kevesebb jelentőséget tulajdonítottak egy-egy sérülésnek, elképesztő terhelés zajlott.

Itthonról minden Országos Bajnokságról van aranyérmed, de főiskolás világbajnok is vagy sprinten, milyen érzés ezt kimondani?

Ez egy óriási sokk volt számomra. Rájöttem, hogy szorgalommal bárhová el lehet jutni, sose hittem benne, hogy sikerülhet egy ilyen címet megnyernem, még a futásom előtti napon se álmodoztam erről. Mára elhiszem, hogy ott vagyok az élmezőnyben, amit nagyon jó kimondani. Akkor ezt fel se tudtam fogni. Amit láttam, hogy a magyar szurkolóknak, anyukámnak, barátaimnak mekkora örömöt és boldogságot tudtam szerezni, akkor ez volt számomra a legfontosabb.

Ez a legemlékezetesebb sikered, vagy ki tudnál emelni mást is?

A Főiskolás Európa-bajnokságról van egy egyéni ezüstöm, aminek nagyon örültem még úgy is, hogy mondhatni én voltam a favorit. Viszont az egyik legemlékezetesebb eredményem ugyanerről az EB-ről a sprintváltó harmadik helye. Ezen a váltón Dalos Mátéval indultam, akivel csecsemőkorunk óta ismerjük egymást; ez az érem a barátságunk koronája volt. Látni, hogy mennyire beleteszi szívét-lelkét a futásba és a kétfős csapatunkba, majd azt, hogy mennyire örült a bronzéremnek, az én boldogságomat is hatványozta. Én a közös sikereknek mindig jobban tudok örülni, mint amikor saját magamnak érek el valamit.

Mi az, ami motivál téged a futásban?

Én nem igazán tudok kihívások nélkül élni. Mindig kell valami új cél, ami csillogva tartja a szememet, én ezekért küzdök, ezekért futok. De soha nem az volt a fejemben, hogy világbajnok legyek, egyszerűen nem tartottam elérhetőnek, mindig lépésről lépésre haladtam, ez hajtott. Végül eljutottam oda, hogy főiskolás világbajnoknak mondhatom magam.

Mi a következő kihívás?

Első körben szeretném, hogy a bokám újra a régi legyen, és tudjak végre terepen is futni. Emellett jövőre a csehországi világbajnokságon szeretnék minél jobb eredményt elérni, elsősorban sprinten és a sprint váltón. 2022-ben rendezik majd meg Birminghamben a Világjátékokat, oda mindenképpen szeretnék majd kijutni.

Az ország legnagyobb és legjobb tájfutó klubjának vagy a tagja, bár keveset edzel velük. Ők mennyiben járulnak hozzá a sikereidhez?

A Tabáni Spartacusban az a legszuperebb, hogy egy óriási, de ugyanakkor nagyon összetartó társaság. Nekem majdnem az összes barátom a tájfutók köréből került ki, nagy részük pedig ebből a klubból. Így sosem kellett választanom aközött, hogy egy hétvégét a barátaimmal töltök-e vagy versenyezni megyek, mert a kettő együtt jár egymással.  Olyan emberekkel futni és együtt lenni egy-egy versenyhétvégén, akik majdnem mindent tudnak rólad, mindig óriási hajtóerő.

Azt kimondhatjuk, hogy a sprintre edzel leginkább. Általános ez a tendencia a tájfutók körében, hogy egy-egy számra specializálódnak?

Szerintem ez változó. Sokan vannak, akik erdei- és sprintszámokban egyaránt sikeresek. De tény, hogy tavaly már szétválasztották az erdei és a sprint világbajnokságot, előbbi tavaly volt, utóbbit pedig idén rendezték volna meg, ha nem szól közbe a koronavírus. Viszont még így se igazán látszik szerintem, hogy melyik lesz a fő irányvonal, hogy valaki inkább készül két évig az egyikre, vagy inkább évente váltogatja a távokat és az edzésmódszerét. A két nagy szám közti szétválasztás ugyan látható, de ez nem feltétlenül osztja ketté a tájfutó társadalmat.

Mit javasolnál egy tájfutni vágyó fiatalnak?

A gyerekek szüleinek azt javaslom, hogy ne nyomják nagyon a gyerkőcöket. A lényeg, hogy ismerjék meg a tájolót és a térképet, élvezzék a futást, szeressék a természetet az elért eredményektől függetlenül. Nem véletlen egyébként az sem, hogy az elit tájfutó nemzetek egy részénél a fiataloknál nincs is eredményhirdetés, pont azért, hogy ne a rivalizálás hajtsa a gyerekeket (és a szülőket), hanem a sport szeretete.

virág2

A képeket Virág engedélyével használtam fel.