Trakperger Fanni ötödéves hallgató életében mindig is fontos szerepet töltött be az úszás, így hát nem csoda, hogy most ennek tanításával is boldogan foglalkozik. Éppen ezért örömmel adott interjút a testnevelőtanári és az úszásoktatói szerepről, valamint a testnevelő–gyógytestnevelő –egészségfejlesztő tanár szakról.
Mindenekelőtt meséld el az olvasóknak, Fanni, mi vonzott téged a testnevelőtanári pálya felé!
Az egész onnan indult, hogy a szüleim is testnevelőtanároknak tanultak; anyukám ebben is helyezkedett el, apukám pedig inkább a dolog edzői részét ragadta meg. Emiatt megvolt az alapvető motiváció, ezen kívül pedig mondták, hogy mivel mindketten ezzel foglalkoznak, ebben tudnak leginkább segítségemre lenni tanulmányaim során. Hiszen bármit szerettem volna vagy szeretnék gyakorolni, adott a szerhasználat, a szakmai segítség és a hely egyaránt. Például nagy segítségemre voltak a testnevelés érettségire való felkészülésben is. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert apa szervezési, igazgatói és edzői munkájának köszönhetően lehetőségem volt olyan képzett szakembereket is megismerni, akik segítségemre voltak. Ezek a dolgok elgondolkodtattak, majd kezdtem meglátni ennek a komolyabb oldalát, egy tudományterületet.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én testnevelés–biológia szakon kezdtem az egyetemet. Egy félévet teljesítettem így, miközben sok tesi–gyógytesissel volt közös órám, megnéztem a gyógytestneveléshez tartozó tárgyakat, amik nagyon felkeltették az érdeklődésemet, és úgy voltam vele, hogy én ezt nagyon szeretném megpróbálni. Kiváltképp azért döntöttem így, mert ebben benne foglaltatik a táplálkozás és az egészségfejlesztés, ami engem mindig is nagyon érdekelt.
Egyébként vonz az is, hogy gyógytestneveléssel foglalkozz a diploma megszerzése után?
Nos, a súlyosabb elváltozások – amihez mindenképpen gyógytorna kell –, azok megmondom őszintén, kicsit megijesztenek. A gyógytestneveléssel kapcsolatos előadásokon és szemináriumokon szerencsére sokszor mutatnak nekünk különböző súlyosságú deformitásokat, tehát a tanulmányaink során felkészítenek mindenre, de azért ezek elég ijesztők is tudnak lenni. Láttam egy fiatal gyermeket, akinek nagyon súlyos izomsorvadása volt. Nos, akkortájt döbbentem rá, hogy ezekkel a dolgokkal lelkileg nagyon nehéz megbirkózni, nem tudom, hogy menne-e nekem hosszú távon. Ennek ellenére azt kell hogy mondjam, a megszerzett tapasztalatok és a szakon kapott tudás hasznosítható egy normál testnevelésórán is, valamint úszásoktatás közben is, ami nekem iszonyatosan nagy előnyt jelent, hálás vagyok ezért.
Ha már megemlítetted az úszást, kezdjünk áttérni arra, hiszen tudom, hogy nagyon szereted! Csak ezzel szeretnél foglalkozni majd, vagy testnevelés tanárként is szeretnél elhelyezkedni?
Tanítani mindenképpen szeretnék majd, és nagyon jó, hogy feltetted ezt a kérdést, mert pont a minap beszéltem arról az egyik ismerősömnek, hogy nem tudom eldönteni, általános vagy középiskolában akarok-e majd tanárnő lenni. Az alsós korosztályban sokkal több motivációt látok, mint a középiskolásoknál. Hiába, hogy itt egyébként tényleg használható tudást kapunk, és a gyakorlataink is alaposak, amikor végzünk ezen az egyetemen, teljesen más lesz kiállni órát tartani, hiszen már nem lesz ott egy tanár, aki figyel téged és segít. Ha csak a legegyszerűbb szituációra gondolsz: testnevelés óra előtt jelzi az egyik diák, hogy fáj a térde. Előtted a döntés, hogy elhiszed neki, vagy azt gondolod, csak azért mondja, mert nem akar tesizni… nem egyszerű. Figyelni kell az egyes gyerekek otthoni hátterére is. Szóval, ha tanárnak megy az ember, akkor ő egyben pszichológus, barát, szülő, minden. Rendkívül összetett és nehéz a tanári pálya, bármely szakot nézzük. Ezen kívül a tesinél az esetleges baleseteket, sérüléseket is el kell kerülni, ami nagyon nagy koncentrációt igényel.
Egy szárazföldi testnevelés óránál is bizony számolni kell az esetleges balesetekkel, hát még akkor, ha úszásról van szó. Ott ettől nem félsz?
Ami azt illeti, nekem az úszás tanítása is a családomra eredeztethető vissza. Van egy családi vállalkozásunk otthon, ami úszással kapcsolatos. Így hát, akár akartam, akár nem, nekem négyéves korom óta mennem kellett az uszodába, hiszen ki vigyázott volna rám, amikor anya és apa is ott voltak? Ez azt is jeleni, hogy én attól a kortól kezdve úszom, szóval „belenevelkedtem”. Volt egy olyan egyéves időszak, nem fogom tagadni, amikor ez a sport teljesen kiesett az életemből. Azt tudni kell, hogy nekem a szüleim voltak az oktatóim, akik mindketten igencsak maximalisták, így szigorúan vették a tanításomat. Így többször is volt, hogy még otthon is az úszás volt a téma. Voltak olyan esetek, hogy nassoltam volna este egy keveset, de rám szóltak, hogy gondoljak a holnapi úszásra. Akkor ez rosszul érintett, most utólag viszont már nagyon örülök ennek a fajta szigornak, abszolút érzem a pozitív hatását.
Egy szó, mint száz: az úszáshoz teljesen máshogy állok, hiszen amióta az eszemet tudom, része az életemnek. Arról nem is beszélve, hogy a családi vállalkozás révén már idejekorán belekóstolhattam ennek a sportnak az oktatásába. A szüleimnek van nyári tábora is, így 16 éves koromtól fogva volt lehetőségem belelátni és segíteni a táboroztatásban is. Az elején nyilván csak megfigyeltem őket, próbáltam ellesni a technikáikat, később pedig kaptam csoportot is.
Az már világos tehát, hogyan kezdődött az úszás iránti szereteted, de minek köszönhető, hogy lehetőséget kaptál itt, Szombathelyen is?
Amikor idekerültem, fel kellett vennem egy olyan úszásórát, amit Nagyváradi Katalin tanárnő tartott, és aminek keretein belül szerencsénk volt ellátogatni Szombathelyen az úszódába egy kétnapos Claudius Kupa versenyre is. Ezen a rendezvényen bár nekünk csak egy napot kellett részt vennünk, meg tudtuk figyelni a versenynek a menetét. Betekintést nyerhettünk abba, mi mindent csinál egy ilyen rendezvényen például egy edző vagy egy bíró. Ott ismerkedtem meg több edzővel, köztük Tejes Péterrel, aki később felkeresett, hogy van-e kedvem segíteni neki. Először csak az óvodásokat hoztam-vittem, tehát magához az oktatáshoz nem volt még semmi közöm. Tudták a hátteremet, de nyilvánvalóan rögtön nem raktak be oktatói pozícióba, amíg nem ismernek eléggé, és nem látják azt, hogy milyen tapasztalatokkal is rendelkezem. Bizonyos idő elteltével megkaptam az első csoportomat, majd a Bolyaiban is oktattam nagyon sokáig, utána kaptam a nagy uszodában egy csoportot. Fél évig ment ez az egész, egyébként nagyon jó időszak volt, csak sajnos közbeszólt a még jelenleg is tartó járványhelyzet, be is zárt az uszoda. Most hogy vége a kijárási korlátozásnak és az intézmények nagy része újra kinyitott, az uszoda is megnyitotta kapuit, de azok az intézményi oktatások, amiket én tartottam, a járványügyi helyzet miatt sajnos nem indultak el. Szóval most kevesebb a dolgom, de van azért oktatás.
Hogyan kell elképzelni egy kisgyerekekből álló csoport úszásóráját?
Négy-öt éves kortól vállalunk oktatást gyerekeknek. Ha egy szülő előbb meg szeretné kezdeni a gyereke úszásoktatását, az már egyéni oktatásba megy át, nem csoportosba, mivel még nagyon kicsi, ezért jobban oda kell figyelni rá.
Szóval, hogy a lényegre térjek: egy csoport akár húsz-harminc fős is lehet. Nálunk az a jó, hogy mi több oktatóból álló csapat vagyunk, van köztünk több edző is, tehát legtöbbször egy gyerekcsoporthoz minimum két ember is tartozik, ami nagyon jó, mert megoszlik a figyelem, jobban tudunk rájuk koncentrálni, ami nagyon fontos, hiszen így könnyebb elkerülni a baleseteket; a medence és környéke igen kockázatos a csúszásveszély miatt. Arról nem beszélve, hogy egyedül egy ötvenméteres medencét nehéz úgy átlátni, hogy a gyerekek a tér minden pontján kellően fegyelmezettek legyenek.
A legelején egyébként – csak hogy már tényleg konkrétan a tárgyra térjek – játékkal igyekszünk őket beleszoktatni a vízbe, hiszen egy teljesen új közegben kell mozogniuk, úgyhogy fontos, hogy megfelelő magabiztossággal és higgadtsággal legyenek a medencében. A játékon kívül természetesen olyan segédeszközöket is rendelkezésükre bocsájtunk, mint mondjuk az úszódeszka. Nyilván, ha olyan csoporttal állunk szemben, akik egyáltalán nem tudnak úszni, akkor a tanmedencében kezdődik az egész folyamat, és oda nem elég az edző, hanem segédként én is kellek. Bemegyünk velük a vízbe, és különböző technikákkal mindent megteszünk azért, hogy biztonságban le merjenek bukni a víz alá, vagy a hátukra merjenek feküdni.
Azért is meg tudja néha nehezíteni ezt a folyamatot az életkoruk, mert ilyen kicsiként még megijednek attól, ha nincsenek velük a szüleik, olykor-olykor sírnak az anyukájuk után, hiszen ők nem szeretnek új közegben lenni a szüleik nélkül, de ez teljesen természetes ebben az életszakaszban. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyobb odafigyelésre van szüksége, kicsit az anyukájuknak kell lennünk. Számomra ez azt jelenti, hogy olyan bizalmi kapcsolatot kell kiépíteni a gyerekkel, hogy rád merje bízni magát. Éreznie kell, hogy nemcsak a szülei képesek megvédeni, hanem te is.
Ha mindez rendben van, megszokta a vizet és legyőzte kezdeti félelmeit, folytatódik a tényleges úszásoktatás. Érdekes egyébként, mert bármennyire is félelmetesnek élik meg sokan az első alkalmat, soha nem volt még olyan, hogy valaki ne jött volna el a következő órákra, ami hatalmas pozitív visszajelzés a számomra, számunkra is
Ahogyan azt te is kiemelted, nagyon oda kell figyelni a gyerekekre, hiszen a medence veszélyes tud lenni. Könnyen el tudjátok érni, hogy szót fogadjanak a gyerekek?
Általában nem szokott ezzel probléma lenni, de ehhez erős, határozott személyiség is kell. Persze, mindenhol előfordulhat baleset, történhet olyan dolog, ami után az ember elgondolkodik és a későbbiekben még jobban odafigyel. Pont a balesetek elkerülésének érdekében fontos nagyon az, amit a legtöbb helyen csinálnak, és mi is így teszünk: felmérjük, hogy a gyerekek hogyan és mennyire tudnak úszni, ennek pedig szigorúan a tanmedencében van a helye. Ez kifejezetten fontos, hiszen ott leér a lábuk, tehát abszolút biztonságos közeg a képességeik felmérésére. Itt is természetesen előfordul, hogy egy gyermek állítja, hogy jól tud már úszni, végül pedig kiderül, hogy nem. Ezért fontos nagyon az, hogy bent legyünk mellettük a vízben. Probléma nem történhet, hiszen leér a lábuk, de ettől függetlenül fontos kísérni őket, hogy biztonságban érezzék magukat és segíthessünk, ha szükséges. Azt pedig mondanom sem kell, hogy amint átkerül az óra a nagy medencébe, még nagyobb koncentráció szükséges részünkről, hisz ott már nem ér le a lábuk. És hát pont az ehhez hasonló helyzetekből látszik meg, hogy mennyire fontos, hogy az összes tanár, edző, aki ott van, odafigyeljen. Egy pillanat, és megtörténik a baj.
Tudom, hogy ezt nagyon közhelyes mondani, de a mai gyerekekkel nagyon nehéz alapból is. Pont a minap gondolkodtam azon, mikor mi voltunk általános iskolások, annyira akartunk mozogni, tele voltunk motivációval. Most minden teljesen más, folyamatosan csak jönnek a kifogások: ez fáj, az fáj, ezért nem akarok a medencébe menni, azért nem akarok úszni… Az az igazság, hogy ezt valahol egyébként meg is tudom érteni egy bizonyos szintig, hiszen ki a fene akar egy egész napos óvoda vagy iskola után ráadásképp még a hideg medencében teljes erőbedobással odafigyelni az oktatóra, és hibátlan teljesítményt nyújtani? Az egész napjuk abból áll, hogy négyig suliban vannak, hazamennek, tanulnak, körülbelül semmi szociális életük nincsen, kikapcsolódásuk sincs, és akkor elvárjuk tőlük, hogy ugorjanak be a vízbe – fáradtan. Viszont ott a dolog másik oldala, hogy bármennyire fáradtak is a nap végére, az úszás tud egy olyan pluszt hozni az életükbe, amivel kiadhatják magukból a fáradalmaikat, az iskolai stresszt, és kicsit kikapcsolhatnak.
Nagyon sok tapasztalatot nyertél az úszás tanításáról életed során. Ezek alapján akkor elmondható, hogy az egyetemen ez már nem okozott nehézséget?
Nagyon sokat tanultam a szüleimtől, hiszen a hátuk mögött tudnak már legalább húszéves tapasztalatot, ami azért sokat számít, főleg, hogy tényleg mindig volt rá lehetőségem, hogy figyeljem, hogyan tanítják a gyerekeket, úgyhogy egyértelműen kaptam tőlük egy erős alapot. Ott viszont jó sokáig csak haladókkal foglalkoztam, mert ők már kaptak előttem egy alapot a szüleimtől. Így én már ebben az időszakukban az úszásnemükön, a technikájukon csiszoltam, amit a saját úszói tapasztalataimból merítve tudtam megtenni.
Amikor ide jöttem, nem volt nehéz már nekem az úszás, mert bennem volt, viszont volt azért nekem is mit tanulnom. Volt olyan óránk, ahol a szaktársainknak kellett órát tartanunk, tehát egymást tanítottuk meg idézőjelesen úszni. Ez kissé nehéz volt számomra, hiszen akkor nem mentem be a vízbe, hanem a medence széléről adtam az instrukciókat, ami azért volt bonyolult, mert az órám témája a vízhez szoktatás volt. Szóval nyilván voltak kisebb nehézségek, mindenhez próbáltam alkalmazkodni, de a múltamnak hála, viszonylag könnyen tudtam venni az akadályokat.
Nagyon sokat köszönhetek egyébként a Szombathelyi Sportiskolának, mert amikor megkaptam az ovisokat, akkor rengeteg segítséget adtak. Rettentően jó tapasztalatszerzés az ovisokat tanítani pláne úgy, hogy a Sportiskola dolgozói bármikor bármiben szívesen segítenek.
Összességében azzal tudnám zárni ezt az egészet, hogy nagyon hálás vagyok Nagyváradi Katalin tanárnőnek azért a lehetőségért, hogy elmehettünk arra az úszókupára, amit említettem, hiszen ezzel elkezdődött az úszás tanítással kapcsolatos idézőjeles karrierem. Ezáltal rengeteg mindennel bővültek eddigi tapasztalataim. Nagyon hálás vagyok a Szombathelyi Sportiskolának is. Nagyon örülök annak, hogy itt az egyetemen és azon kívül is tudok úszással foglalkozni, és azért is hálás vagyok, hogy sokat fejlődök az oktatásában. Nem bántam meg, hogy Szombathelyre jöttem.
Végezetül üzenném a jövő tanárainak, hogy ne veszítsék el a motiváltságukat. Amikor kimentek tanítani és kaptok egy osztályt, vagy edzőként egy csapatot, a hála a gyerek arcán, mikor megtanítod valamire, mindennél többet ér. Ha évekkel később azért megy majd el az a gyerek sportolónak, mert jó edzője, oktatója, tanára voltál, az higgyétek el, felbecsülhetetlen.
Képek: Trakperger Fanni archívuma
