Március elején jelent meg Benedek Szabolcs könyve, a Ballada egy csapatról, a ’86-os válogatott története. Benedek Szabolcs feldolgozta már az 1954-es berni döntőt a Focialista foradalom c. könyvében. Abban a könyvben történetbe ágyazva mesélte el az Aranycsapat bukását, most egy ismeretterjesztő könyvet írt a híres Mezey-csapatról. Ennek kapcsán készítettünk interjút az íróval, aki mesélt könyve keletkezésének történetéről, és érdekes, izgalmas részleteket is megosztott.
Eddig főleg szépirodalmi műveket írtál, melyek történelmi témájúak voltak, mint például a Kádár hét napja, a Focialista forradalom, a Vörös, mint a vér, de ott volt a Beatles-könyv is mint kivétel. Hogyan jött az ötlet, hogy tudományosabb jellegű könyvet írjál?
Nem mondanám azt, hogy tudományos, sokkal inkább ismeretterjesztő. Máskor is írtam már ismeretterjesztő munkát, említetted a Beatles-könyvet. A labdarúgás engem évtizedek óta érdekel, leginkább a magyar. Ez a ’80-as évek magyar válogatottja egy emlék is igazából, van ennek egy retro beütése.
Te emlékszel is rájuk, láttad őket élőben is játszani?
Vidéken laktam, Szolnokon, de igen, láttam. Magát a válogatottat leginkább tévében, de eljártam akkor is Budapestre bajnoki meccsekre, láttam ezeket a játékosokat. Amikor felkerültem Budapestre, elkezdtem járni válogatott meccsekre is. Abban, hogy megírtam most ezt, benne van egy nosztalgiafaktor is, meg hát érdekelt is a sztori. Mindig rajongtam ezért a válogatottért, de nemcsak én, hanem mások is. És egy egészen elképesztő ív van abban, ahogy a magasba emelkedtek, majd hirtelen lezuhantak.
Mennyire igényelt más munkát ez, mint egy szépirodalmi művet megírni?
Nyilván annyiban, hogy még inkább oda kellett figyelni, hogy mit írok meg. Nem lehetett nagyon elkalandozni. De az ember nem bújhat ki a bőréből, a nyelvezet, a megfogalmazás nagyjából olyasmi, amit a regényeimben is használok. Az eltérés az, hogy itt jobban ráfeküdtem a valóságra – ez nem jelenti azt, hogy a regényekben nem próbálok, de azért ott is vannak olyan dramaturgiai mozzanatok, amivel az ember élhet, elmozdulhat ide-oda. Itt ennél a mostaninál az idsíkokkal lehetett játszani. Visszalépni, előre lépni, de egyébként nagyon élveztem az egészet.
Mikor kezdett el téged foglalkoztatni ez a téma, mikor döntötted el, hogy ezt megírod?
Valójában évek óta bennem volt, hogy jó lenne írni róluk. Csak nem vágtam bele. Egy évvel ezelőtt, múlt év februárjában az Élet és Irodalomban Esterházy Mártonnal, aki ugye válogatott labdarúgó volt, megjelent egy interjú. Beszélt erről a válogatottról, az akkori élményeiről, és arról, hogyan látja most. Ez indította meg bennem az utolsó lökést, hogy akkor most leülök, és elkezdem írni. Nem egészen egy év alatt sikerült megírni. Múlt év februárjában kezdtem el, ősszel fejeztem be.
Ez a világbajnokság nagyon beégett a magyar focitársadalomba, nagyjából hasonló bukásként értékeljük, mint a Bernben elbukott döntőt az NSZK ellen. Hogyan látod ezt, mennyire tudunk ezzel most szembenézni?
Azt próbáltam megírni ebben a könyvben, hogy borzalmasan magasak voltak az elvárások, és a kudarc végül mindenkit lesokkolt, holott ha reálisan nézzük, olyan nagy dolog nem történt. Más, nagyobb válogatott is kapott már hat gólt, a brazilokat is irtózatosan elverték 2014-ben a németek. Ilyesmi megtörténik. Hogy mennyire van igény ezeket megfogalmazni? Ez azért nincs annyira messze, mint 1954. Jobban emlékeznek erre az emberek, 35 év elteltével szembe lehet nézni vele, hogy igazából mi történt.
Tehát ami ezen a vb-n történt, az maga volt a realitás? A nemzetközi sajtó hogyan kezelte a válogatottat a vb előtt, milyen esélyeket adott nekünk? Ők nem is gondolták, hogy mi ott lehetünk a végén, csak a magyar sajtó fújta ezt fel?
Voltak a nemzetközi közvéleményben is olyanok, akik a magyaroktól az előző két év alapján kiugró eredményt vártak. Ha reálisan nézzük: egy csoportban voltunk a szovjetekkel, akik baromi erősek voltak, és egy csoportban voltunk az Európa-bajnok franciákkal. Mi utánuk jöttünk. Ez lett a végeredmény is. Más kérdés, ha nem kapunk annyit a szovjetektől, akkor lehetett volna még legalább egy kört menni. A reális elvárás az volt, hogy bejussunk a nyolcaddöntőbe, és utána meglátjuk, mi lesz. Nem sikerült továbbjutni a csoportból, mert mindjárt az elején megállítottak minket a szovjetek. Hogy miért vertek el minket ennyire, arról azóta is beszélnek, én is megpróbáltam erre válaszokat találni. Mind a franciák, mind a szovjetek erősebbek voltak nálunk, ezzel együtt a legjobb csoportharmadikok között egy jobb gólkülönbséggel tovább lehetett volna jutni. Valójában az az érdekes, miért voltak ezek az irreális elvárások.
Lehet párhuzamot felfedezni az ’54-es eseményekkel?
Részben igen. Viszont ’54-ben az a csapat tényleg a világ legjobb válogatottja volt, aki elbukta azt a döntőt. ’86-ban messze nem a magyarok voltak a legjobbak, de valahogy úgy alakultak a vb előtti évek, hogy ez a válogatott elkezdett egy nagyon ötletes játékot játszani, és megverni olyanokat is, akikről azt gondolták, hogy nem fogják megverni őket. Ez hirtelen annyira felspannolta az érdeklődést, hogy mindenki elkezdett rájuk figyelni. A vb előtti egy év végig arról szólt, mi lesz majd Mexikóban. Nyomtatták a naptárakat, a játékosok ott voltak a médiában, mindenki arról beszélt, hogy Mexikóban megmutatják, mit tudnak igazából. Olyasmi volt ez, mint mikor elkezdenek egy nyilat felajzani, és csak feszítik, addig, míg az el nem törik.
Akkor nagyon ott volt a nyomás és a teher…
Igen, és ezt nem bírták elviselni. Másik példát hadd mondjak: van egy színész, aki rákészül egy előadásra, mindenki azt mondja neki, hogy ez lesz élete nagy szerepe, mindjárt itt lesz az az este, mindenki nagyon várja. Ő gyakorol, bemagol mindent, és eljön az este. Ott áll a színpadon, és nem jut eszébe, amit megtanult. Tehát az elvárás, nevezhetjük nyugodtan teljesítménykényszernek, blokkolja az embert, a válogatottnál is ez történt.
Te láttad élőben játszani őket: milyen volt az akkori válogatott, milyen focit játszottak?
Ennek a bizonyos Mexikót megjárt válogatottnak Mezey György volt a szövetségi kapitánya. Ő vezetett be egy olyan játékrendszert, amelynek voltak előzményei külföldön, Magyarországon viszont nem. Ez volt az a bizonyos letámadásos játék, ami nem abból állt, hogy embert fogtak, hanem a játékosok területet védtek, mindenkinek meg volt adva, melyik területet védje. Közben állandóan előre mozogtak, a védők is mindig előre figyeltek, merre indulhatnak el. Ráadásul ha az ellenfél megszerezte a labdát, egyszerre két játékos támadta meg. Ez egy olyan játék, ami rengeteg mozgással jár, meg nagyon nagy fizikai igénybevétellel. De a Mexikó előtti két éven át ez működött, nemcsak szép volt ez a játék, hanem eredményes is. Éppen a Mexikó előtti utolsó válogatott meccs volt, ahol a brazilokat elverték 3–0-ra, és ha megnézzük az akkori videókat, ahogy a magyarok adogattak egymásnak, felhozták a labdát, a nézők hörögtek a gyönyörűség láttán, hogy ez mennyire látványos.
Nem lehet, hogy ez volt az a meccs, amin elment az egész? A nézők elhitték, hogy akkor elvertük Brazíliát 3–0-ra, a világ a lábaink előtt hever.
Volt ilyen negatív hatása. A brazilok nem szívesen jöttek ide. Volt náluk egy edzőváltás, az előző vezetőség lekötötte ezt a meccset, nemcsak a magyarokkal, hanem az NSZK ellen is. És az új vezetés nem szívesen jött el, de nem akartak már szerződést visszamondani. Azt mondták, hogy jól van, akkor elutaznak. Először Nyugat-Németországban játszottak, ott veszítettek, és utána jöttek Magyarországra lejátszani ezt a meccset, és itt is veszítettek. Viszont a legnagyobb ászaik nem játszottak. Ha ezek a nagy ászok játszanak, lehet, hogy az eredmény másképpen alakul, és akkor nem szállnak el annyira maguktól a magyarok, akik a nézőkkel egyetemben azt hihették, hogy 3–0-ra elvertük Braziliát, most már aztán miénk a világ. A média és a nézők is így reagáltak erre. Ha a brazilokat 3–0-ra kitömik, akkor valóban minimum, hogy érem lesz a világbajnokságon.
Találkoztál valakivel az akkori csapatból, készítettél is velük interjút?
Igen, leültem néhány játékossal beszélgetni. Volt, aki nemet mondott, volt, aki nem akart beszélni erről. Beszéltem Nagy Antival, Esterházyval, Bognárral, Kovács Kálmánnal, de legtöbbet Mezeyvel. Gyuri bácsival rengeteget beszélgettünk.
Mezey György bűnbakszerepe eléggé erőteljesen él a magyar labdarúgó-társadalomban – ez indokolt, tényleg ilyen nagy szerepe volt a kudarcban?
Mielőtt Gyuri bácsit megkerestem, többen mondták nekem, hogy figyelj, Mezey egy zseni mint futballedző, a kisujjában van a labdarúgás, de nem könnyű vele szót érteni. Említettem az interjút az Élet és Irodalomban Esterházyval, ő is arról beszélt, hogy neki a legjobb edzője volt Mezey, viszont sértődékeny volt és mindenkiben az ellenséget látta. Ezek után megkerestem Mezeyt, aki némi ímél- és sms-váltás után azt mondta, hogy oké, benne van. Leültem vele beszélgetni, és egy nagyon kedves, jó kedélyű emberrel ismerkedtem meg. Nagyon örülök, hogy le tudtunk ülni. Az emberek előítéletesek, nekem is mondtak sok mindent, de annyi biztos, hogy az utolsó, nemzetközi szinten is jegyzett válogatottat ő hozta létre. A magyar bajnokság már akkor is erőteljesen el volt maradva a világszínvonaltól. Ha megnézzük az akkori Honvédot, amely röhögve nyerte meg a bajnokságokat, mégis a BEK-ben, ami a BL elődje volt, rendszeresen kiverték őket az első fordulókban. Vagy nézzük valamivel korábban a Verebes-féle Rábát, amely a magyar bajnoki meccseken gólparádékat rendezett, a BEK-ben viszont iszonyú zakókat kapott. A bajnokság gyönge volt akkor is, Mezey meg tudta csinálni, hogy ezt a válogatottat elemelte ettől a légkörtől, és egy önálló közegként működtette.
Hogyan követhető a magyar labdarúgás lejtmenete? Hol kezdődött? A ’80-as években már jelen volt? Említetted a magyar bajnokságot, mi történt a világbajnokság után…
A mai strukturális, valamint edzési és nevelési problémák nagyjából már megvoltak akkor is. Ami még visszafogta ezt az egészet, az a belterjes, mocsaras jellege, ahol nem tiszta dolgok zajlanak. Ebben az időben, Mexikó előtt és után is volt egy-egy nagy bundaügy, amelyekről írok is a könyvben. Ezek úgy értek véget, hogy valójában nemigen voltak következményei. Minden ugyanúgy ment tovább. Erkölcsileg nem voltak rendben a dolgok, és ez óhatatlanul befolyásolta a minőséget is.
Mi történt ezzel a válogatottal? Megvolt a vb, milyen volt a fogadtatás itthon? Mi lett a csapattal?
Mindenki megdöbbent az eredményen, megpróbálták elemezgetni, Mezeytől várták, hogy megszólaljon, mondjon valamit. Ő akkor adott is egy tévéinterjút. Az egész ország tűkön ülve nézte, de megdöbbentek, mert nem történt szenzációs leleplezés, Mezey nem mondott olyat, amit szerte az országban tuti biztos értesülésként mondogattak, hogy biztos „lefeküdtek a ruszkiknak”, meg hogy a doppingban nem sikerült valami. Ezek a mendemondák a mai napig léteznek. Mezey elment, utána jött két év, ahol félévente váltogatták a szövetségi kapitányt. A mexikói mag egy része nagyjából egyben maradt. 1988 nyarán visszatért Mezey, akkor meg is indult valami, elkezdődtek az új vb-selejtezők, jól vettük a rajtot – amikor beütött egy újabb bundabotrány. A válogatott úgy ment ki játszani, hogy Mezey leadott egy névsort, és a rendőrség végignézte, kihúzogatta, hogy ez nem mehet, az nem mehet, és így tovább. Mezey ezután lemondott, és nem jutottunk ki az újabb vb-re. A játékosok egy része továbbra is játszott, Kiprich egészen 1995-ig válogatott volt, Détári 1994-ig.
Mi igaz ezekből a mendemondákból, amikkel megpróbálták megmagyarázni a vereséget?
Ezekből rengeteg van. Én úgy vettem észre, hogy a játékosok egy része ma is azt hiszi, azt gondolja, hogy megmérgezték őket, esetleg doppingot adtak be nekik, ami nem úgy sült el, ahogy akarták. Ami biztos, nem egy játékos mesélt korábban a médiában, és nekem is elmondták, hogy a szovjetek elleni meccs előtt, amikor bemelegítettek, rosszul lettek. Mentek ki melegíteni, és azt látták, hogy minden inog. Megszédültek. Aztán ez elmúlt. Erre mondják azt néhányan, hogy megmérgezték őket. A merészebb feltételezés az, hogy a KGB adott be nekik valamit. Én azt gondolom, hogy azok a jelek, amiket ők akkor produkáltak, pszichés okokra vezethetők vissza. Ez olyan, hogy az ember ott áll a nagy lehetőség előtt, egy éven át azt mondják, hogy na most akkor itt az idő. Lehet, hogy tudat alatt, de bepánikoltak. Maga a mérkőzés is nagyon pechesen alakult. Azt kell tudni a szovjet sportolókról, hogy ők nyomták, mint az állat, elkezdték nagy elánnal, és amíg bírták, maximálisan csinálták. Az evezősök pl. nem foglalkoztak azzal, hogy az utolsó ötven méterre tartalékoljanak. Így játszott a futball-válogatott is, elhangzott a sípszó, és azonnal darálni kezdtek. A második percben egy lefordulásból becsúszott egy lövés, utána két perccel az egyik szovjet játékos 40 méterről egy kapáslövést beakasztott, ami abszolút mázli volt. Ha négy perc után nem kis pechhel nem 2–0 áll az eredményjelzőn, lehet, hogy minden másképpen alakul.
De sajnos így alakult. Hogy látod a jelenlegi labdarúgás helyzetét? Mik a legnagyobb problémái?
Négy éve eljutottunk az Eb-re, de az is olyasmi volt, mint amit Mezey megcsinált. Jött Dárdai, elmozdította a válogatottat ebből a miliőből, az ő habitusa sokat jelentett. Ő azt mondta, gyerekek, nekünk csak úgy lehet esélyünk, ha megtanulunk masszívan védekezni, és bedaráljuk az ellenfelet a legvégén. Megint ugyanaz a szituáció volt, hogy az egész labdarúgás mélyponton van, de jött valaki, aki egy időre el bírta emelni, és mentünk az Eb-re. Az más kérdés, hogy azért is mehettünk, mert levitték a lécet. De az is furcsa, hogy a mostani csoportban negyedikek lettünk, ám van esély még így is kijutni. Ez abszolút szürreális!
De akkor a világ miben haladt el mellettünk?
Egyrészt állóképességben, amiben a magyarok soha nem voltak igazán jók. Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan sem. Ha megnézzük az ’54-es vb-t, ott sem bírták végig. Amikor nonstop kell öt-hat meccset lenyomni négy héten belül, az nekünk egyszer se ment. ’54-ben is elengedték magukat, a döntő előtt éjszaka állítólag Puskás lecsót főzött még éjfélkor. Mentálisan és fizikailag sem bírjuk az iramot, nem bírjuk a terhelést. A játék is megváltozott. Ha most jönnének Puskásék, most lennének annyi idősek, mint voltak az ’50-as években, és elkezdenének játszani egy európai válogatott ellen, akkor lenyomnák őket. Már nem megy ez a fifikás, technikás játék.
Mezey mégis valami reformot próbált megvalósítani, a letámadást vezette be, mi történt, kipukkadtak a játékosok?
Igen, az időzítéssel is lehetettek bajok. Van egy olyan történet, hogy ugye a brazilokat elvertük ’86 márciusában. Mezey elengedte a fiúkat egy kis lazításra. Aztán visszahívta őket egy általános szintfelmérésre. És ezen a bizonyos felmérésen borzalmas eredmények lettek. Akkor Mezey megijedt, és jött utána egy négyhetes edzőtábor, ott meghajtotta őket, mondván, ha ennyire rossz eredményeik vannak, akkor nekiállunk alapozni. Egy vb előtt alapozni nem biztos, hogy jó. Az is lehet, hogy az időzítés elcsúszott. Befejeződött az edzőtábor, jött utána Mexikó, és Mexikóban borzalmasan lepukkant volt mindenki. Volt olyan játékos, aki azt mondta nekem, hogy a vb után éppen eligazolt nyugatra, és ott csodálkozott rá az új edzője, hogy micsoda erőben van. Akkorra ért be az alapozás. Nem hiányzott az a négyhetes edzőtábor, Mezey is mondta, hogy a mai eszével nem csinálná meg. Elvitte volna őket egy hétre valahova, és ennyi. De az, hogy négy héten át edzenek, nemcsak fizikálisan megterhelő, hanem mentálisan is. Bezárva, mindig ugyanaz, reggel ébresztő, néha egy-egy edzőmeccs, megbeszélés, ez nem működött. Ez csak fokozta az egy éve meglévő, a média és a közvélemény által is sulykolt elvárásokat.
Ki lehet jelenti, hogy a ’86-os válogatott lesz sokáig az utolsó, ami vb-n szerepelt? A közeljövőben erre semmi esély?
Az Eb-kijutás is óriási meglepetés volt négy éve, ilyenek lehetnek, amikor jól jön ki a lépés, de az, hogy nonstop ott legyünk, az már nem valószínű. Addig, amíg nem történnek mélyreható strukturális változások, addig nem lesz változás.
Fotók: Benedek Szabolcs
