Tetovált pedagógusok a 21. században

Napjainkban egyre inkább elterjedtek a különböző színű, méretű, stílusú tetoválások, így az sem csoda, hogy olyan ember is varrat magára, aki később a tanári pályát választja. Elsőre ez talán nem tűnhet érdekesnek, viszont vélemények egész hada ütközik ebben a kérdéskörben. Rengeteg az elvárás a tanárokkal szemben: legyen makulátlan a magánélete, jó példát mutasson a diákoknak, a megfelelő pedagógusi munka mellett a gyermek nevelésére is fordítson megfelelő mennyiségű és minőségű figyelmet, és még ezer és ezer kritériumot lehetne felsorolni. Ellenben mindezeken kívül a legtöbb iskolában fontosnak tartják a külső megjelenést is: hiszen egy tanár mégsem tarthat órát kiszaggatott nadrágban. Ennek kapcsán elgondolkodtató lehet a tetoválás témaköre is, na meg persze a cikkem témájának megválasztásánál nem volt utolsó szempont a személyes érintettségem sem, immáron hat tetoválás gazdájaként, és egyben leendő tanárként.

Az első tetoválásom elkészülte után – azt egy cseppet sem takarva – beültem az aznapi osztályfőnöki órámra, és a tanárnő rögtön nekem szegezte a kérdést: „Hogy a fenébe szeretnél te tanár lenni úgy, hogy telefirkáltatod magad?!” Akkor döntöttem el, hogy egyszer egy cikk kapcsán mindenképp szeretnék foglalkozni ezzel a témával. A minap eszembe jutott ez az emlékem, úgyhogy végeztem egy kis kutatómunkát is. Az interneten rengeteg cikket, blogbejegyzést találni arról, hogy egyre elfogadottabbá válnak nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is a tetovált tanárok, viszont az idősebb pedagógusok között találhatunk olyanokat, akik még a mai napig úgy gondolják, ez nem helyénvaló. Mit gondol a leendő tanár szakos nemzedék? Megkértem pár tetoválással rendelkező másodéves hallgatót, mondják el véleményüket.

Az első megkérdezettem Gyöngyösi Judit, angol–rajz szakos hallgató, akivel rendkívül jót beszélgettem a tetoválásokról. Neki egy nagyon szép ólomkatona van a jobb alkarja belső felén. Tipikusan olyan helyen található a tetoválása, amit sokkal nehezebb eltakarni, mint mondjuk egy hason vagy háton lévőt, ha esetleg ehhez a módszerhez kellene folyamodni. Annak ellenére, hogy több olyan iskoláról is tudunk, ahol már teljesen elfogadott a tetovált tanár jelenség, még mindig vannak olyan intézmények, ahol megkérik a pedagógusokat, takarják el a tetoválásukat. Ezen témával kezdtük a beszélgetést, és Judit elmondta, ő egyáltalán nem tart ettől. Elmesélte, hogy neki személy szerint több olyan pedagógussal is volt már dolga, akinek még az övénél is észrevehetőbb helyen van tetoválása (ujjaikon például), és nekik sem kellett a tanév minden napján kesztyűt viselniük, hogy eltakarják őket. Beszélgettünk egy kicsit arról is, vajon a jövendőbeli kollégái miképp fognak viszonyulni ehhez a tényhez. A téma végére egyetértésre jutottunk: lehetséges, hogy egynéhány kolléga rossz szemmel fogja nézni, viszont ezekkel a helyzetekkel nem lehet mit kezdeni. Hiszen magánvéleménye mindenkinek lehet, viszont egy pedagógus sem lesz jobb vagy rosszabb attól, ha van tetoválása. Judit a szakjaira – különösen a rajzra – asszociálva kiemelt egy igencsak elgondolkodtató dolgot: „Tulajdonképpen mindkét szakom arról szól, hogy segítsek a diákjaimnak kifejezni önmagukat, egy idegen nyelven vagy éppen vizuálisan. Ez az önkifejezés azonban nincs behatárolva az óra keretei közé. Ha valaki pedig egyszer majd művészetet szeretne viselni a bőrén, és kikéri a véleményem, akkor annyit tehetek, hogy felvilágosítom a lehetőségekről, az esetleges hátulütőkről. Szeretném, ha a diákjaim rendesen informált döntéseket tudnának hozni a testmódosítással kapcsolatban (is)”.

A következő alanyom Prédl Enikő, testnevelés–gyógytestnevelés szakos hallgató, akinek a csuklóján egy sokatmondó tetoválást csodálhatunk meg. Egy fekete tintás, cirill betűs írásról van szó, ami az ő személyes motivációja. „Szerintem minden tetoválásnak van története, amiből lehet tanulni. Az enyém az én személyes motivációm. Azt jelenti: elmúlik. Ez egy motiváció, hogy bármi is történik, tartsak ki és menjek tovább, viszont ha minden rendben van, akkor is maradjak reális. Ha ezt a gondolatot át tudom adni a gyerekeknek, attól szerintem gazdagodhatnak érzelmileg” – magyarázta. Hasonlóképp, mint Judit, Enikő sem tart attól, hogy takarnia kéne a tetoválását annak érdekében, hogy gyógytestnevelő tanárként dolgozhasson, hiszen elmondása alapján belőlük egyébként is országos hiány van, valamint szerinte a mai iskolák között kevés már az olyan, ahol még „megvetik” a tetoválást. Hozzátette: „A tetoválás önmegvalósítás, és a gyerekeket azzal, hogy el akarnák velem takartatni a sajátomat, arra tanítanák, hogy nem fejezhetik ki önmagukat”.

Az utolsó alanyom egy biológia–matematika szakos hallgató, Nagy Amanda, akinek a csuklóján egy színes négylevelű lóhere található. Azért varratta magára pont ezt, mert rengeteg négylevelű lóherét talál, valamint az életben szerencsés embernek gondolja magát. Ő is egy véleményen van a másik két megkérdezett lánnyal: „Én már csak azért sem tartok attól, hogy ne dolgozhatnék emiatt tanárként, mert a legtöbb iskolában imádkoznak azért, hogy végre felbukkanjon egy biosz vagy matek szakos pedagógus, akkora a hiány. Nem volt olyan tanárom, akinek lett volna tetoválása, úgy gondolom, a varratás inkább a mi korosztályunkban elterjedt szokás, viszont annyit liberalizálódik a világ, hogy mire én tanár leszek, szerintem már senkit nem fog érdekelni” – mondta.

Azt gondolom, összegzésképp elmondható, hogy egyre kevésbé kell attól tartani, hogy valakit majd azért nem fognak tanárként foglalkoztatni, mert tetoválása van. Egyetértve a lányokkal, ennek hátterében főként a tanárhiány áll, ám nagyon hangsúlyos tényező az is, hogy a mi korosztályunk – valamint a nálunk fiatalabbak – egyre többen varratnak, és ez már lassan szinte teljesen általánossá váló dolog.

 

Fotók: wmn.hu (A képeken Balaton József, közismert nevén Jocó bácsi pedagógus szerepel, aki büszkén vállalja a tetoválásait.)