Tatabányától a SEK színjátszóköréig – Interjú Alberti-Szabó Zsófival

Ahogyan azt már egyetemünk hivatalos oldalain is láthattátok, a koronavírus nem szabhat gátat még a színjátszókörnek sem. A szabadon választható tárgy töretlen lelkesedéssel halad tovább online térben is, élén dr. Czetter Ibolyával és Alberti-Szabó Zsófival. Cikkünkben most a tatai születésű színésznőt ismerhetitek meg.

Kislány korukban sokan álmodoznak arról, hogy egy szép napon színésznők lesznek, számodra viszont ez valóra is vált. Gyerekkori álom volt, vagy máshogyan jutottál erre a pályára?

– Általános iskolában elsős koromban harmadik lettem egy szavalóversenyen Weöres Sándor A kutya című versével. A vers egy elkergetett kutya története, aki hiányzik a kis gazdájának. Nekem ez nagyon fontos találkozás volt azzal, hogy az ember képes úgy beszélni saját magáról, a problémáiról és traumáiról, hogy közben nem kell kiadnia magát. Ötéves kislány voltam, amikor elveszítettem édesapámat, ami nagyon nagy fájdalom volt számomra. Nyilván akkor még kicsi voltam, de ez most is úgy zajlik, mint akkor: nem szívesen osztom meg a fájdalmaimat és a gyengeségeimet másokkal. Visszatérve a szavalóversenyre: harmadik lettem, ami nagy dolog volt számomra, hiszen ott az egész alsó tagozat együtt volt, de mégis az maradt meg a leginkább, hogy anélkül beszélhettem a fájdalmamról, hogy bárkivel meg kellett volna osztanom a saját történetemet.

Ezután persze egyre több szavalóversenyen vettem részt, hiszen általános iskolában hirtelen mindenkiből versmondó lány lesz.

Elkezdtem színjátszó táborokba is járni: volt Tatán egy nagyon jó, ahova évente visszajártam. A tábor tíznapos volt, a végére pedig mindig előadtunk egy produkciót. Én ezt imádtam, nagyon jól éreztem magam közben.

Alberti-Szabó Zsófi színművésznő – Fotó: Trokán Nóra

A kezdeti lelkesedés folytatódott a középiskolai éveid alatt is?

– Persze. A tatai Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem; ekkor már úgy voltam vele, hogy én színésznő leszek, az hótziher.

A Jászai Mari Színház igazgatója, Harsányi Sulyom László megkeresett engem gimnazista koromban, hogy van egy fiatal lány szerep, amivel szívesen megbízna engem. Attól a ponttól kezdve végül is érettségiig minden évben dolgozhattam a tatabányai színházban: virágáruslány voltam, meg pincér, és ilyenek. Nagyon fontos időszak volt ez nekem, hiszen bepillantást nyerhettem abba, milyen a színészi lét élesben. Akkorra én már teljesen el is vesztem ebben a világban. Amikor már tényleg láttam a profi színészek munkáját, és hogy ez az egész mennyi kreativitást igényel, nem volt többé kérdés, hogy engem ez érdekel legjobban a világon.

Mit szólt ehhez a döntéshez a családod?

– Volt kétségük bőven afelől, hogy ez tényleg sikerül-e. A környezetemben legtöbben abban az időben amúgy is azt gondolták, hogy a Színművészetire csak úgy lehet bekerülni, ha valakinek a valakije vagy; az én környezetemben is volt, aki így gondolkodott.

A lényeg az, hogy kötöttünk egy megállapodást: háromszor próbálhattam meg a Színműt, ha pedig nem sikerült volna, elmentem volna pszichológia szakra, mivelhogy lényegében a kettő majdnem ugyanaz – mármint számomra. Elsőre a második rostáig jutottam, ami miatt nagyon csalódott voltam; egyszerűen nem is értettem, hogyan nem vettek fel. Ezután egy évet a Magyar Színház Stúdiójában töltöttem, aztán második próbálkozásra végre bejutottam az egyetemre – felvett Gálffi László. Úgyhogy innen is üzenném mindenkinek, hogy nem a kapcsolatokon múlik: sokkal több múlt azon, hogy rengeteget készütem és hogy hittem benne.

Imént említetted, hogy a pszichológia szak volt a B terved. Nagy szerelem számodra ez az irány is?

Engem nagyon érdekelnek az emberi viszonyok, a helyzetek és a személyiség alakulása. Annyira foglalkoztatott ez, hogy az SZFE után még ebbe az irányba is szerettem volna továbbtanulni később, meg aztán a színészethez is nagyon kell ez, legalábbis én nagyon úgy gondolom. Végül aztán, mivel mi kis országunkban olyan borzalmasan drága második diplomát szerezni, sajnos erről le kellett mondanom. Mindettől függetlenül engem nagyon érdekel, és nagyon fontosnak tartom azt, hogy az ember tisztában legyen saját magával.

Zsófi vizsgaelőadása, a Cseresznyéskert – az SZFE-s változások kapcsán osztotta meg újra ezt a képet – Forrás: Alberti-Szabó Zsófi archívuma

Milyen volt az SZFE-n tanulni?

– Fantasztikus. A Gálffi László indította osztályba kerültem végül. Már a felvételi első fordulójának a végén behívott engem Gálffi valamit megbeszélni a repertoárommal kapcsolatban. Úgy van, hogy vinned kell tizenöt verset, öt monológot és három dalt. Jobban mondva így volt ez akkor, azt nem tudom, hogy most Vidnyánszkyék mit csináltak ebből az egészből. Az a lényeg, hogy azon a bizonyos alkalmon Gálffi mondott egy-két tanácsot, hogy mit változtassak a következő alkalomra a repertoár kapcsán. Ezt pedig én egy nagyon jó jelnek tekintettem: olyan érzésem volt, mintha neki az fontos lenne, hogy jó legyen az anyagom, szóval nyilván bele is kapaszkodtam minden pozitív gondolatba.

Amikor fölvett – túlzás nélkül állíthatom – életem egyik legboldogabb napja volt. Olyan hihetetlen álom vált valóra, amit nehéz szavakba önteni.
Gálffi egyébként egy rettenetesen intelligens és finom ember, valamint nagyon diszkrét, aki igazi szeretetben tanított minket négy évig. Sok legenda terjeng a színészképzőkről, és az valóban igaz, hogy sok színésztanár kemény módszerrel dolgozik, ő szerencsére nagyon támogató pedagógiát alkalmazott végig. Odáig fajult ez a nagy szeretetben tanítása, hogy mi minden évben január elsején – hiszen akkor nem játszik senki – Gálffinál vacsorázunk együtt. Ezen kívül is elmondható, hogy két-három havonta összeülünk. Olyannyira megszerettem Gálffit – és egyébként a többiek is –, hogy a mai napig komoly szakmai döntések előtt felhívom, hogy átbeszéljek vele mindent. Sőt, még anno, mikor már abban az élethelyzetben voltunk a férjemmel, azt is megvitattam Gálffival, hogy szakmai szempontból időszerűnek találja-e, hogy babám legyen.

Szóval nagyon jó volt a Színmű. Rengeteget fejlődtem, és sokat tanultam magamról is, meg hát óriási élmény volt. Hónapokig nem tudtam megszokni például, hogy személyesen Börcsök Enikő ad instrukciókat, segítséget a jeleneteimhez.

Ezek szerint mintegy „szeretetfelhőként” tekintesz vissza ezekre az évekre?

– Hát, azért annak nem mondanám, hiszen éjfélig próbáltunk minden nap, reggel nyolckor pedig már kezdődött is az első mozgásos óra. Állandó stresszben voltunk, megfelelési kényszerünk volt a bemutatások miatt, tehát tényleg nehéz volt az egész, de nagyon emberséges osztályba kerültem, ami hatalmas előnyömmé vált. Mindenesetre fizikailag és lelkileg, szakmailag, szóval mindenhogyan egy kiképzőtábor az SZFE, de én imádtam minden percét.

Hogyan kerültél Budapestről Szombathelyre?

Jordán Tamás Gálffi ajánlására meghívott Szombathelyre. Olyan jó volt itt a szakmai légkör, szép szerepeket kaptam, és hát tök szerelmes lettem, négy évvel később pedig megszületett Misu, úgyhogy nagyon szép emlékeim vannak szakmailag és magánéleti szempontból is Szombathelyről.

A szombathelyi színházi időszakomnak most vége lett. Május 7-én, pénteken mutatjuk be a Farsangot Mohácsi János rendezésében, ebben láthat utoljára a szombathelyi közönség. (Farsang avagy ez is mekkora egy tahó! – a szerk.) Mica szerepét játszom, aki bosszút esküszik a szeretője ellen, aki lecseréli őt egy másik nőre. Rengeteg szenvedély, hűtlenség és humor szövi át a történetet, remélem, legalább olyan jól fogadja majd a közönség, mint amennyire szeretjük próbálni.

Bár meglepődtem, hogy a jövő évadban nem számít rám az új igazgató, most kíváncsian várom, mit rejt a jövő.

Zsófi a Farsang Micájaként – ez lesz a búcsújátéka a szombathelyi színháznál – Fotó: Mészáros Zsolt/WSSz

A férjed, Endrődy Krisztián is színész. Így, hogy mindkettőtök idejét elveszi a színház, milyen a családi életetek?

– Nekünk óriási szerencsénk van, mert Krisz szombathelyi, úgyhogy a szülei már kiskora óta nagyon sokat vigyáznak Misura, és imád a nagyijával lenni, úgyhogy ez így nagyon jó neki. Egyébként Misu szépen beleszokott ebbe. Voltak főpróbahetek, amikor naponta csak 25 percet tudtam vele találkozni, de már tudja, hogy az ilyen időszakok után mindig következik egy kisebb szünet, amikor egész nap kirándulunk, és együtt van a család. Neki nem nehéz ez annyira, hiszen ezt ismeri, ebben nőtt fel. A karantén ebből a szempontból különösen jó volt, hiszen sülve-főve együtt lehettünk. Misu egy okos, kedves, vidám és vagány kisfiú, aki igazából már nagyfiú, hiszen ősszel kezdi a sulit.

Nagyon erős családot alkotunk Misuval és Krisszel; mindenben támogatjuk egymást, hihetetlenül szeretem őket. Amikor elkezdtem futni, elhatároztam, hogy lefutok egy félmaratont. Ki is választottam az őriszentpéterit, ami nem 21, hanem kapásból 23 km, nem is egyszerű pályán. Na, és akkor átvittek a fiúk a félmaratonra, és amíg futottam, ők kitartóan vártak, és Misu készített nekem egy nagyon aranyos oklevelet. Vártak benn a célban, és ez nagyon jól esett nekem. Körülbelül ez jellemző a kis családunkra: vannak ezek a csodálatos pasik, akik mindig segítenek és támogatnak az ötleteimben. Ha ELTE-s óra van, kirándulnak egyet, ha meg futni akarok, hoznak nekem frissítőt. Elrejtenek egy-egy flakon vizet az útvonalamon, futás után pedig együtt összeszedjük a palackokat.

Zsófi boldogan és meghatottan a célba érés után – Forrás: Alberti-Szabó Zsófi archívuma

Mit gondol egyébként Misu arról, hogy a szülei színészek? Mond ezzel kapcsolatban bármit?

Ő maga tudós szeretne lenni vagy nyomozó. Szokott néha amúgy jönni velünk próbákra, főleg zenés produkciónál, bulizik és táncol közben, viszont sokkal büszkébb arra, hogy az ELTE-n tanítok. Most beszélgettünk az iskola miatt, hogy megtanítsuk rá, hol lakik, ilyesmi, így felmerült megint, hogy anyu és apu mivel foglalkozik, ő pedig nagyon aranyosan azt mondta: színészek, de anya tanár is. És nagyon büszke volt, nekem pedig nagyon jól esett ez.

Rákanyarodva az egyetemre: hogy esett, hogy végül most oktató is vagy?

Ez egy nagyon fontos véletlen az életemben. Czetter Ibolya Vlahovics Edittel beszélt eredetileg a színjátszókör ötletéről, Vlahó pedig megkeresett engem, hiszen tudta jól, hogy sok ilyesmiben vettem részt anno diákként, meg könnyen megtalálom a hangot a fiatalokkal. Így jött igazából, de nagyon féltem az egésztől, mert se drámapedagógiai végzettségem nincs, se semmilyen pedagógus diplomám, úgyhogy Ibolyával kezdetben úgy beszéltük meg, hogy megnézzük, tudok-e egyáltalán ehhez a kezdeményezéshez bármit hozzátenni. Megrémített eleinte a felelősség, főleg akkor, amikor kezdtem érezni, hogy jöttök velem. (A cikk szerzője is tagja a színjátszókörnek – a szerk.) Álltunk egyszer félkörben, és én két feladat között himbálóztam (egyik oldalról a másikra helyeztem a testsúlyom), mert gondolkodtam, melyik legyen a következő. Ahogy gondolkodtam, egyszer csak körbe néztem és észrevettem, hogy mindenki utánoz. Szóval az a pillanat kicsit ijesztő volt, de ugyanakkor nagyon jó érzés is.

Ibolya tudása és végtelen lelkesedése is kellett ahhoz, hogy bele merjek vágni. Óriási bizalmat kaptam tőle és kapok a mai napig is. Az órákat egyébként mindig együtt tervezzük meg, nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Az ő értékrendje és ízlése nagyon közel áll az enyémhez, ettől olyan szép ez az egész.

Azt szerettük volna, hogy legyen ez elsősorban egy önismereti tréning, és mellette egy irodalmi vagy színházi, vagy művészeti esemény, és úgy érzem, hogy sikerül kicsit mindenkit lelazítani és felszabadítani.

Zsófi különleges szerepei közé tartozik az 5 fiús alakítása is – Fotó: Mankica Kranjec/WSSz

Milyennek érzed a színjátszókört? Sikerült olyan csapatot kovácsolni belőle, amit megálmodtál?

– Ez kicsit fordítva van inkább. Az én hozzáállásom a csoporthoz az volt, hogy tudjak eléggé figyelni. Egyáltalán nem volt elvárásom azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz a csoport, sokkal inkább volt elvárásom magam felé. Igyekeztem és igyekszem is törekedni arra, hogy ha mondjuk valaki nem jelentkezik, nem akar megszólalni és részt venni, akkor találjak egy módot arra, hogy ő is meg akarjon nyílni, vagy képes legyek békén hagyni, hogy a saját tempójában csatlakozzon.

Most már azt gondolom, hogy ez egy iszonyatosan jó csapat, mert intelligens, elfogadó és nagyon jó humorotok is van, ami meg mindennek az alapja. Én nagyon szeretem ezt az egészet, nincsen elvárásom, hogy jó-e vagy nem. Hogy ne lenne jó! Ez így a legjobb.

Attól bevallom kicsit megijedtem, mikor Ibolya szólt, hogy az új félévvel új tagok is jönnek, mert elgondolkodtam azon, hogy online módon hogyan fogom bárkinél is megtörni a jeget. Végül szerintem ez is jól alakult, hiszen jönnek velünk az újak is. Ez egyszerre meglepő és megható, hiszen megmutatkozik, hogy van bizalom köztünk.

Tudod, az a legjobb érzés, hogy már akkor is töretlen volt a lelkesedés, mikor még csak kredit sem járt érte. Azt hiszem, hogy jól működik ez, és bízik bennem a társaság, én pedig nagyon nagy felelősséggel és szeretettel vagyok felétek.

Kiemelt kép: Mészáros Zsolt/wssz.hu