Rajz, festés, tanárság, tanítás – soron következő interjúalanyunkhoz mindegyik fogalom igen közel áll. Gyöngyösi Judit harmadéves angol–rajz tanár szakos hallgató, és egyben egy lelkes, jóhumorú jövendőbeli pedagógus, aki szívesen mesélt a művészethez való kötődéséről, a festés szeretetéről, és arról, hogyan lett „véletlenül” zero-waste számos alkotása.
– Hogyan kezdődött a művészet iránti szeretet az életedben? Gyerekkorodtól fogva az alkotás szerelmese vagy?
– Egyértelműen apukámtól. Ő mindig is nagyon sok mindent szeretett csinálni: az építés, a festés, a varrás, és az ezekhez hasonló elfoglaltságok is érdekelték. Emlékszem, gyerekkoromban sorra hozta haza a művészeti képes könyveket, és mivel nagyon jó volt a kapcsolatunk, folyamatosan körülötte nyüzsögtem, segítettem neki mindenben, amiben csak tudtam. Az egyik nagy emlékem – ami talán sorsfordító volt –, amikor kezembe vettem a méregdrága akrilfestékét, és kinyomtam az egészet azzal a céllal, hogy egy gyönyörű sárga csillagot festhessek. Ez egy nagyon kedves emlékem, ami hozzá és a művészethez egyszerre köthető. Később, 11 éves koromban, amikor elveszítettem őt, újra meg kellett keresnem, hogy mit is szeretnék az élettől, majd arra jutottam, hogy ez a valami a rajz, úgyhogy eszerint folytattam a tanulmányaimat is: grafikusnak mentem, lett egy szakközepes szakmám is belőle.
A középiskola befejezéséhez közeledve viszont elgondolkodtam. Feltettem magamnak a kérdést: „Oké, ezt tudom nagyjából – nyilván vannak benne még hiányosságok –, de most ezzel mégis mit tudok kezdeni?”. Így döntöttem el, hogy rajztanárira jöjjek, hogy a lehető leghasznosabban foglalkozhassak azzal, amit a legszívesebben csinálok. Nem titkolt vágyam az sem, hogy megszerettessem a hóbortomat a diákjaimmal.
– Tanulmányaidon kívül egyébként használod a grafikus szakmádat?
– Nem. Nem érzem magam grafikusnak. Én nem élvezem azt, amikor bejön a menyasszony és közli, hogy „Ez az esküvőnk színe, és csak ez az egy betűtípus lehet és pont.” – természetesen kiválasztva a lehető legrondább betűket hozzá. Most ez így természetesen viccesen hangzik, de komolyra fordítva, én nem szeretnék olyan munkát kiadni a kezeim közül, amit nem tartok megfelelő minőségűnek, és ebből kifolyólag nem is igazán éreztem magam hasznosnak. Inkább olyan pályát szerettem volna választani, amivel több ember életét tudom pozitívan befolyásolni – így jött a tanítás. Nem művész szeretnék lenni, inkább olyasvalaki, akire a fiatal művészek szívesen emlékeznek. Várom már, hogy azt halljam: „Igen, volt az a Judit néni; kicsit bolond volt, de hát olyan jó volt az az óra!”.
– Így, hogy mindenképp a tanári pálya felé húz a szíved, meg kell kérdezzem: nem félsz? Általános iskolában is akár, de középiskolában főként megkérdőjelezi sok diák a rajzóra relevanciáját.
– Vártam már ezt a kérdést. Nem, én ettől egyáltalán nem félek. Valójában már az is feltűnt, hogy sok helyen a kollégák sem kezelik jól a tantárgyat. Egyik tanárom megkérdezte tőlem, hogy miért nem mentem XY helyre, hiszen ő, ha ilyen tehetséges lenne, mint én, akkor inkább művésznek állna, semmiképpen sem tanárnak. Én erről azt gondolom, hogy olyan tanárok nélkül, akik valóban azok akarnak lenni, egyszerűen tönkre fog menni a tantárgy. Sok történetet lehet hallani diákokról, akik azért mentek tanárnak, mert nem vették fel őket a képzőre például, viszont ez a szakmának és a megítélésünknek sem tesz jót szerintem.
– Jó hallani, hogy ennyire elhivatott vagy! Általánosban vagy középiskolában szeretnél inkább tanítani?
– Egyértelműen általános iskolában tanítanék, szóval majd azzal is meg fog gyűlni a bajom, hogy miképp mondjam meg egy rakás 14 éves gyereknek, akik mindjárt elballagnak, hogy azért még ezt a tantárgyat meg kellene csinálni.
– Sok sikert kívánunk hozzá, hogy nyolcadik év végén is le tudd majd zárni a gyerkőcöket! Amennyire tudom, a művészeted tekintetében a fő profilod az aktok készítése. Hogy fér ez össze a választott hivatásoddal?
– Nos, úgy jön össze, hogy a művészet számomra elsősorban az önismeretről szól. Sokat gondolkodom azon, hogy ki is vagyok, hova illek be, mi vagyok, és mire vagyok jó. A művészeti munkáimmal is ezt szeretném, ezt próbálom feldolgozni. Keresem a válaszokat arra, hogy én csak egy darab hús vagyok-e. Ugyanaz az ember vagyok, aki szeretné, hogy a kicsik érdeklődjenek a művészet iránt, és tudom is én, például kinevessék Chagall képeit, mert szerintük csúnyák. Mindeközben én az az ember is vagyok, akinek az a berögzült kényszerképzete, hogy neki kell a legszebb embernek lennie az egész Tescóban, és ugyanaz az ember vagyok, aki néha elgondolkodik: „Megérdemeltem azt, ami most történt velem? Tényleg csak egy hús vagyok? Ember vagyok? Mi vagyok én valójában?”. Sok magamhoz címzett kérdésem van, és ezekre próbálok választ keresni a képeken keresztül. Ehhez különböző szerepeket próbálok fel. Igyekszem megkeresni önmagam, és ami talán ennél is fontosabb: erre szeretnék másokat is ösztönözni. Nem a számtalan kérdésre, hanem önmagunk művészet általi megtalálására.
Konkrétan a kérdésedre válaszolva: szerintem ez összefér, maximum nem mutogatom a személyes jellegű munkáimat, hiszen a határokat egyértelműen meg kell húzni. A tízéves gyerekeknek inkább vinnék be egy szépen elrendezett és kivitelezett tájképet például, mert nem szeretném tönkretenni az ifjúságot.
– Térjünk is rá akkor a képekre, amiket hoztál. Mesélnél az elsőről?
– Igen, nagyon szívesen. Az első egy az önarcképeim közül. Nagyon pici kép, akrilfestékkel készült kartonra, és ez egyike azoknak a munkáimnak, ami csak úgy a semmiből eszembe jutott; leültem és megalkottam. Elolvastam a bibliai Judit történetét, és egyszer csak eszembe jutott, milyen menő lenne, ha a képen én tartanám a saját fejemet; mintha egyszerre lenne a képen a hadvezér Holofernész feje, meg Judit. Alkotás közben viszont kicsit elvesztem a kompozícióban, így bátran értelmezhető csak egy dekoratív képként is.
– Imént említetted, hogy ez egy igen kisméretű alkotás. A kihívás miatt dolgozol eltérő méretekben?
– Nos, az igazság az, hogy nagyon szeretek szemétre dolgozni. Ha például harisnyát veszek, megtartom a papírját, szóval több olyan alkotásom is van, ami erre a kartonfélére készült. Vagy például dobozok oldalaira is szoktam alkotni.
– Ez alapján elmondható rólad, hogy a zero-waste életfelfogás fontos számodra?
– Bár mondhatnék erre igent. Igyekszem újrahasznosítani, de ez inkább arról szól, hogy ha meglátok egy szép papírt, akkor azt nagyon sajnálom kidobni. Inkább a zero-waste mellett kellett volna állást foglalnom, az sokkal jobban hangzott volna…
– Ne aggódj, itt senkit nem ítélünk el. A második hozott alkotásod is önarckép, ugye?
– Igen, ráadásul ugyanazzal a technikával készült, mint az az alkotás, amiről az előbb volt szó. Egy körülbelül egy méter magas, hetven centi széles képről van szó, ha jól emlékszem. Valójában ez egy egyszerű tükrös gyakorlat volt fekete papírra, egy nagyobb, széles-lapos ecsettel. Talán még látszanak alatta a vázlatok, amik fehér és világossárga ceruzával készültek.
– Amikor önmagad modellje vagy, kritikus vagy magaddal szemben? Keresed magadon a hibákat?
– Nem, igazából csak elfogadom magam. Azért ezt az arcot csak idő elfogadni. Úgy érzem egyébként, hogy egyszerre vagyok egy nárcisztikus, önimádó valaki, aki magát tartja a legjobbnak, meg vagyok az is, aki a tükör előtt állva értetlenkedik, hogy mit tartott magán az előző egy órában olyan csodálatosnak.
– A harmadik képhez érve látom, hogy ez is olyan festői eljárással készült, mint az első kettő. Ennyire szereted az akrilt?
– Igen. Ő is akril, hasonlók a színek, és ő is szemétre készült. Ő az, aki egy az egyben húsnak van ábrázolva. Nem ember, nem személy; itt csak egy tárgy, egy test látható, fekvő helyzetben, kissé összegömbölyödve. Ezt a pózt leginkább úgy tudnám leírni, mint a magzatpóz, csak a lábak felhúzása nélkül, azt mutatva, hogy ebben a pozícióban hogyan gyűrődik a testen a bőr.
Hogy megtörjem az első három kép folytonosságát az anyaghasználat tekintetében, hoztam egy digitális munkát is. Nagyon szeretek festékkel dolgozni, többek között azért, mert abba folyamatosan bele tudok ujjal nyúlni – hiába szólnak rám, hogy ezt nagyon nem kellene.
Ennek ellenére a digitális munka sem áll távol tőlem, főleg amióta megszereztem a laptopom és a hozzá való tollat, amivel már sokkal egyszerűbb dolgozni. Érzésre szinte ugyanaz a kettő, szóval egyszer ilyen, máskor olyan eljárással dolgozom. Ennél az alkotásnál például egyértelmű volt, hogy digitális úton fogom megalkotni, mert előre tudtam, hogy egy egyszerű, vonalas képet szeretnék elkészíteni.
– Ezt a képet előzőleg az Instagramodon láttam, és a bennem szunnyadó jövőbeli magyartanárnak muszáj megkérdeznie: az alkotáson látható kérdésnek van bármiféle irodalmi vonatkozása?
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nincsen. A kérdés voltaképpen egy válasz a sokak által jól ismert közmondásra: „Egy fecske nem csinál nyarat.” Nem szeretnék szennyest kiteregetni, úgyhogy csak annyit mondanék el még erről a képről, hogy egy munkám kapcsán szegezték hozzám ezt a kérdést. A képen az alak jelenleg egy madáritató, és próbáltam kicsit összezavarni a feliratot meg a képet úgy, hogy – most nagy szót fogok használni – disszonáns legyen.
Vannak egyébként olyan alkotásaim, amelyeknek irodalmi előzménye volt – csak, hogy neked tetsző választ is adhassak. A legdirektebb módon pár évvel ezelőtt történt ilyen, amikor az elejétől a végéig elkészítettem egy könyvet. Az önkéntes munkaóráimat egy könyvtárban töltöttem, ahova sokat jártam olvasni is. Egy ilyen alkalommal találtam meg Akutagava A pókfonál című novelláskötetét. Megszólított, és úgy döntöttem, hogy ezt meg kell csinálnom. Egy kézi kötésű, hímzett lapos kis könyv lett belőle. Rengeteget dolgoztam rajta: az anyagválasztástól kezdve (ami bőr tartalmú papírra esett, hogy bírja a gyűrődést) a szövegtördelésen át a hímzett illusztrációkig, mindent én csináltam.
– Főleg a digitális alkotásod kapcsán jutott eszembe a kérdés, de a vizsgamunkád láttán csak erősödött bennem a vágy, hogy megtudjam: szeretnél úgy alkotni a jövőben, hogy az megjelenjen valahol? Gondoltál rá, hogy esetleg az online térben hírnevet szerezz az alkotásaiddal?
– Valójában… hogy is mondjam… Nem lenne ellenemre, ha megjelenne valahol, de nem fogom érte összetörni magam. Nem fogok olyat csinálni, amit én nem élvezek, csak azért, hogy sikert érjek el, vagy hasonlók. A saját Insta-profilomra szoktam kitenni olyan alkotásokat, amelyekkel meg vagyok elégedve – ez természetes. Azokat felvállalom, mert tetszenek. Ha szép vagy, csinálsz egy szelfit és kiteszed. Ha sütsz egy tortát, amire büszke vagy, kiteszed. Ha örömöd van valamiben, megosztod ott másokkal, így nyilván, ha tetszik egy alkotásom, kiteszem, hogy megoszthassam veletek.
– Nemrég készítettem egy interjút egy képzős lánnyal, aki a saját profilja kapcsán megemlítette: fontos, hogy a művészetével az ember a társadalmat mélyen érintő problémákkal is foglalkozzon, és megjelenítse a lehetséges felületeken a többi ember számára. A munkáiddal kapcsolatban neked is vannak hasonló céljaid, elgondolásaid? A kérdés talán abból a szempontból is vizsgálható, hogy társul-e ehhez esetedben bármilyen tanársággal kapcsolatos cél.
– Milyen szép kérdés és bár lenne, de hát én sajnos egy önző dög vagyok, és általában nem látok ki magamból, amikor alkotok. Csak azt a képet és azt az indíttatást látom, amit épp meg akarok alkotni; ez nem egy szélesebb szociális narratíva. Azt mondják, az igazán jó művészek ki tudnak ebből szabadulni, de nekem ez nem megy, főleg azért, mert számomra ez egy önterápia igazából. Ezért is van az, hogy nagyon gyakran saját magam referenciája vagyok. Meg hát nyilván azért is, mert én vagyok itt a legtöbbet.
Tanárság tekintetében máshogy gondolkodom. Szerintem a rajzzal mint tantárggyal kapcsolatban főleg az emberek hozzáállásán kellene először változtatni, később jöhet minden más. Például a matematikát, ami ugyanolyan készségekkel jár, megkövetelik a diákoktól, és nem akarom, hogy a rajz tantárgya is így járjon. Nem akarom, hogy szerencsétlen gyerekre ráerőltessék, hogy: „Csak azért is lemásolod ezt a Michelangelo-festményt!”. Ennek pont az lesz a következménye, hogy a diákkal megutáltatják a tárgyat. Nem. Ezt egyáltalán nem szeretném. Sokkal inkább szeretném azt, hogy ne tekintsünk a művészetre „készségdologként” –tekintsünk rá természetesként! Úgy, mint valamire, amit minden ember csinál. Hiszen ilyen még a tánc vagy az éneklés is. Én is szégyellem, hogy nem tudok táncolni, vagy nem tudok énekelni, de ennek ellenére csinálom ugyanúgy, mint mindenki más, hiszen belülről jön. Ezek nem felesleges dolgok, hiszen a kifejezés sosem felesleges.
Képek: Gyöngyösi Judit archívuma
