Fülöp Krisztinával, az ELTE SEK-en 2018-ban képgrafikus és festő diplomát szerzett művésszel beszélgettünk, többek között a Szombathelyen szerzett tapasztalatairól, szívesen alkalmazott technikáiról és legfontosabb alkotásairól.
–Egy alig több, mint 600 lelket számláló, Veszprém megyei kisfaluból származol. Milyen hatással volt rád Bakonyjákó? Azon kívül, hogy többször is megfestetted a 18. századi, barokk stílusú templomát…
– Bakonyjákó számomra mindig is az otthont jelentette, bárhol legyek a világban. A falu mindig nagyon ösztönzőleg hatott rám, ha elkezdtem mondjuk egy új tájképet festeni. Sokat kirándultam, kerékpároztam itt, főleg tavasszal és ősszel – mivel számomra ekkor volt legszebb a táj –, és sokat fotóztam, majd azokból inspirálódtam. Ilyenkor mindig rácsodálkoztam arra, hogy milyen szép helyen lakom. Talán ezért is lett a kedvenc műfajom a tájkép.
– Ebből az erősen vallásos faluközösségből hozod magaddal a hitedet is?
– Igen. Katolikus keresztény családban nevelkedtem; a hitemet a mai napig gyakorlom és igyekszem továbbadni majd a saját gyermekeimnek is. Szerintem hit nélkül nem lehet élni: kell legyen egy biztos pont az életünkben, amibe mindig kapaszkodhatunk, és akár jó, akár rossz dolog történik velünk, érezzük azt, hogy van, aki vigyáz ránk és sosem ad nagyobb terhet annál, mint amit el tudunk cipelni. Én pozitív személynek tartom magam; szerintem nagyon fontos, hogy meglássuk a jót a mindennapokban is.
Kiskoromban egyébként nagyon sok egyházi eseményen részt vettem: hangversenyeken, gitáros miséken, koncerteken, illetve voltam ministráns, betlehemeztem, de hittanversenyen és hittantáborban is jártam. Ezek mind meghatározó időszakok és események voltak az életemben; ha mindez kimaradt volna, nem az az ember lennék, aki most vagyok. Az egyházi munkáimra mindig büszkén gondolok, és hálás vagyok, hogy én készíthettem el ezeket – például Bakonyjákón a 19 betlehemi gipsz szobor újrafestését, a pötrétei katolikus templomba készült keresztúti stációk grafikasorozatot, vagy a lourdes-i barlangnál lévő Mária és Bernadett szobrok felújítását.
– A középiskolai tanulmányaid alatt pénzügy és számvitelt tanulva jöttél rá, hogy a számok világában mégsem érzed otthonosan magad; ezután fordultál a művészet felé. Milyen előzménye volt ennek? Mikor kerültél szorosabb kapcsolatba a rajzolással, festészettel?
– Középiskolában kezdtem el hobbiból rajzolgatni, különösen egy-egy nehéz nap után. Egyre többször volt ilyen, mindig a rajzórákat vártam a legjobban, sokat gyakoroltam, majd elkezdtem művészeti könyveket nézegetni és a nagy festők képeit csodálni. Választott érettségi tárgynak a rajzot is felvettem, és leérettségiztem belőle. Visszagondolva, szerintem itt kezdődött minden, de az ezt követő nyáron még nem volt számomra világos, mit is kezdhetnék a rajzolás-festés iránti rajongásommal, ezért megszereztem ötödéven a pénzügyi-számviteli ügyintéző képesítést. Ekkor már tudtam: én valami szabadabb dolgot szeretnék csinálni. Nem terveztem továbbtanulni, de valahogyan rábukkantam a szombathelyi egyetemre, ahol láttam, van művészeti képzés is. Budapestre és messzebb semmiképp sem szerettem volna menni, Szombathely pedig tökéletesnek tűnt. Beadtam hát a jelentkezésemet képi ábrázolás alapszakra. Csak ezt az egy egyetemet és képzést jelöltem meg. Gondoltam, ha felvesznek, akkor itt a helyem és ez lesz az én utam. Szerencsére felvettek. Máig úgy gondolom, ez volt a legjobb döntés, amit valaha hoztam.
– Hogyan fogadta a családod azt, hogy a biztos karriert és megélhetést kínáló pénzügyi pálya helyett átnyergeltél a művészvilágba, ami elé az előbb említett jelzők korántsem tehetők?
– Szerencsére a családom mindenben támogatott, örültek neki, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Azt mondták: ha mégsem jönne össze, még mindig visszamehetek könyvelni. De én már tudtam, hogy sosem leszek könyvelő, hiszen mindenképp valamilyen kreatív dolgot szeretnék végezni.
– Miben látod a szombathelyi Vizuális Művészeti Tanszék legfőbb vonzerejét?
– A művészeti egyetemeken a legtöbb tanár maga is művész – ez nálunk is így volt. Vannak saját munkáik, amelyekbe a tanszéken mi is mindig bele-belepillanthattunk; ettől is volt igazán közvetlen a kapcsolat az oktatók és a hallgatók között. Másrészt a szakon nem tanultunk több százan, tehát mindenki ismert mindenkit. A rajz-festés órák meg voltak bontva, így nem tolongott 20-30 ember egy teremben a bakon vagy festőállvánnyal a kezében, hanem családias hangulatban, legfeljebb 6-8 fővel rajzoltunk, festettünk együtt; közben tudtunk beszélgeti, nevetni, sosem volt hangzavar, mindig nagyon jól éreztük magunkat ezeken az órákon, és sokat tudtunk tanulni egymástól. Számomra az is vonzó volt, hogy nem kellett annyit utazni az egyetemre, ahogyan az is, hogy nem drága a megélhetés és a kollégium, mint például a fővárosban. Reggelente pedig gyalog öt perc alatt átértünk az épületbe a kollégiumból.
– Milyen fejlődésen mentél keresztül a művészetedet illetően a Szombathelyen töltött három év alatt?
– Az egyetem előtt nem tanultam rajzolni; szinte mindent magamtól sajátítottam el sok gyakorlással, utánaolvasással, valamint a nyári táborokban az alkotótársaktól. Az innen-onnan magamba szippantott tudást vittem magammal az egyetemre. Ekkor inkább kezdetlegesek és naivak voltak a munkáim. Az itt töltött idő alatt fokozatosan felszabadultam és egyre több mindent mertem kipróbálni. Ez a három év nem mondható töretlen felfele ívelő szakmai fejlődésnek, inkább az útkeresés, a kreativitás volt fontos, és az, hogy olyan technikákat is kipróbáljak, amelyekkel korábban még sosem találkoztam. Ilyen volt a freskókészítés, a mozaik és a szobrászkodás is. A látóterem sokkal jobban kitágult, észrevettem magamon a régről berögződött rossz szokásokat, amiken próbáltam – és a mai napig próbálok – túllépni. Az elméleti tudás pedig, amit itt megtanultam, sokkal teljesebbé tette az egész festészethez való hozzáállásomat és ragaszkodásomat.
– Milyen hatást gyakorolt a személyiségedre az itt töltött idő?
– Csakis pozitívat. Korábban csendesebb, magamnak való típus voltam és nem voltam egy spontán ember… de amikor egyetemre mentem, egyből megváltozott minden: megtanultam alkalmazkodni másokhoz, sok új barátságot kötöttem, megismertem olyan embereket, akiket szintén az érdekelt, mint engem, ezáltal egyre nyitottabb lettem, és már nem akartam mindent megtervezni és megszervezni – ez nagyon felszabadított. A szaktársak és a tanáraim is mind nagyon jó fejek voltak, szuper kis csapat voltunk, mint egy nagy család. Ez hiányzik talán a legjobban.
– Összegezve, mit adott neked a szombathelyi egyetem?
– Sok-sok alkotótársat, új ismereteket, bemutatkozási lehetőséget, egy lökést az élethez és megerősítést abban, hogy folytassam továbbra is azt, amit szeretek. Ezt a három évet akár még három évvel szívesen megtoldottam volna.
– A Facebook-oldaladon korábban azt írtad, hogy a 2018-as év mérföldkő volt számodra. Melyek voltak azok a kiemelkedő események, amelyek miatt fordulópontnak érzed az életedben ezt az évet?
– Nagyon sok minden történt velem ebben az évben. Márciusban felkértek a pápai Esterházy-kastélytól, hogy fessem meg Picassót életnagyságban az akkor megnyíló Picasso-kiállításra. Áprilisban a volt középiskolám, a pápai Közgáz számára terveztem és festettem három Jókai-regényillusztrációt (A kőszívű ember fiai, Az aranyember és a Szegény gazdagok című műveihez); egy 20 méteres molinóra kerültek ezek kinyomtatásra, mely a Jókai-emlékév keretein belül valósult meg és egész évben látható volt a Közgáz kerítésére felfüggesztve. Májusban volt a diplomakiállításunk a szombathelyi Képtárban, ami nemcsak lezárta azt a három évet, amit az egyetemen töltöttem, hanem kaput is nyitott a világra. Még ebben a hónapban Pápán megnyílt az egyéni kiállításom a JMSZ Huszár Közösségi Házban. Júniusban lediplomáztam Szombathelyen, az ELTE-n, képgrafikus és festő szakirányon. Júliusban megnyílt Pápán a képzőművészek nyári táborának zárókiállítása, ahol az alkotókkal együtt én is kiállíthattam. Augusztusban a lourdes-i jelenések 160. évfordulója alkalmából a bakonyjákói lourdes-i szobrokat újítottam fel. Decemberben immár hatodik alkalommal készíthettem el a bakonyjákói adventi hangverseny emléklapjára a grafikát, valamint a pápai Közgáz évkönyvének borítójára terveztem illusztrációt. Ezeken kívül kipróbáltam a textilfestést, újrahasznosítottam, falfestményeket készítettem. Azt hiszem, kijelenthetem: nagyon tartalmas év volt a 2018-as.
– A diplomakiállításodon elhangzott: ez az esemény bár fontos mérföldkő, de később csak az számít, hogy a művész milyen intenzitással és szenvedéllyel folytatja azt, amit elkezdett. Mit gondolsz, te eleget tettél ennek? Elégedett vagy a diplomaszerzés óta eltelt két és fél évvel?
– A diplomakiállítást követően is biztos voltam benne, hogy szeretném tovább folytatni az alkotást valamilyen formában. Az államvizsgát követően hazaköltöztem és a nyarat alkotással töltöttem, ősszel viszont már elkezdett foglalkoztatni a munkakeresés. Pár hónap után fel is vettek egy céghez dekoratőrnek, ahol a szakma minden csínját-bínját kitanulhattam és belekóstolhattam többek között a reklámiparba, a névjegy- és szórólapkészítésbe, a kirakatdekorációba, a grafikai tervezésekbe és a 3D-s autódekorációkba is. Örültem, hogy minden nap új dolgokat sajátíthatok el. A mai napig itt dolgozom, mellette pedig továbbra is alkotok, festek. Az elmúlt két és fél év úgy gondolom, az alkotás szempontjából lehetett volna gazdagabb és termékenyebb, viszont most abban az időszakban vagyok, amikor szeretném megalapozni a jövőmet; ehhez jelenleg biztos munkahelyre van szükségem. Továbbra is nagyon sok célom és tervem van a festészettel kapcsolatban, amiket majd szeretnék elérni, és remélem hamarosan lehetőségem is nyílik rá.
– Kérlek, mesélj a diplomamunkádról! Milyen volt a fogadtatása?
– A diplomamunkámnak témát a csatornafedelek adtak. Azokra a kérdésekre kerestem a választ, hogy mit sugallnak az utcán járó embereknek a csatornafedelek, miért van rajtuk szöveg, minta, ha van, és miért nincs, ha nincs? Művészet-e ez? Ha igen, vajon hány ember veszi észre és hányan nézik meg közelebbről is ezeket a fedeleket? Vajon feltűnt-e már nekik, milyen sokféle csatornafedelet találunk egy városon belül is?
Nagyon sok fotót készítettem, és innen jött az ötlet, mi lenne, ha saját mintájú csatornafedeleket készítenék, olyanokat, amelyek nagyon fontos témákra hívják fel a figyelmet, úgy mint a biztonságos közlekedés vagy a család fontossága. Gipszből öntöttem ki őket, így kerültek be a kiállítótérbe. Ez a munkám egyáltalán nem mondható tökéletes műalkotásnak, inkább egy kezdeti kísérletezésnek fogható fel.
A fogadtatása eléggé vegyes volt: néhányan nagyon izgalmasnak és érdekesnek találták, mások viszont kevésbé értették az üzenetét. Úgy gondolom, ez bőven belefér. Az én ismereteim sokkal gazdagabbak lettek azáltal, hogy ezt a kísérletezési folyamatot végigvittem – már csak ezért is megérte elkészíteni.
– Térjünk rá részletesebben a művészetedre. Mit jelent számodra a festészet és az alkotás?
– Örömet, hogy maradandót alkothatok a világban. Felszabadultságot, hogy abból, amit alkotok, a végén bármi lehet. Kifejezésmódot, hogy mások számára is láthatóvá tegyem azt, amit elképzelek. És nagyon nagy boldogságot ad, mikor ezek a kis morzsák, melyeket magam mögött hagyok a világban, sok helyről visszaköszönnek.
– Hogyan jellemeznéd a saját stílusod? Egyáltalán hogy érzed, megtaláltad már saját magad a művészetedben?
– A saját stílusom eléggé sokrétű. Több technikát alkalmazok, nincs konkrét irányvonalam. Azt festek, amihez kedvem van, és olyan stílusban, amilyen érzelmi állapotban vagyok az alkotás közben. Van, hogy részletesen megfestek mindent a vásznon, de akad olyan is, amikor inkább a lazább, szabadabb festésmódot részesítem előnyben. Van, hogy hónapokig csak akrillal festek, máskor viszont pasztellezek, kávéval vagy olajjal festek, fotózok. Úgy érzem, fejlődni mindig van hova, és én sem szeretnék megrekedni egy bizonyos szinten.
– Mondhatjuk, hogy rengeteg technika alkalmazása teszi ki a művészeti tevékenységed.
– Igen. Legtöbbször akrillal festek papírra, vászonra és fakorongokra. A tájképeket és vadászképeket leginkább ezzel a technikával készítem el. Ezen kívül szeretek kávéval festeni, pasztellkrétával alkotni. Készítek grafitrajzokat is, valamint falra is egyre többet festek főleg meseillusztrációkat, motívumokat.
– Ha csak egyetlen technikát alkalmazhatnál életed végéig, melyik lenne az?
– Nagyon nehéz lenne választani, de talán az akrilfestést mondanám, mert nem muszáj csak papírra dolgozni vele, mint például a kávéfestmények esetében, hanem festhetek vele például fára, falra, vászonra.
– Vannak olyan technikák, amelyeket kifejezetten az egyetemi éveid alatt ismertél meg?
– A pasztellkrétával itt ismerkedtem meg. Nagyon tetszettek a többiek pasztelles alkotásai, gondoltam, én is kipróbálom; azóta ez is a kedvencem lett a festés mellett. Szeretem, hogy itt nem kell ecsetet használni, és a kezeimmel dolgozhatok.
Ezen kívül az egyetemen készítettem először freskót, szekkót és mozaikot is. Ezek is mind nagyon izgalmasak voltak számomra, és ha egy nap több lenne, mint 24 óra, ezekbe is jobban beleásnám magam, főként a mozaiktechnikába. Ki tudja, talán egyszer majd erre is lehetőségem nyílik.
– Térjünk rá mind közül a legérdekesebb technikára, a kávéval való festésre. Honnan jött az ötlet, és hogyan kell elképzelni ezt a fajta alkotási folyamatot?
– Egy ciprusi művész kávéval készített munkáira bukkantam rá az interneten. Egyből felkeltették az érdeklődésemet a koffeines képek, és kicsit utánanéztem a technikának. Feltűnt, hogy Magyarországon nem igazán van, aki ezzel foglalkozna, így elkezdtem én magam is kísérletezni vele. Először csak egyszerűen lefőztem egy adag feketét, ecsetet mártottam bele, majd néztem, hogyan viselkedik a papíron. Világosítani vízzel tudtam a tónusokat, sötétíteni viszont egyáltalán nem, úgyhogy a lefőzött kávéval nem voltam megelégedve. Ezután instant kávét vettem, ami már elég sötétnek bizonyult ahhoz, hogy a megfelelő tónusokat elérjem.
Olyan ez, mintha akvarellel festenék, csak itt egy szín létezik. Az is pozitívum számomra, hogy festés közben nagyon finom kávéillat lengi be az egész szobát, a képek pedig száradás után is kávéillatúak maradnak. Legtöbbször épületeket és virágokat festek ezzel a technikával.
– Ha már itt tartunk: ha döntened kellene a kávéfogyasztás és a kávéval való festés között, melyiket választanád?
– Ez szintén nagyon nehéz kérdés. Szeretem a kávé ízét, de nem mondanám magam olyannak, aki csak ezzel tudja elkezdeni a napját. Van, hogy napi kettőt is iszom, és van, hogy csak heti egyszer kapcsolom be a kávéfőzőt. Ha mindenképp választani kellene, akkor a festést mondanám, de nem tudnám megígérni, hogy amint megérzem a kávé illatát, ne készítsek magamnak is egyet.
– Az egyéb, nem kávés technikájú munkáid közül a személyes kedvencem a már említett Picasso-paraván, amelyet a pápai Esterházy-kastély Picasso-kiállítására készítettél. Mi volt ennek a projektnek a lényege? Hogyan valósítottad meg?
– Nagyon örültem, amikor megkerestek azzal, hogy Picasso-kiállítás fog nyílni a kastélyban, és szeretnék, ha megfesteném a művészt életnagyságban, munka közben, úgy, hogy a kiállítás látogatói beállhassanak a vászna mögé, mintha épp őket festené a művész. Ez hatalmas kihívás volt számomra, mivel korábban sosem festettem ilyen nagy, körülbelül két méterszer két méteres felületre. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy szekrényt ajtók nélkül; volt magassága, szélessége és mélysége. Ezt mind beborítottuk vászonnal, és mivel az egész fixen be volt építve, a helyszínen kellett megfestenem, úgyhogy egy időre „beköltöztem” a kastélyba a festékeimmel, ecsetjeimmel és vázlataimmal. Nagy megtiszteltetés volt, hogy én készíthettem el, és örültem, amikor láttam, hogy a látogatók az általam készített paraván előtt fotózkodnak.
– Nincs művész mester nélkül. Középiskolai és egyetemi tanulmányaid alatt kik hatottak rád leginkább?
– Középiskolában a rajztanárom volt, aki a kezdeti botladozásaimkor is lelkesített és biztatott, hogy folytassam, amit elkezdtem. Az egyetemen pedig szintén a rajzot és festészetet oktató tanárok voltak, akiktől rengeteget tanultam és mindig igyekeztem megfogadni a tanácsukat. A kritikájuk mindig építő jellegű volt; rávilágítottak a hibákra, de dicsértek is.
– Ha már inspiráció… van kedvenc festőd?
– A magyar festők közül Munkácsy Mihályt és Csontváry Kosztka Tivadart mondanám. Nemzetközi szinten pedig Michelangelo és Claude Monet a kedvenceim.
– Mi a helyzet az irányzatokkal? Van olyan, amelyet különösen kedvelsz?
– Az impresszionizmus áll hozzám talán a legközelebb. Az ebben a korszakban készült tájképek mind nagy kedvenceim.
– Milyen motívumok fordulnak elő nálad leggyakrabban?
– Mivel legtöbbször tájképet festek, így zömével erdei élőlények, fák, a vadászképeimnél pedig szarvasok, őzek szerepelnek leginkább. A kávéképeimnél pedig a sok virág és épület a mérvadó.
– Hogyan fogalmaznád meg az ars poeticádat?
– Az alkotásaimmal azt szeretném elérni, hogy amikor a hétköznapok egyszerű embere rohanó világunkban meg tud állni egy pillanatra, hogy megtekinthesse műveimet, mosolyt és örömet csaljon az arcára az, amit lát. Szerintem ebben rejlik művészetem üzenete.
– Hogyan hatott rád és a művészetedre a koronavírus-járvány?
– Sajnos engem is utolért a járvány, de szerencsére könnyen átvészeltem. Az itthon töltött idő alatt volt időm kicsit felfrissíteni a festészeti tudástáramat: könyveket olvastam és szinte az összes művészfilmet megnéztem. Készítettem néhány festményt is – mivel ezeket felvettem videóra, felgyorsítva az alkotás teljes folyamata visszanézhető a YouTube-csatornámon. Ez a videós vonal még nagyon kezdetleges, sok időt vesz igénybe, de szeretem visszanézni egy-egy munkám megszületését, úgyhogy biztosan fogok még készíteni hasonlókat.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Most elsősorban saját házat szeretnénk venni, amiben kialakíthatok egy saját kis alkotósarkot. Pár év múlva szeretnénk családot alapítani, és amint időm és energiám engedi, remélem egyszer főállásban is űzhetem ezt a fajta szenvedélyemet. Főleg a kávéfestményekben látok még kiaknázatlan lehetőségeket. Szeretném ezt a technikát is egyre jobban elsajátítani, kiállításokon részt venni, tanulni és fejlődni folyamatosan. Nem tudom, mit hoz a jövő, az is lehet, hogy teljesen más dolgot fogok csinálni, de az biztos, hogy a festés mint hobbi örökre megmarad nekem.
Képek: Fülöp Krisztina archívuma
