Újra online, élőben közvetített előadással jelentkezett a Genius Savariensis Szabadegyetem keretein belül, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár közreműködésével dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, egyetemi docens. Ezúttal Arany János került terítékre.
Március 11-én délután öt órától újra közönséggel telt meg a Berzsenyi Dániel Könyvtár online „előadóterme”, ahol dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ Magyar Irodalomtudományi Tanszék egyetemi docensének előadását hallgatták többek között volt tanítványai, egykori szabadegyetemisták, de még jelenlegi középiskolások is. A téma főként a Szondi két apródja volt, ám az előadás nem titkolt céljai közé tartozott, hogy egyúttal megemlékezzen a hónap elején, március 2-án 204 éve született költőről, Arany Jánosról is.
„Ha most nem online lennénk, feltenném önöknek is a kérdést, hogy válaszoljanak rá kórusban: »Ki a világ legnagyobb költője?« – Arany János!” – hangzott a hatásos felütés, amire utólag visszagondolva jelen cikk szerzője csak annyit tud írni: nagy szerencse, hogy nem személyesen zajlott ez az esemény, mert gondolkodás nélkül kicsúszott volna a száján, hogy „József Attila”. Vajon az előadónak sikerült rávilágítania arra, hogy talán mégis Arany János? Lentebb kiderül.
Az tény, hogy van, amiben ő alkotta a legnagyobbat, hiszen ő használta a legtöbb magyar szót, állítólag 25 ezer szóból állt a szókincse – kezdte magyarázni az irodalomtörténész, de természetesen ezzel még önmagában nem igazolta azt, hogy miért lenne a szóban forgó költő a világ legnagyobbika, amikor ott van Shakespeare, Dante, Goethe – sorolta ő maga, és egy kis kiegészítés: természetesen ott van József Attila is.
A másik fontos megállapítás Arany Jánossal kapcsolatban, hogy újra „feltalálja” a ballada műfaját – ennek ékes példája a Szondi két apródja. Az 1856-ban megszülető mű Arany János költészetének egészében kulcspozíciót foglal el – jelentette ki Fűzfa Balázs. Erre jó bizonyíték az is, amikor Gyulai Páltól megkapja a híres Kapcsos könyvet, és első oldalaira a Szondi két apródját másolja be.
Visszatérve: a nyelvhez való viszonya is azt erősíti az előadó szerint, hogy ő a világ legnagyobb költője. „Abból kell kiindulnunk, hogy a 19. század második felében élő ember milyen viszonyban van a világgal. Hogyan szemléli önmagát, és hogyan gondolkodik arról, hogy az ő világszemlélete és gondolkodásmódja a szavak segítségével megfogalmazható, szavakba rögzíthető-e?” – fejtegette. Hozzáfűzte: Az ebben az időszakban való létezés bonyolultsága, rétegzettsége miként fejezhető ki, megragadható-e egyáltalán? Majd így folytatta: „Nos, nézetem szerint Arany – mint később minden nagy költő – abból indul ki, hogy belátja: a nyelv alkalmatlan ennek megfogalmazására, ugyanakkor ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy találkozzunk önmagunkkal, a másik emberrel.” Az irodalomtörténész felidézte Nyilasy Balázs szavait, aki úgy fogalmazott: Arany János „a között-lét költője”. Baudelaire-rel, Flaubert-rel egyidőben a több nézőpontúságot valósítja meg például a balladáiban, jelesül a Szondi két apródjában is. Elhangzott:
„Nem egyértelműségeket fogalmaz meg a verseiben, balladáiban, hanem az ember bizonytalanságát; a legfontosabb és a kevésbé fontos kérdésekre adott válaszok tünékenységét.”
„Nem magyarul írt, hanem aranyul; új nyelvet csinált magának, amely bármely konvencionális magyar nyelv szempontjából bátran hibásnak, rossznak mondható” – írja Babits Mihály Juhász Gyulának 1904-ben kelt levelében Arany Jánosról, idézte fel az irodalomtörténész. De miben is áll az „aranyul nyelv”? Ennek bizony része a nyelvrontás is – erre utal Babits a „hibás” és „rossz” szavakkal –, amire Fűzfa Balázs több példát is hozott, főként a terítéken lévő költeményből.
Az előadás felénél sem jártunk, amikor Fűzfa Balázs videóhívást indított Szabó Tibor irányába, hogy megkérje a Jászai Mari-díjas színművészt, a Weöres Sándor Színház igazgatóját arra, hogy szavalja el a balladát. Mindenekelőtt az irodalomtörténész így méltatta a művet: „A Szondi két apródját elolvasva szembesülünk a saját kérdéseinkkel hazaszeretetről, becsületről, tisztességről”, hozzáfűzve: a költő megteremti azt az új valóságot a versben, amely aztán „nem enged bennünket sem jóleső szorításából”.
Miután Szabó Tibor megkapta a virtuális tapsot az előadásáért, Fűzfa Balázs arról beszélt, hogy Aranynak voltak kezdeményei is a témában, mielőtt az említett balladát véglegesen papírra vetette volna. Az egyik ilyen a Szondi, amit az irodalomtörténész egyenesen „szörnyűnek” nevezett, a másik pedig A két apród, amit pedig komikusnak vélt. Utóbbi így hangzik: „Szondi vitéz harcolt lelkesen, / Drégel alatt nyugszik csöndesen; / Sírja felett kopján gyászlobogó, koszorú, / Kopja tövén két szép ifiú.” A téma tehát korábban is megvolt, de a megfogalmazásmód nem, hirtelen azonban megjött az ihlet a költő számára, és mintegy „kirobbant” belőle a vers, amihez Fűzfa Balázs úgy véli, egyetlen vesszőt, szót sem tudnánk hozzátenni, annyira teljes. „A tökéletesség verse számomra” – jelentette ki. Az azonos alakúságra rájátszás már túlzás részéről – „Mint hulla a hulla”, „Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra” –, de ezek a robbanásszerű verskeletkezésnek a legszebb bizonyítékai – mondta, kiemelve: ilyen az, amikor a vers írja önmagát és nem a költő írja a verset.
Fűzfa Balázs rávilágított: a mű mindamellett, hogy a hazaszeretetről, a becsületről és a tisztességről szól, ott van benne az írástudók, költők felelőssége is. Éppen ezért úgy véli, ez a magyar irodalom legszebb ars poeticája, nem alábecsülve egyebek mellett A walesi bárdok, A XIX. század költői vagy éppen József Attila Ars Poeticájának jelentőségét, ugyanakkor meggyőződése:
„a Szondi két apródja az ars poeticák Mount Everestje”.
Emellett „olyan véletlenszerűtlenségekből összeálló sorsszerűségeket fogalmaz meg a költő, amelyek mentén nemcsak a saját létezésünk, hanem az egész emberiség létezése végiggondolható” – hangzott el. Az irodalomtörténész felhívta a figyelmet arra, hogy amikor felnőttkorunkban újraolvassuk a Szondi két apródját, rájövünk, mennyi mindenről szól a hazaáruláson túl; például minden lehetséges emberi viszonylat megjelenik ebben a szűk értelemben véve háromszereplős versben. „A kísértés elsősorban, amellyel mindannyian életünk során milliónyiszor találkozunk; az igazmondás, amelyet igyekszünk gyakorolni; a hazugság, amelyet igyekszünk elkerülni; a vérontás, amelyet nem tudunk elkerülni; a betegség, a rossz, amelyben éppen most élünk” – magyarázta.
A műben olyan serdülőkről van szó, akik a halál számtalan nemével találkoznak. Ők „a végtelen pusztulásból tudnak kiemelkedni, és tudnak megfogalmazni olyan érzéseket és értékeket, amelyek nemcsak az ő saját maguk döntését, hanem a jövő nemzedékek döntéseit is befolyásolhatják” – mondta. Ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban Fűzfa Balázs Epiktétoszt idézte: „…nem a tettek rendítik meg az embert, hanem a tettekről szóló szavak”.
És hogy még miért ars poetica? Azért, mert a megszólalás felelősségéről is szól; a hazugság természetrajzát kapjuk ebben a versben – hangzik a válasz az irodalomtörténésztől, aki kijelenti:
„Váltig állítom mint magyartanár, hogy aki sokat olvas, könnyebben, világosabban elkülöníti az igazságot a hazugságtól. Az irodalom páncél, felvértez bennünket a hazugság ellen; a Szondi két apródja erről is szól.”
Már csak egyetlen adóssága van a cikk szerzőjének: elárulni, hogy az előadás végére sikerült-e meggyőzödnie arról, hogy Arany János a világ legnagyobb költője. Jól hangzana ugyan csattanó gyanánt, hogy „igen, valóban ő az”, de inkább egyezzünk meg abban, hogy József Attilával karöltve mindketten – ha a világé nem is – nemzetünk legnagyobbikai. A Szondi két apródja viszont egyértelműen zseniális alkotás, ehhez kétség sem férhet.
Az élőben közvetített előadás felvétele ide kattintva továbbra is visszanézhető.
Kiemelt kép: jegy.hu alapján saját szerk.
