Március 8-án a Zoomon tartott online előadóestet az ELTE SEK Történeti Diákműhely. Kivételesen nem volt központi téma vagy időszak, így szó volt a mohácsi csata körüli mítoszokról, Newton 1790 körüli alakjáról a magyar forrásokban és az osztrák-magyar hadiflottáról is. Az előadók ezúttal mindhárman negyedéves, osztatlan tanárképzésben részt vevő, részben történelem szakos hallgatók voltak.
Mohács – mítosz és valóság
Az előadások sorát Hengszter Norbert negyedéves történelem–magyar tanár szakos hallgató nyitotta meg, aki az 1526-os mohácsi csata körül kialakult tévhiteket járta körbe.
Először is arról beszélt, hogy elkerülhető lett volna a két állam – Magyar Királyság és Oszmán Birodalom – konfliktusa, vagy sem. Ennek alapot az az incidens adott, amikor II. Lajos magyar király visszatartotta az oszmánok követét, bízva a szíriai felkelés sikerességében – ami végül elbukott. Ez azonban még nem számít döntő pernek, hiszen ezután Norbert rámutatott, mennyire háborús helyzetre épült az Oszmán Birodalom: egy olyan széles társadalmi réteg alakult ki, amelynek az egyetlen előremeneteli lehetősége a terület- és a zsákmányszerző hadjáratokban rejlett. Ez az úgynevezett rabszolga-elit alkotta a hadsereg nagyrészét, de a birodalom vezetői is közülük kerültek ki. Hogy ezt a rendszert fenntartsák, muszáj volt újabb terület- és zsákmányszerző hadjáratokat indítaniuk a környező államok ellen. A nyugat felé fordulást egyrészt a keleti harcokban való kimerülés – mind testileg, mind lelkileg, hiszen muszlim vallásúak ellen harcoltak keleten –, másrészt Szulejmán habitusa is okozta. Ezek alapján „a csapás nem lett volna elkerülhető, csupán elhalasztható, de kérdés hány évvel” – hangzott el az előadó szájából.
Ezt követően a magyar hadvezetés helyszínválasztásáról, a seregek kései mozgósításáról és a csata időpontjáról értekezett a történelem szakos hallgató. Felhívta a figyelmet Kubinyi András kutatására, ami szerint a korabeli európai hadseregeket csak aratás után, legkorábban augusztusban lehetett mozgósítani, ezzel felmentve a királyt a vád alól. A helyszínnél úgyszintén védelmébe vette II. Lajost a történelmi források segítségével, amelyek azt igazolták, hogy nem is volt olyan észszerűtlen választás a mohácsi sík. De kitért arra is, hogy a magyar hadvezetés elszámolta magát a terep adta előnyökkel, amik végül nem váltották be a beléjük vetett hitet. A csata időpontjával kapcsolatban elmondta, hogy a király keze meg volt kötve ennek eldöntésében: egyrészt a sereg zendüléssel fenyegetett a visszavonulás hallatára, másrészt ez az akció hatalmas presztízsveszteséggel járt volna Nándorfehérvár elvesztése után.
Majd rátért talán az egyik legnépszerűbb tévhitre, ami mind a mai napig makacsan jelen van a közgondolkodásban: Szapolyai távollétének okait vizsgálta Norbert. Kiemelte, hogy az erdélyi vajda elsődlegesen a rábízott tartományok védelmét látta el, és egészen Pétervárad elestéig fogalma sem volt arról, mi lehet az oszmán sereg célpontja: Buda vagy Erdély. Arra is kitért, hogy személyes érdekből – testvére már II. Lajos mellett volt ekkor – minél előbb el akart jutni a király táborába, majd a csata után ő szervezte meg a keleti országrész védelmét, így nem áruló volt, hanem épp ellenkezőjét bizonyította tetteivel.
Az előadás során még a híres Bosszúállók-film egyik jelenete is előkerült, amivel Norbert párhuzamba vonta a mohácsi csatában rejlő esélyeket: ahogy a Végtelen háborúban Tony Starkéknak, úgy II. Lajoséknak is csak egy esélyük lett volna, hogy a vesztes csatából előnyt kovácsoljanak, ami Szulejmán megölése lett volna; amire egyébként voltak reális esélyeik a magyar vitézeknek, akik elég közel kerültek a szultánhoz, hogy veszélyeztessék annak életét. Ebben az esetben egy 14 éves kisfiú lett volna Szulejmán utóda, amibe minden bizonnyal Hürrem, a szultán egyik ágyasa nem nyugodott volna bele, és véres öröklési háború vette volna kezdetét, ami elterelte volna a figyelmet a Magyar Királyságról. Norbert szerint talán ez lehetett volna a legkedvezőbb kimenetele a csatának, hiszen egy magyar győzelem esetén, ha Szulejmán túléli az ütközetet, elég hamar mozgósítani tudott volna egy hasonló kaliberű sereget, mint amilyennel Mohácshoz vonult.
Végül a király esetleges túlélésével foglalkozott az előadó, ahol felvázolta a lehetséges forgatókönyveket erre az esetre, amelyek alapján levonta azt a következtetést, hogy a király halála bár tragikus volt, de az országra nézve lehet, jobb volt.
Newton alakja a magyar forrásokban 1790 körül
A második előadást Pipics János negyedéves történelem–fizika szakos hallgató tartotta meg, aki Newtonnal kapcsolatos izgalmas kutatási eredményeiről számolt be a résztvevőknek. Nem áll tőle távol ez a fajta kutatói tevékenység: tudományos diákköri munkája során is a természettudományok történetéhez kapcsolódó, még kiadatlan források feltárásával és elemzésével foglakozik. Talán kézenfekvő lett volna, hogy az OTDK-ra készülve Petrus Peregrinusról, a mágnességtan atyjáról beszéljen, ám ő Isaac Newton mellett döntött, akinek alakját 1790 körül megjelent, magyarországi, magyar nyelvű forrásokban vizsgálta.
„Viszonylag kevés számú forrásban szerepel Newton neve, aminek egyes tudománytörténészek szerint az is lehet az oka, hogy kevésbé jutott el Magyarországra a tudományos fellendülés ismeretanyaga. Másrészt azért is szerepelhet kevesebb helyen, mert a tudományos szakmaiság ekkor még nem terjed el hazánkban, ami van, az ismeretterjesztő vagy hírközlő cikk” – fejtegette az előadó. Kijelentette: az biztos, hogy neve ismert volt Magyarországon már ezekben az években is, hiszen ekkoriban Newtont már jelentős tudósnak tartották, és előkerült hazai munkákban, ahogy az elméleteiről is találunk magyar nyelvű összefoglalót.
Az előadó több példát is hozott arra, hogy Newton milyen módon jelenik meg a forrásanyagokban. A legmeglepőbb ezek közül az volt, hogy mivel teológiai kutatásokat folytatott, vallási témájú írásokban is fellelhető a neve, mint például Thomas Brougthon lexikonában a Szent János apostolról szóló szócikkben. Ebben mint Biblia-kutató jelenik meg, és a szerző leírja Newton azon elméletét, miszerint a Jelenések könyve Néró korában keletkezhetett.
Meglepő volt az is, hogy a vizsgált korban Newton gondolkodóként is számon volt tartva, ami elő is kerül Segesvári István egyik versében a Föld alakja kapcsán. A forrásokból „az szűrhető még le, hogy Newton szimbólum, a tudomány jelképe, egyfajta szellemi és erkölcsi magaslat” – ismertette János.
Mivel ritkán hallható a Történeti Diákműhely keretein belül tudománytörténeti előadás, ezért a tagok számára külön öröm volt, hogy János megosztotta velük a komplex, interdiszciplináris és a szakirodalomban hiánypótlónak számító kutatásának egy kisebb szeletét. Felhívta a figyelmet arra is, hogy akit érdekel a téma, el tudja olvasni a publikációját, ami a Fizikai Szemlében jelent meg a közelmúltban, és így részletesebb képet kaphat arról, milyen volt Newton alakja a 18-19. század fordulóján és ahhoz közeledve a magyarországi kiadványokban.
Az osztrák–magyar hadiflotta felépítése és harcai a Nagy Háborúban
Az est harmadik és egyben utolsó előadását Novák Róbert negyedéves történelem–földrajz szakos hallgató tartotta meg. Témájául az osztrák-magyar hadiflotta Nagy Háború alatti felépítését és harcait választotta. Miután megosztott néhány általános információt az osztrák-magyar haditengerészettel, valamint a flotta hajóival és tengeralattjáróival kapcsolatban, kiemelt pár konkrét, érdekesebb és talán kevéssé ismert háborús eseményt ebből az időszakból.
Elsőként a Zenta esetét emelte ki az előadó: ez volt az első komolyabb akció, amikor a franciákkal került összetűzésbe az osztrák-magyar haditengerészet. A francia hajók a blokádot ellátó Zentát megtámadták, és mivel nem volt eléggé gyors, hogy el tudjon menekülni, ezért a kísérő rombolóját elküldte, hogy legalább az megússza az összetűzést, míg ő maga szembeszállt a túlerőben lévő francia hadihajókkal, de végül elsüllyedt. Korabeli, illetve későbbi cikkek is felfedezhetők a magyar nyelvű újságokban, folyóiratokban, amelyek megírták a Zenta hősies helytállását. Róbert ezek kapcsán megemlítette Csonkaréti Károly kisregényét is: A Zenta cirkálóval kezdődött műben Déry Ernő – valóságos személy, aki a Zentán szolgált, amikor az a francia hajókkal összeütközésbe került – történetén keresztül örökíti meg a korabeli tengerészlétet, illetve több megtörtént eseményt is.
„A tengerjárók kapcsán az első világháborúban a németek atlanti-óceáni tevékenységét szokás emlegetni, de az Osztrák-Magyar Monarchia tengeralattjárói is értek el jelentős eredményeket az antant ellen mind az Adriai-, mind a Földközi-tengeren” – emelte ki, hozzátéve: itt az olaszokon kívül brit és francia hajókkal is hadakoztak, sőt volt olyan eset is, amikor japánokkal kerültek összetűzésbe. Ami a nagyobb eredményeket illeti: 1915-ben a francia Léon Gambetta páncélos cirkálót süllyesztették el az Otrantói-szoros közelében, valamint szintén ebben az évben az olasz Giuseppe Garibaldi páncélos cirkálót. Azért számítanak ezek kiemelkedő teljesítménynek, mert ezekből a nagyobb hajókból jóval kevesebb állt rendelkezésre, ami nyilván sokkal több pénzt igényelt – mind az előállítása, mind az üzemben tartása. Egy-egy páncélos cirkáló elsüllyesztése tehát sokkal jelentősebb esemény, mint például egy rombolóé – magyarázta Róbert.
Szintén 1915-ben történt az, amikor az U-5 hajó elsüllyesztette az olasz Nereide-t, ami azért érdekes, mert egy tengeralattjáró-tengeralattjáró ütközetről volt szó, ami az első világháború idején még nem igazán volt jellemző. Róbert viszont rávilágított arra, hogy nem volt ez egyedülálló esemény az osztrák-magyar hadiflotta történetében: három évvel később az U-47 tengeralattjáró elsüllyesztett egy másik, francia felségjelű, Circé nevet viselő tengeralattjárót; a 22 fős legénységéből csak az elsőtiszt maradt életben.
1916-ban szintén olasz, a szállítóhajóból segédcirkálóvá átalakított Principe Umberto vált az U-5 áldozatává, ami pedig azért figyelemre méltó, mert ez éppen a balkáni frontról vitt haza egy gyalogos ezredet, ezért sajnos rengeteg volt a halálos áldozat – szám szerint 1750.
1917-ből fontos esemény, amikor az U-29 elsüllyesztette a brit Mashobra kereskedelmi gőzöst, hiszen ez is alátámasztja azt, hogy tényleg nem csak az olaszokkal hadakoztunk a tengeri hadszíntéren – mutatott rá Róbert. Hangsúlyozta: ebben az évben is volt olaszok elleni küzdelem, ami az Osztrák-Magyar Monarchia győzelmével zárult, mégpedig az, amikor az U-14 Málta közelében elsüllyesztette a hatalmas gőzöshajót, a Milazzót, ami a 21 ezer tonnás vízkiszorításával a kor egyik legnagyobb áruszállító hajója volt, és egyben az osztrák-magyar tengeralattjárósok legnagyobb zsákmánya is.
Róbert érdekességként megemlítette azt is, hogy az antant oldalán álló japánok az első világháborúban leginkább arról ismertek, hogy a németek távol-keleti gyarmatait foglalták el, de ezen kívül sok szó nem esik róluk, noha nekik voltak hajóik a földközi-tengeri térségben is, még ha nem is olyan sok. Ebből következően talán nem meglepő, hogy a japánok is konfrontálódtak „velünk”: 1917-ben az U-27-es megtorpedózta a Sakaki rombolót, ami el nem süllyedt, de súlyosan megrongálódott.
Kiemelt kép: skypesuli.hu
