Kovács Annával, az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ harmadéves angol–magyar tanár szakos hallgatójával stílusosan a magyar kultúra napján beszélgettünk, amit aztán azon a napon teszünk közzé, amikor a BDPK névadó költője éppen 185 éve hunyt el. Az interjú közben is csengetett nála a futár egy újabb könyvcsomaggal. Csupa irodalmi vonatkozás, ami nem véletlen: a téma az olvasás világa, főként kortárs művekre fókuszálva.
– Gyerekkorodtól fogva jellemző rád az olvasás szeretete?
– Igen, abszolút. A legáltalánosabb választ tudom erre adni: mindig is szerettem olvasni, egész kicsikorom óta jelen van az olvasás az életemben. Van egy aranyos és egyben ciki történetem ezzel kapcsolatban. Körülbelül négyéves koromban a Hófehérke egyik változata volt a kedvenc könyvem. Olyannyira megszállottja voltam, hogy megtanultam, melyik lapon mi pontosan a szöveg. Egy szép napon aztán, amikor jött hozzánk a háziorvos, elhitettem vele, hogy tudok olvasni, mivel azt is tudtam, hogy az adott mondat melyik részénél kell lapozni. Anyukám sokszor elmesélte ezt a történetet, mindannyiszor mosolyt csalva az arcunkra.
– Az iskolai kötelező olvasmányok pozitívan hatottak az olvasás iránti lelkesedésedre, vagy az már nagyon más világ volt a számodra?
– Érdekes kérdés ez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rajongtam értük, hiszen soha senki nem szeret semmit, ami kötelező. Általános iskolában mindegyik kötelező olvasmányt elolvastam, a középiskolára ez sajnos már nem volt teljesen igaz, de kétségkívül voltak jó könyvemlékeim azok között is, annak ellenére, hogy én tényleg inkább a kortárs magyar irodalmat szeretem.
– Annak tükrében, hogy te sem olvastál el mindent a középiskolában, mit gondolsz jövőbeli magyartanárként: kellene valahogyan változtatni a kötelezők listáján?
– Mindenképpen több kortárs irodalmat tennék be a kerettantervbe, viszont nem vennék ki egy művet sem a meglévők közül. Ehelyett inkább más módon próbálnám csökkenteni az olvasnivalók mennyiségét, de nem tudom, hogyan. Az az igazság, hogy rendkívül elgondolkodtató kérdés ez, még hozzáértők sem tudnak erre jó választ adni, mert ha tudnának, bízom benne, hogy már megtették volna a szükséges lépéseket az ügy érdekében.
Én kicsit talán – ha mondhatom ezt – máshogy viszonyulok az irodalom tantárgyhoz, mint mondjuk a szaktársaink, vagy az ismeretségi köröm általában. A legtöbb ember ugyanis a versekért van oda, viszont hozzám sokkal közelebb áll az epika műneme, tehát én prózai műveket olvasok legszívesebben, legyen az novelláskötet, regény, akármi. A mai közoktatás pedig lírára épül, bár van persze mellette valamennyi epika is, hogy el tudják mondani a diákok, mi volt egy-egy mű cselekménye. A dráma kissé kiszorul, örülnek a tanárok, ha van idejük szóba hozni.
Visszatérve a kérdésedre egy kérdéssel válaszolnék: Miért van az, hogy az évtizedeken keresztül unalomig elemzett műveket tanítjuk? Félreértés ne essék, ezek is rengeteget tudnak adni, fontosak is, hiszen sokat tanulhatunk belőlük, mindemellett az alapműveltség részét képezik, és a sajátjaink a magyar identitástudat fejlesztéséért sokat tesznek. Fontos ismerni a zseniális Arany János még zseniálisabb Toldiját, ezt egy pillanatig sem vonnám kétségbe, ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem szabadna ezeknél megragadnunk. Meg kell mutatnunk a diákoknak, hogy van irodalmi élet manapság is, és ma is írnak nagyszerű műveket, amikkel érdemes megismerkedniük.
Meg kell mutatnunk a diákoknak, hogy van irodalmi élet manapság is.
– A könyvek szeretetéből adódóan választottad a tanári pályát, vagy az irodalom tantárgy jelenlegi helyzete hozta meg benned a szakma iránti lelkesedést?
– Őszintén szólva a középiskola vége felé érve még fogalmam sem volt, mit csináljak. Gimiben elkezdtem angolt tanulni, és egyre-egyre közelebb került ez a nyelv a szívemhez. Még olyan időszakom is volt, amikor az angol irodalom nagyjait olvastam; gondolok itt talán legismertebb példaként az Üvöltő szelekre. Ebből adódott az, hogy angoltanár szeretnék lenni, csak hát realizáltam, hogy még egy tantárgyra szükségem van, úgyhogy végzősként elkezdtem gondolkodni, és valahogy arra jutottam, hogy a matekot választom. Aztán egyszer csak ráeszméltem, hogy nem vagyok normális: miért nem jutott eszembe az irodalom, mikor annyira szeretem? Azóta pedig eljutottam odáig, hogy inkább magyar–angolosnak tartom magam, mint angol–magyarosnak.
– Az egyetem okozta ezt a pálfordulást?
– Az egyetem időszaka alatt történt valóban ez a változás. Hozzájárultak az oktatóim is, mert néhányan adtak olyan javaslatokat, amelyek elindítottak egy-egy úton. Erre a legjobb példa talán, hogy Irodalmi művek elemzése kurzuson Czetter Ibolya tanárnőnél Szvoren Edinát olvastunk, akitől azelőtt semmit nem vettem a kezembe. A tőle feladott novellák viszont annyira megtetszettek, hogy mára már szinte az összes novelláskötete ott sorakozik a polcomon, mert szerintem zseniálisak. Tűpontossággal megírt novellák mind, amik a valóság talaján állnak, mégis ezt a valóságot kihúzza a lábunk alól az írónő.
Az angol iránti szeretetem egyébként megmaradt, és közben a magyar, azon belül is az irodalom beszippantott magába, és rájöttem: ez az én világom.
– A beszélgetés során már jó pár könyvet és novellát említettél, amelyek tetszettek. Esetleg volt olyan, ami nagyon meghatározó volt az életedben?
– Volt néhány, ki tudnék emelni öt-hat könyvet, amire ha visszaemlékszem, tudom, hogy meghatározó volt, viszont ezek mindig váltották egymást. Egy bizonyos korszakomban volt egy adott könyv, aztán ahogy idősödtem, változtam és jött egy másik olvasmány. Kíváncsi is vagyok már, mi lesz a következő a sorban.
Ha vicces kedvemben lennék, azt mondanám, az első a Hófehérke és a hét törpe mesekönyve volt. Középiskolában például a Büszkeség és balítélet és az Üvöltő szelek volt az a kettő, amit nagyon szerettem. Később, az egyetem megkezdésével John Williams Stoner című könyve lett igazán meghatározó az életemben. Számomra elképesztő ez a mű, hiszen körülbelül 300-400 oldalban benne van egy egész emberi élet: attól kezdve szinte, hogy megszületett, egészen a haláláig. Megdöbbentő végignézni ennek a férfinak az életét, mert tele volt kényelmi döntésekkel, amikkel elpazarolta az idejét, és erre sajnos csak későn jött rá. Az egyik egyetemi szabadon választható tárgyamat Barták Balázs tartotta, pszichoanalitikus óra volt, ahol a kurzus teljesítésének feltételeként magunknak kellett választanunk egy művet, amit az órán tanultak alapján elemeztünk, és én a Stonert választottam. Végig kellett hozzá olvasnom újra az egész könyvet, és laponként haladva jelöltem be azokat a részeket, amelyeket a munkámhoz kapcsolódóan fontosnak találtam. Hatalmas munka volt, ebből kifolyólag kicsit saját magam ellensége is voltam, de nagyon élveztem csinálni, nagyon jó volt.
– Egyre-egyre a NAT irodalmi kánonától messzebb eső műveket hallok tőled, viszont az egyetemen részben azt vesszük tananyagként, amit majd tanítanunk is kell. Abból kifolyólag, hogy a kortárs irodalmat szereted jobban, nehezedre esik megbirkózni a tantervi művekkel?
– Képes vagyok ilyeneket olvasni, de egyértelműen elválasztom attól, amikor kortárs műveket olvasok. Van egy olvasónapló, amit használok, és abban be kell jelölni minden nap, hogy olvastam-e. Akkor, amikor az iskolai kötelezőket gyűröm, hiába bújom a könyveket minden nap, azt jelölöm be, hogy semmit nem olvastam. Én ezt nem annak az olvasásnak fogom fel, amit igazán szeretek, hanem tényleg kötelezőként élem meg. Ettől függetlenül élveztem most például az Édes Annát elolvasni, jó volt újra ezzel foglalkozni, felidézni, de attól még ez nem az az olvasási élmény, mint amikor leemelek egy nekem igazán tetsző könyvet a polcomról.
– Melyik az a könyv, amit nemrégiben emeltél le a polcodról, és igazán tetszett?
– Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című könyve a Stoner után a jelenlegi legmeghatározóbb az életemben. Az az érdekes, hogy azt mondom, ez most a legfontosabb nekem, mégis nehezen beszélek róla; talán ez sem véletlen. Nem tudom pontosan megfogalmazni, miért ez a könyv az, ami most a legközelebb áll hozzám, de tagadhatatlan, hogy nagy hatást gyakorol. Alátámasztja ezt egyébként az is, hogy ez az a mű, amit az ismerősi és baráti körömben a legtöbbször ajánlok. Egyébként imádok mindenkinek könyveket ajánlani, és úgy szeretem ezt legjobban csinálni, hogy az adott emberhez viszonyítva gondolom végig, mi passzolhat hozzá a leginkább. Krusovszky regényében egy olyan olvasmányhoz volt szerencsém, amit bárkinek ajánlok a velünk egykorúaktól kezdődően egészen a legidősebb korosztályig. Egy nagyon kedves – egyébként immáron 60 éves magyartanár – ismerősömnek is ezt ajánlottam, aki saját bevallása szerint nem sok kortárs művet olvas, viszont erről a regényről nagyon pozitív véleménnyel volt. Nem szeretnék sokat elárulni róla, hogy ne lőjek le semmit azoknak, akik esetleg elolvasnák, de ez nem egy egyszerű, felhőtlen történet, mivel nagyon mély kérdéseket vet fel. Már a címe is sugallja, hogy nagyon nehéz témákat boncolgat, éppen ezért nem minden életszakaszban ajánlatos ezt olvasni. Volt olyan ismerősöm, aki például így járt vele, nekem viszont nagyon jó élmény volt így 22 évesen.
Nem akar olyan író lenni, aki elkerüli a nehéz témákat, nem akar gyáva lenni, és ez nagy tanulsága nemcsak az írói létnek, hanem az életnek is.
Ezen kívül még friss olvasmányélményemként megemlíteném Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című könyvét, mert szerintem mindenkinek el kellene olvasnia, aki meg tud birkózni ezzel a történettel. Habár fiktív regény, abszolút valós alapokon áll, az írónőnek rengeteg kutatómunkája volt benne, a téma pedig a családon belüli erőszak. Számomra ez egy nagyon megrázó és megterhelő könyv is volt egyben, viszont abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam. Kettő nagyon fontos dolgot tanultam belőle. Az első az írónővel kapcsolatos: az utószóban fogalmazta meg, hogy ő nem akar olyan író lenni, aki elkerüli a nehéz témákat, nem akar gyáva lenni, és ez nagy tanulsága nemcsak az írói létnek, hanem az életnek is. A második, amit megtanultam, hogy nem szabad általánosítani. Bizonyára mindenkinek van egy áldozatképe; hogy egy családon belüli erőszak áldozatául esett személy milyenné válik felnőtt korára. A könyv viszont megmutatta, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, hiszen nagyon személyiségfüggő egy ilyen helyzet és sem ebben, sem másban nem szabadna általánosítva gondolkodni.
Tényleg csak annak ajánlom ezt a könyvet, aki azt gondolja magáról, hogy képes ilyen történetek elolvasására. Ezen a téren szerencsésnek tartom magam – bár nem tudom, hogy ezt lehet-e szerencsének nevezni – mert sok olyan olvasmányom volt, amit az ismerőseim nagy része nem szívesen olvasott volna el. Az Apád előtt ne vetkőzz is ilyen volt, de Szilasi László Luther kutyái is jó példa erre. Ez utóbbi kicsit hasonlít Karinthy Utazás a koponyám körül című könyvére, ami ugyancsak egy nehezebb olvasmány.
– Mi alapján választod ki a könyveket, amiket elolvasol?
– Nos, amennyire rendszerező vagyok a könyvespolcomat illetően, annyira hektikus a könyvvásárlásom. Nagyon sok könyvajánlót olvasok, a legtöbbet Ott Annától. Az ő ajánlásaiban talán még egyszer sem csalódtam, szóval tőle bármikor szívesen merítek. Ezen kívül figyelem a kiadók oldalait, az új megjelenéseket. Ebben az esetben nagyon fontos a fülszöveg, és akármilyen felszínesen is hangzik, de a borító is szerepet játszik a választásban. Sokszor rendelek úgy is könyvet, hogy szembejön velem egy nagyobb akciós hirdetésben, és hirtelen megtetszik, de használtan is szoktam venni, az pedig teljesen adhock, hiszen sose tudom, mit fogok éppen kiszúrni.
– Annyi könyvet felsoroltál, rengeteget olvasol. Mondd, hogyan tudsz időt felszabadítani rá?
– Szerintem nem meglepő, ha azt mondom, nem te vagy az első, aki ezt megkérdezi. Gyakran kapom ezt az évfolyamtársainktól is, hiszen az egyetemi elfoglaltságok miatt valóban kevesebb időnk jut önmagunkra, a magánéletünkre, hát még az olvasásra.
Az a baj, hogy nem tudok pontos receptet mondani erre. Ami a legfontosabb ebben is, mint minden másban, az a tudatosság. Szerintem talán úgy a legegyszerűbb elkezdeni, hogy azt mondod magadnak: mostantól minden nap 15 percet olvasni fogok. Ha belegondolsz, ez nem olyan sok, ennyi időd biztos van nap, mint nap. Az elején nehezebb odafigyelni erre, de aztán tudatosul, és magától nőni is fog az ezzel töltött idő, pláne akkor, ha tetszik az olvasmány. Az öröm is nagy szerepet játszik ebben, hisz ha te belső késztetést érzel arra, hogy olvass, akkor semmi nem lesz, ami megállíthat.
Van egy praktika, amit szívesen megosztok veled, mert nagyon sokat segít az olvasás rendszeresítésében: ez egy különleges olvasónapló, amit nemrég említettem. Egy évszakokra felbontott, naptárrészt tartalmazó könyvről van szó. Viccesen hangozhat elsőre, de színezni kell benne, hogy mennyit olvastál az adott napon, és azt is jelölni kell, ha egyáltalán nem volt a kezedben könyv. Pirossal jelölöm én ezt, és nem tudom, másokat hogy érint, de engem mérhetetlenül bosszant, ha piros a kis négyzetem.
Maga ez az olvasónapló egyébként Szabados Ágnes nevéhez fűződik, ő találta ki. Két típusa van, én a másodikat használom. Ahogy már említettem, évszakokra van bontva, mindegyikhez 15 könyvet lehet írni, a napló pedig segítő kérdéseket is tartalmaz. Kinek ajánlanád? Hogyan talált rád ez a könyv? Mit tanultál belőle? Illetve szabad vélemény részleg is van, ahova természetesen bármit leírhatsz, amit szeretnél megjegyezni az olvasott könyvvel kapcsolatban.
– Nagyon jó minőségű és igen kreatív a képi anyagod ehhez a cikkhez, és aki ismer téged, az tudja, hogy az olvasmányélményeidet és könyveidet nagyon gyakran posztolod például az Instagramodon. Szeretnél ezzel üzenni valamit az embereknek?
– Először is köszönöm szépen a dicséretet! Ez nem egy konkrétan magamban megfogalmazott dolog, de titkon mindig reménykedem az olvasás népszerűsítésében a képek posztolása közben. Persze, erre rengeteg oldal van, amiket én is követek, és még több, amit még nem fedeztem fel; ezeket igazán hasznosnak találom, hiszen ajánló jelleggel ezeken a helyeken írnak is a könyvekről. Azzal viszont, hogy kiteszem a képeket, azt próbálom kifejezni, hogy nem ördögtől való dolog könyveket olvasni, sőt, inkább menő még akkor is, ha a menő szó már nem is annyira menő. Akár az is benne van ebben, hogy megmutathassam, mennyi érdekes és szép könyv van, hiszen a mai borítók gyönyörűek. Az pedig a másik, hogy ezzel megmutathatom, hogy ha nekem is van időm olvasni, akkor bárki másnak is lehet, hiszen én sem csinálok semmi többet vagy különlegesebbet a többi embernél, ami elvenné tőlem az erre szánt időt.
– Ezek szerint könyvajánló vagy kritikai blogban nem nagyon gondolkodtál, vagy talán mégis?
– Többször átfutott az agyamon a gondolat, egy pár ismerősöm is mondta már, hogy testhezálló lenne nekem, de úgy gondolom, hogy ebbe nem fogok belevágni. A baráti köröm kap ebből épp eleget, az más kérdés, hogy hálásak ezért vagy már a fülükön jön ki a sok ajánlás, ezt nem tudom. Nekik, illetve azoknak, akiket egy kicsit is meg tudok ismerni, szívesen ajánlok, de hogy külön oldalt létesítsek ennek, azt egyelőre nem hiszem, hogy megteszem.
Az irodalom nem ott kezdődik és nem ott ér véget, ahol a kerettanterv.
– Említettük már az irodalom tantárgy kérdését, viszont az olvasás népszerűsítése kapcsán kanyarodjunk kicsit vissza hozzá. Mit gondolsz, irodalomtanárként a mai kötelezők mellett hogyan lehet elérni, hogy a gyerekek elkezdjenek nekik tetsző könyveket olvasni?
– Azt gondolom, hogy egy magyartanár egyik legfontosabb feladata megmutatni a diákoknak, hogy az irodalom nem ott kezdődik és nem ott ér véget, ahol a kerettanterv. Az egyik legfontosabb tanári tulajdonság ehhez a lelkesedés. Nem részletekbe menően értem ezt, hiszen én sem gondolom, hogy a Légy jó mindhaláligért fogok tudni annyira lelkesedni, mint mondjuk Gurubi Ágnes Szív utcájáért, de önmagában a könyvekért és az irodalomért való lelkesedés a fontos. Ha az általános motiváció és az odaadás látszik a tanáron, akkor van esély, hogy ez átragadjon a diákra. Nekik pedig ez esélyt ad arra, hogy megtalálják a számukra megfelelő olvasmányt. Annyira széles a skála az irodalom tekintetében, hogy nincs olyan ember a Földön, aki ne találná meg a hozzá illő könyvet, ha akarná.
Összességében a lelkesedés tehát a konkrét válaszom. Annál őszintébbet nem tehetünk tanárként, minthogy őszintén tudunk lelkesedni.
Képek: Kovács Anna archívuma
