Oktatóink tudományos és hétköznapi arca 2. – Dr. Agócs Nándorral beszélgettünk

Interjúsorozatunkban szombathelyi oktatókat mutatunk be, egyrészt a tudományos oldalukról, beleértve eddigi pályájukat, kutatásaikat, eredményeiket és céljaikat, másrészt kíváncsiak vagyunk arra is, milyenek a hétköznapokban, mivel töltik a szabadidejüket. Dr. Agócs Nándort, az ELTE BDPK Történelem Tanszékének adjunktusát kerestük fel.

Hogyan kezdődött a történelem iránti érdeklődése? Van olyan emléke, ami ebben a tekintetben mérföldkövet jelent számára?

– Konkrét pillanathoz nem tudnám kötni, illetve egyetlen olyan eseményhez, ami meghatározó lett volna számomra. Az az igazság, hogy már gyerekkoromban szerettem a történeteket, igazából ez nőhette ki magát azzá, hogy a történelemmel kezdtem el foglalkozni. Már akkor elámultam azon, hogy ezek a történetek milyen régiek, hogy még többet lehet-e tudni róluk, sőt az, hogy egyes történetek többek, mint mesék. Hiszen van olyan történeti tárgy, emlék, ami tényleg abból az időből maradt meg.

Azt nem mondanám, hogy én már óvodás koromban tudtam: a történelemmel vagy régészettel szeretnék foglalkozni, mert több téma is érdekelt. Egyfelől maga a történelem, a régmúlt, illetőleg a képzőművészet. Az iskoláimat is ilyen síkon folytattam: már az általános iskola felsős éveiben és a középiskolában is művészeti tagozatba jártam, és jó darabig úgy is volt, hogy ilyen pályán indulok el. Ami egy kicsit a választást befolyásolta, az az, hogy amikor az ember az egyetemi felvételije előtt áll, jó, hogy ha célirányos. Rólam ez nem volt annyira elmondható, hiszen készültem a művészeti felvételire, meg persze a történelemre is. A művészeti pályával csupán az volt a problémám, hogy nem éreztem magamban, hogy valami olyat tudok csinálni, amit csak nagyon kevesen. Így szépen lassan eltolódtam a történelem irányába.

Említette a régészetet is. Egy korábbi interjújában azt olvastam, hogy akkor, mikor felvételizett az egyetemre, külön ilyen szak nem volt.

– Csak annyi pontosítást tennék, hogy van külön ilyen szak, én is határozottan a régészet irányába mozdultam. A történelemmel az volt a bajom, hogy nehezen megfogható, míg a régészetben ott van a gyakorlati oldala is, amire nekem szükségem volt. Tevőlegesen is a részévé akartam válni a választott pályámnak, a régészetben valamilyen szinten pedig ezt érzi az ember. Megelevenedik előtte a múlt; olyat lát, amit előtte senki. Egy könyvnél nem gondolom, hogy megvan az a heuréka-élmény, ami a lelőhelyeken például, a többezer éves emlékeknél igen.

Amikor én felvételt nyertem Pécsre, a régészeti szakra egy belső felvételt követően lehetett bekerülni. Első körben ennek nem feleltem meg, ezért kezdtem el a történelem alapszakot, amit utólag nem is bántam meg. Közben persze, azért bennem volt az is, hogy a régészetet is el szeretném végezni, így amikor harmadéves voltam a történelem BA képzésben, elkezdtem a régészet BA-t is. Történelem szakon az ókortörténet specializációt vettem fel, míg a régészet mellé a klasszika-filológia latin minort. Úgy éreztem, hogy lényegében ezek kiegészítik egymást: mindegyik hozzátesz valamit a másikhoz. Mivel a római korral foglalkozom, vitathatatlan volt, hogy a latin a hasznomra válik. Akkor még sokáig úgy képzeltem el, hogy majd egy múzeumban elhelyezkedem, és a történeti hátteret tudom hasznosítani a régészethez.

Melyik áll közelebb Önhöz? A régészet vagy a történelem?

– Ezt nehéz eldönteni vagy elmondani. A régészetnek szeretem azt a vetületét – a klasszikus terepmunkát –, amit mindenki képzel erről a szakmáról. Voltak emlékezetes ásatások is, amiken részt vehettem; például máig meghatározó számomra a szíriai ásatás. Ez másfél hónapon keresztül tartott, a lelőhelyet ismerhettük meg, és persze az országba, illetve a kultúrájába is betekintést engedett ez az időszak. Szerettem, hogy megvolt a napi rutin, minden nap végén látta az ember, hogy mennyit haladt.

A régészetnek vannak ilyen járulékos tényezői: mikor egy másik országban él kicsit az ember, többet lát, mint turista szemmel. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ez egy túlságosan romantizáló kép a szakmáról, hiszen akik ezt foglalkozásszerűen űzik, éjjel-nappal dolgoznak: túlóráznak, nagyon későig kint maradnak, ráadásul még télen is zajlanak ásatások. Amikor már hűvösre fordul az idő, szívesebben választom az iroda kényelmét. Ez talán az idő változásának és a pályafutásomnak is köszönhető, hiszen néhány „hobbiásatástól” eltekintve, én alapvetően már történészként dolgozom. És sokszor nem is bánom: elégedett vagyok azzal, hogy alkalomszerűen van lehetőségem ellátogatni egy ásatásra, vagy részt venni a feltáráson.

Ha jól tudom, a tudományos munka volt az, ami az egyetemi évei alatt jóval meghatározóbb volt a tanári pályánál. Most hogy viszonyul ehhez?

– Ez így igaz. Valahogy a lehetőségekből adódott, hiszen arra, hogy valakiből egyetemi oktató legyen, tudatosan nem lehet készülni. Sokkal szűkebb a mozgástér, mint a közoktatásban, ráadásul ilyen végzettség nincsen. Érdekes, annak idején tudtam, hogy tanár nem szeretnék lenni, mert nem igazán éreztem azt, hogy képes lennék erre. Egyébként a jelentkezésemet beadtam Szombathelyre is történelemrajz tanári szakra, fel is vettek, de ez egy volt a sokadik terveim közül, ráadásul felvettek Pécsre is, így nem is iratkoztam be. Az egyetem alatt azt gondolja az ember, hogy hű, milyen jó lehet az oktatóknak, irigyelni és érdekelni kezdi, de még ekkor sem lehet előre eltervezni.

Én egy diszciplináris képzésben vettem részt, aminek egyenes folytatása volt, hogy tudományos pályára lépek. Már akkor, mikor Pécsett tanultam, részt vehettem órák tartásában, de ketté kell választani a pedagógusképzést és azt, mikor egy-egy szakterület specialistáit kell képezni, hiszen mindkettő nagyon más tudásanyaggal, érdeklődési körrel rendelkezik. Nem ugyanaz, amikor ókortörténetet kell tanítani régészeknek és leendő tanároknak. Nekem volt némi tapasztalatom, aztán adódott a lehetőség Szombathelyen a megüresedett ókortörténeti oktató pozíciójának betöltésére. Próbálok eleget tenni ennek a szerepkörnek, de nem ez volt a fő elképzelésem, nyilván nincsenek is meg teljesen a szükséges képességeim hozzá.

2020 májusában jelent meg a Dignitas, Auctoritas, Maiestas és Potestas Pannoniában című könyve, amely a doktori disszertációjának kiegészítése, átalakítása. Mesélne a kutatásáról?

– Így van, ez a doktori disszertációmnak a javított, bővített, átdolgozott kiadása. A terjedelmes címet azért kapta, mert nincs egy olyan egyszerűen körülírható, korabeli megfogalmazása a témának, ami nem vitatható. A mű egy társadalomtörténeti munka lényegében: a pannoniai társadalom vezetőrétegével foglalkozik. Ezt nagyon nehéz körülhatárolni: kik lehetnek azok, akik befolyással rendelkeztek, kik azok, akik vagyonosnak számítottak? Alapvetően csak a városi vezetőréteget vettem figyelembe, akik kvázi polgármesternek számítanának, de ilyen, mint külön társadalmi réteg, nem létezik igazából. Ők egy sokkal szélesebb réteg részét képezik, akiket persze szintén bele lehetett volna dolgozni, de az tovább növelte volna az így is terjedelmes munkát. Valahol meg kellett húzni a határt. Egyébként ők az alsó határt jelentik a könyv által tárgyalt témában, mert a pannoniai származású lovagokról, tartományi főpapokról, senatorokról, illetve említés szintjén a pannoniai származású császárokról szól. Mivel az ő életük, pályafutások máshol is olvasható, így csak addig szerepelnek, amíg a császári bíbort magukra nem öltötték.

A műfaj, amibe ezt be lehet illeszteni, az az úgynevezett prozopográfia, vagyis személykutatás. Ez annyit jelent, hogy az egyes személyekről fellelhető adatokat, főleg epigráfiai, vagyis kőbe, ércbe, kemény anyagba vésett feliratokból, kisebb részben szerzőktől származó feljegyzésekből próbál az ember egy összegzést, képet kialakítani. Ezekkel a szövegekkel viszont az a baj, hogy nagyon egyoldalúak. Általában sírfeliratokról van szó: nagyon rövid és velős bemutatásáról az elhunytak életének. Sokszor nem is pusztán a feliratokból vonunk le következtetéseket, hanem a tágabb kontextusból, párhuzamokból.

Én epigráfiával, felirattannal foglalkozom, most is ebben a körben folytatok kutatásokat, viszont a könyv egy hosszabb munka gyümölcse volt – a disszertáció megírása, majd ennek az átdolgozása. Összességében remélhetőleg lesz valami haszna mások számára is, mert ilyen jellegű összefoglalás, áttekintés Pannonia történelméről, társadalmáról nem igazán olvasható. Az talán szerencsésebb lett volna, ha nem magyarul jelenik meg, előfordulhat, hogy szélesebb olvasóköre lenne.

A jelenlegi kutatási területén kívül van esetleg más, amibe később szívesen belemerülne?

– Igazából már most is annyi feladatom, folyamatban lévő kutatás van, hogy még a távlati célok is nehezen megfogalmazhatóak. Benne vagyok egy hároméves kifutású OTKA-projektben: a római kori síremlékeken feltűnik egy tekercs ábrázolása, amiről egyik ókori forrás sem értekezik, annyira hétköznapi dolognak számított. A kutatás azt célozza, hogy felgyűjtsük az összes ilyen ábrázolást, ezeket elemezzük, értékeljük, összevessük a feliratokkal, és aztán a végére valami következtetést vonjunk le. Nem a nulláról indul ez az egész, mert a kutatásoknak is voltak felvetései, azokat próbáljuk megerősíteni, cáfolni vagy újabb értelmezésekkel kiegészíteni.

A másik projekt az újabbik munkahelyemhez kapcsolódik, a Szent István Király Múzeumhoz. Jelenleg a Székesfehérvárról Tácra került római kőtári kiállítás tervezésén, illetve az ehhez kapcsolódó vezető megírásán dolgozom. Mindemellett több kisebb kutatással, főként feliratos emlékek közlésével foglalkozom. Így lényegében hónapokra, sőt évekre megvan, mivel töltsem az időmet. Hogy a későbbiekben mit szeretnék, az egy jó kérdés. Amibe jobban bele szeretném ártani magam, és amivel részben már foglalkoztam, az a kőfaragás – ezzel kapcsolatban szeretnék írni, kutatni Pannonia vonatkozásában.

Ön az egyike azoknak az oktatóknak, akik hangoztatják a TDK-n való részvételt a hallgatók körében. Ezek szerint fontos Önnek a hallgatói tehetséggondozás?

Én a hallgatók részéről mindenfajta megnyilvánulást fontosnak tartok – nemcsak a TDK-t, hanem az összes konferencia-részvételt. Ezeket esetlegesen azért, mert ha valaki a későbbiekben kedvet kap hozzá, hogy tudományos pályára lépjen, ezek a konferenciák valamilyen szinten az első lépcsőfokot jelentik. Abból a szempontból sem rossz, hogy rendszerezésre szoktatja az embert, felkészíti a szakdolgozatra, a közben szerzett tapasztalatokat a későbbiekben is tudja hasznosítani. Ami miatt továbbra is szeretnék meggyőzni mindenkit az ebben való részvételre, az az, hogy sok dologhoz segíti hozzá az embert, például ösztöndíjakhoz. Nem is azt mondanám, hogy a TDK-n való részvételt pártolom, inkább azt, hogy a hallgatók éljenek minél több olyan lehetőséggel, ami a rendelkezésükre áll.

Nemcsak ezek a konferenciák vannak, hanem különféle olyan ösztöndíj lehetőségek is – például a Campus Hungary –, amik a külföldi tanulmányutakat teszik lehetővé. Minden szempontból hasznos egy ilyen utazás, hiszen az ember szó szerint világlátottabbá válik. Ráadásul jó, ha néha kiesünk a komfortzónánkból.

Kifejezetten örültem, hogy a történelem szakos hallgatók részéről megindult egy önálló kezdeményezés, aminek keretén belül próbálják megteremteni a saját közegüket, saját műhelyt hoztak létre erre a célra. Jó lenne, ha nagyobb lenne a részvétel, akár csak a hallgatóság részeként, de legalább létezik a csoport. (Az említett önképzőkör az ELTE SEK Történeti Diákműhely – a szerk.)

Mesélne kicsit a művészet iránti érdeklődéséről?

– Gyerekkoromban, amikor hallottam Leonardo da Vinciről és a reneszánszról, akkor úgy döntöttem, hogy polihisztor szeretnék lenni, minél több mindenhez érteni akarok. Ezeket valamilyen szinten összekapcsolja a művészet, és az ember ezekre a korszakokra kicsit talán etalonként tekint. Meglátunk olyan mintákat és stílusirányzatokat, amiket követni szeretnénk, és talán fogunk is. Hozzám alapvetően a realista ábrázolás áll közelebb, a naturalizmus. Szeretem Rembrandt műveit, még esetlegesen az olasz reneszánsz alkotásait is, de a későbbi időszakok sem riasztanak el annyira: az impresszionisták képei is lenyűgöznek.

Ha elmegyek valahová külföldre, mindenképp megnézem a nagyobb képzőművészeti gyűjteményeket, ezek számomra mindig nagyon fontosak voltak. Például nagy élmény volt számomra, hogy jártam a Musée d’Orsayban is, ami szerintem az egyik legszebb múzeum – ha valakinek van lehetősége eljutni Párizsba, azt mindenképp meg kell néznie. Maga a kiállítótér, a képek és a tárgyak is bámulatosak, és ott van az egyik legnagyobb impresszionista gyűjtemény. Egyébként Amszterdamban is voltam a Van Gogh Múzeumban, habár sajnos nem volt annyi időm, mint amennyit szerettem volna rászánni.

A művészettel mostanság csak hobbiszinten foglalkozom, a magam szórakoztatása és kikapcsolódás gyanánt. Ha valaki foglalkozott is egy kicsit rajzolással, festéssel, akkor tudja, hogy a gyakorlás és a rendszeresség a lényege ennek is. Én nem vagyok kimondottan professzionális ebben a műfajban, hiszen az, hogy évente kétszer-háromszor alkotok, nem elég. Nem a művészeti kiteljesedés fogalmazódik meg bennem ilyenkor, ez egyfajta váltás számomra, hogy ne ugyanazt csináljam, amit minden nap. Nem is saját magamon, hanem másokon keresztül tanulok: elkezdtem más képeket másolgatni, hiszen már az interneten is olyan elképesztő minőségű és felbontású képek vannak a festményekről, hogy szinte jobban lehet látni, mint élőben. Sokkal több minden meg is mutatkozik ilyenkor, például a szín- és ecsetkezelés, ami még jobban el tudja képeszteni az embert.

A művészet iránti kötődésemet nem vesztettem el, de inkább már csak műkedvelői szinten folyik. Ha lehetőségem van rá, szívesen eljárok kiállításokra, például a Szombathelyi Képtárét is mindig meg szoktam nézni.

A festésen, rajzoláson kívül van más hobbija is?

A sportot tekintve korábban például napi szinten kerékpároztam. Egyébként ahová lehet, szívesebben is megyek azzal vagy gyalog, mint busszal vagy autóval, bár annyira elszánt nem vagyok, hogy mindenféle időjárásban ragaszkodjak ehhez. Amíg volt rá lehetőség, viszonylag sűrűn jártam úszni és fallabdázni is. Amire nehezen veszem rá magam, az a futás így önmagában, de ha például egy labdát kell kergetni, már más a helyzet.

Nagyon szeretek filmeket és sorozatokat nézni; egyébként a helyi Savaria mozitól nagyon el vagyok képedve. Annyira széles vászna van, a párját ritkítja az országban. Emellett szívesen olvasok is: kedvelem a sci-fi műfaját, mert szöges ellentétje a mindennapi életünknek, kiszakít minket a monotonitásból. Persze azért mást is szoktam olvasni, például Umberto Eco, vagy Robert Merle műveit.

Képek: Agócs Nándor archívuma