A világszerte híres, modern, fiatal Presznyakov fivérek legtöbbet játszott Terrorizmus darabja a szombathelyi Anima Sound System zenéjével elevenedett meg a Weöres Sándor Színház színpadán.
Annak, aki nyomon követi a modern színházat, talán nem kell ecsetelni, hogy a Presznyakov testvérek a kortárs orosz irodalom legnépszerűbb, és Csehov után a legtöbbet játszott alkotói. Színészek, dráma- és forgatókönyvírók, dramaturgok, rendezők, producerek ők, akiknek máig legtöbbet játszott darabja a 2002-ben Moszkvában ősbemutatott Terrorizmus. Hazánkban korábban már játszották különféle teátrumok, de végre Szombathelyre is elért – nem is akárhogyan: az olasz származású Luca Cortina rendezésében. A rendező a 40 európai színházat tömörítő Európai Színházi Konvenció (ETC) keretében érkezett a vasi megyeszékhelyre, hogy színpadra állítsa az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb kortárs drámáját.
A nézőkben biztosan felmerül, hogy az előző évadban bemutatott, Jordán Tamás rendezte Terrornak van-e köze a Terrorizmushoz? Netán ugyanaz lenne? Vagy annak a folytatása? Egyik sem, ez két külön darab. A különbséget Luca Cortina a 2019/2020-as évadismertető sajtótájékoztatón így fogalmazta meg: „Lényeges különbség a címekben, hogy a Terrorizmus egy bizonyos viselkedésformára, míg a Terror egy érzésre utal, és ez a különbség magában a koncepcióban és az előadásban is érződik majd”. Jómagam, aki mindkét darabot látta, elmondhatom, valóban érződött a különbség. Az első látásra statikusnak ható Terrorban adva van a szituáció: egy német vadászpilótát bíróság elé állítanak, mert lelőtt egy utasszállító gépet Berlin és München között, a fedélzeten utazó 164 utas pedig meghalt. Ha nem tesz így, akkor a repülő egy stadionba zuhant volna, veszélyeztetve ezzel 70 ezer ember életét. Az esküdtszék a nézőközönség: neki kell eldönteni, hogy felmenti-e vagy sem. Konkrét, megtörtént helyzet 105 percen keresztül, ahol a végső döntés mindannyiunkban az, hogy a pilóta ártatlan-e vagy éppen bűnös. A színpad, mely végig tárgyalóteremként van berendezve, nem változik, mégis megtelik élettel és feszültséggel. A közönség interaktív módon bevonásra kerül, azt az érzetet keltve, hogy mi magunk is felelősséggel tartozunk a pilóta sorsáért. Ugyanakkor a teremből kijövet mégis úgy véljük, kívülállóak vagyunk: nem mi vagyunk a pilóta, nem mi vagyunk a bíró, nem mi vagyunk a 164 meghalt utas egyike és nem is mi ültünk a stadionban. Távol tart minket a történettől az az érzés, hogy velünk mindez bizonyára nem történhet meg. Nyugtatjuk magunkat, hogy Németország messze van, és nálunk nem üti, nem ütheti fel a fejét a terror. A Terrorizmusban viszont jelen vagyunk, magunkra ismerünk, vagy a párunkra, esetleg a szomszédunkra. Egy felvonás 95 percben, hat hétköznapi jelenettel. Ijesztő – mintha a saját életünk elevenedne meg a színpadon groteszk, fekete humorral fűszerezve.
Fotó: Mészáros Zsolt
A második, kétszereplős jelenetben Gubík Ági és Jámbor Nándi ágybéli drámájának lehetünk tanúi. Van valami félelmetes, de mégis olyan tipikusan mai abban, ahogy a férjéhez hűtlen nő rémesen unja a szeretőjét, amiért a szeretkezéseik is már csak rutinszerűek. Még a szeretőjétől sem kapja meg azt, amire vágyik. Üvöltve közli a kisfiúsan mosolygó férfivel, hogy minél több időt töltenek együtt, annál jobban szereti a férjét – mi pedig kínosan nevetgélünk a nézőtéren. Mi mást tehetnénk? Mindannyiunknak ismerős a helyzet. Persze nem magunkra ismerünk, hanem az egyik barátnőnkkel történt hasonló… Aztán előkerül a harisnya és a vágy a kiszolgáltatottságra, ám a fiatal férfiben ekkor megváltozik valami: vérszemet kap attól, hogy végre ő parancsolhat annak, aki már annyiszor terrorizálta lelkileg.
Aztán jön a munkahelyi jelenet. Szintén üvöltöző, terrorizáló alak, csak ez most éppen a főnök (Szabó Tibor). Egy önmagát felakasztott dolgozó, munkától kizsigerelt, egymással versengő kollégák (Ostyola Zsuzsa, Bálint Éva, Papp-Ionescu Dóra, Nagy Cili és Kelemen Zoltán), és a kutyáját ölében cipelő, köntöst viselő, groteszk alakot öltő Avass Attila mint pszichomókus. Ez a kép tökéletesen ábrázolja a 21. század munkahelyi valóságát, miközben bennünk meghűl a vér, mert mégiscsak meghalt egy ember, de közben meg arra gondolunk, hogy bizony nekünk sem ártana már felemelni a hangunkat a zsarnokoskodó főnökünk ellen.
Fotó: Mészáros Zsolt
A parkba érkezünk, negyedik jelenet. Szereplői a friss Holdbeli Csónakos-díjjal jutalmazott Németh Judit, valamint a díjat tavaly elnyert Vlahovics Edit. Az idősebb generáció ellen irányuló terrorizmus képe ez: a hálátlan gyerekek felmenőit látjuk, akik felé már nem is néznek. Na meg két idős asszony drámája, akik közül az egyik a férjét, a másik pedig a vejét akarja tudni a másvilágon. Vagy akarta… ez már részletkérdés, amúgy is úgy idegesít mindannyiunkat a végig nyikorgó hinta; az a legkisebb bajunk, hogy ki kit akar eltenni láb alól.
Gyorsulnak az események, ötödik jelenet, benne a tűzoltókkal (Balogh János, Matusek Attila, Horváth Ákos), akik között a gyengébb bántalmazása olyan kép, amin már szinte fel sem háborodunk, hiszen mindig, minden közösségben van valaki, akit cikizünk (Kálmánchelyi Zoltán). Egyszerűen ilyen az emberi természet. A rendnek persze helyre kell állnia, amit ki más tenne meg, mint az ezredes (Trokán Péter).
Végül a hatodik jelenet keretbe foglalja a darabot az elsővel, amiről szándékosan nem szóltam eddig. A reptéren vagyunk, nem indul a gép. Elhagyott csomagok, bombaveszély – a modern terrorizmus. Az utas, Antal D. Csaba felébred. A néző megnyugszik: igen, álom volt csupán! Vagy mégsem álom volt? Valóban felébredhetünk az egész életünket szürreálisan abszurd módon átitató félelemből?
A WSSZ havi műsora megtekinthető ide kattintva. Diák jegyár: 2000 Ft.
Kiemelt kép: Mészáros Zsolt
