Rapos Vivien és Márffy Bence az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központjának angol–történelem, illetve magyar–történelem osztatlan tanár szakos hallgatói, akiknek ez a félév az összefüggő egyéni iskolai gyakorlatról szólt. Élményeik, tapasztalataik és a játékosítás, azaz gamification az órákon – ezekről szól a velük készült interjúnk.
Mindig is tanárnak készültetek?
Rapos Vivien: Nehéz kijelenteni, hogy pontosan mióta, de az biztos, hogy a gimnázium utolsó évére már tudtam, hogy tanár szeretnék lenni. Az azonban már korábban megfogalmazódott bennem, hogy angollal és történelemmel szeretnék foglalkozni, lehetőleg úgy, hogy ez valamilyen módon kapcsolódjon a gyerekekhez.
Márffy Bence: Számomra már általános iskolában nagyon motiváló volt a történelemtanárom, aki bár frontális tanítási módszert alkalmazott, de a személyisége nagyon magával ragadó volt, és szinte mindent tudott fejből. Másfelől inspirált a gimnáziumi magyartanárom is, aki egy komoly csalódás után elkezdett arra biztatni, hogy szavalóversenyeken és különböző ünnepségeken szerepeljek. A pályaválasztás előtti évek a szárnypróbálgatásokról szóltak: fakultációk segítségével próbáltam magasabb szintre kerülni bizonyos reáltárgyakból, de rá kellett jönnöm arra, hogy nem igazán nekem valók, és egyúttal azt is be kellett látnom, hogy a nyelvtudásom sem kimagasló. Úgy döntöttem, inkább abban próbálok kiteljesedni, ami mindig is érdekelt, emellett pedig megpróbálok a fiatalabb generációknak segíteni – így kerültem magyar–történelem osztatlan tanárszakra.
Az egyetemi évek alatt milyen módszertant kaptatok?
Rapos Vivien: Angolból az elméleti szakmódszertant teljes mértékben sikerült elsajátítani még az egyetemi félévek alatt, majd a gyakorlat során megismerhettük a praktikus dolgokat is – bár tanárként az ember ezeket egy életen át tanulja. Töriből megismertették velünk a hagyományos tanítási metódust, viszont egy évvel ezelőtt dr. Bakó Balázs szemináriumán előkerült többek között a játékosítás is, ami viszonylag új dolognak számít itthon. Ez a kurzus teljes mértékben nyitottá tett minket az újdonságok felé.
Márffy Bence: Ez utóbbival teljesen egyetértek. Annyival egészíteném ki, hogy fel is hívták a figyelmünket arra, hogy érdemes a történelemtanítással kísérletezni, és keresni olyan új eszközöket, amelyekkel színesebbé tehetjük az órákat. Ez igaz volt a magyar szakos szakmódszertanokra is. Nagy hatással volt rám dr. Fűzfa Balázs, aki az élménypedagógia oldaláról közelítette meg az irodalomoktatást. Arra bíztatott minket, hogy mindenki találja meg, részben dolgozza ki a saját személyiségéhez passzoló módszert.
Márffy Bence – Fotó: Mihajliv Renáta
Hogyan jött a gondolat, hogy ti valami pluszt szeretnétek becsempészni a tanórákra, nem csupán a hagyományos tanítási módszereket? Hogyan fogadta a mentorotok?
Rapos Vivien: Szerintem érezned kell, hogy nyitott vagy rá, hogy te erre képes vagy és hogy szeretnéd ezt. Már az egyetemi évek alatt is tudtam, hogy a hagyományos módszerek mellett szeretnék valamilyen pluszt az órákon; erről a Bolyaiban a rövid tanítási gyakorlat végképp meggyőzött. Utána jött a Bakó Balázs-féle szeminárium, ahol referátumot készítettem a játékosításról. Ekkor ismerkedtem meg ezzel a módszerrel, és nyomban eldöntöttem, hogy ezt az összefüggő egyéni iskolai gyakorlatom alkalmával szeretném kipróbálni. Tudatosan kerestem magamnak mentort, így kerültem Várnainé Balogh Beáta mellé. A kezdetektől a mai napig százszázalékosan mellettem áll, támogat, és ugyanolyan lelkes, mint én.
Márffy Bence: Nálam ez az iskoláséveimből fakad: voltak tanáraim, akik szóról szóra visszavárták az egyhangúan leadott tananyagot, míg akadtak, akiknek az órái annyira magával ragadóak voltak, hogy felkeltették az érdeklődésem a tantárgyuk iránt. A Bolyaiban töltött történelem tanítási gyakorlat alkalmával felismertem, hogy az elméleti szakmódszertan kevés, hiszen a katedrán állva csak magamra számíthatok. Rájöttem továbbá, hogy igenis meg lehet oldani az olyan helyzeteket is, amikor például nincs digitális technikai lehetőséged színes, gazdag képi anyaggal bővíteni az eszközrepertoárodat, de mégis szeretnéd felhívni a leghátsó sorban ülő diák figyelmét is. Az összefüggő egyéni iskolai gyakorlat során a magyar szakos mentortanárom teljesen szabad kezet adott nekem mindenben. Lehetőséget nyújtott arra, hogy a játékosítás (gamification) keretein belül számos ötletet valósíthassak meg.
Mi pontosan a játékosítás, és ezt hogyan valósítjátok meg az órákon?
Rapos Vivien: A játékosításnak többféle definíciója van, de a lényege, hogy közeli és távoli célokat kell felállítani a gyerekeknek, miközben végig motiválni kell őket, melyet főként a jutalmazással érhetünk el. Például én minden óra végén díjazom az aktív órai munkát, vagy az otthoni plusz feladatok elkészítését, így a gyerek érezheti, hogy volt értelme annak, hogy ott ült negyvenöt percig. Sokszor látom rajtuk, hogy ezt nagyon élvezik és szeretik, a jutalmaknak – melyek nem csilivilik, de minden esetben személyesek – pedig mindig örülnek. Volt olyan, hogy kis jelvényeket készítettem, amire én magam írtam rá, hogy „Kiváló órai munkádért”. Az értékeléshez tartozik az is, hogy szintrendszer van, akárcsak egy videójátékban: a pontjaik gyűjtésével léphetnek magasabb szintre. Az, aki eléri az ötödik szintet, szaktanári dicsérettel nagyötöst kap töriből.
Rapos Vivien – Fotó: Mihajliv Renáta
A célokat tekintve szeretném, ha mindenki végezne otthon valamilyen kreatív feladatot, persze az egyéni képességeket és a csekély szabadidőt figyelembe véve. Jelenleg az Árpád-kornál tartunk, és eddig volt, aki hungarocellből készített jurtát, egy másik diák pedig papírzsebkendőből. Azáltal, hogy ilyen kézzelfogható dolgokat alkotnak, sokkal közelebb hozhatjuk hozzájuk a történelmet. Másfelől a módszer összefügg az élménypedagógiával: akár beöltöztetjük a gyerekeket, eljátszhatunk valamit; ezek szintén ahhoz járulnak hozzá, hogy maradandó élményben legyen részük.
Sokan, ha meghallják azt, hogy játékosítás, arra gondolnak, hogy mi egész órán mást se csinálunk, csak játszunk. Ez azonban csak egy tévhit: játékos módszerekkel, de ugyanúgy tanulunk. Az új tananyag elsajátítása nálunk legtöbbször hagyományosan történik, a játékos feladatok az óra végi összefoglalásoknál kerülnek elő.
A legfőbb célom az, hogy a 10-11 éves diákok ne annyit lássanak a történelemórákon, hogy két oldalnyi tananyag van kiejthetetlen nevekkel és évszámok tömegével, hanem az, hogy szeressék meg ezt a tantárgyat.
Márffy Bence: Az egyetemi módszertani órákon kívül engem akkor érintett meg igazán ez a téma, amikor Szabolcs Gergely, az élménypedagógiával foglalkozó Pedagógia Plusz szervezet trénere beszélt nekem a játékosításról. Nekem ekkor a legfőbb tanulság az volt, hogy a számítógépes játékokból jól ismert achievement-rendszert be kell vinni az órákra, azaz – ahogy Vivi mondta – közeli és távoli célokat kell kitűzni a gyerekek elé, melyeket meghatározott módon érhetnek el.
Az összefüggő egyéni iskolai gyakorlatom során például volt egy témakör irodalomórán, melyet dolgozat helyett tanulói portfólió zárt. Ehhez készítettem nekik egy feladatlistát, melyen az egyes tevékenységek pontokat értek; ennek megfelelően választhatták ki, melyikeket szeretnék elkészíteni. A lényeg az volt, hogy minden gyerek a megadott határidőn belül készítse el a feladatait, és végül öt pontot szerezzen meg – az érte az ötöst. A feladatok között szerepelt egyebek mellett képregénykészítés, Rambo-vers létrehozása, nagymemoriterek elsajátítása, társasjátékok alkotása. Ez a módszer természetesen jóval stresszmentesebb, mint egy dolgozat, és kiélhetik a kreativitásukat is. Így is számot kell adniuk a tudásukról, hiszen a kikötés az volt, hogy az egyes feladatok megvalósítása nem kapcsolódhat egy-egy fejezethez, hanem az egész témakört le kell fedniük.
Bár a játékosítás – ahogy Vivi is említette – inkább az óra végi ismétléseknél és az összefoglaló órákon működik, a normál tanórákra is igyekszem a hétköznapi életből bevinni dolgokat. Annak a híve vagyok, hogy ezekről is élménnyekkel kell távoznia a gyerekeknek, így fogják tudni felidézni magukban, hogy mit is hallottak ott. Például amikor A walesi bárdokat vettük, elénekeltem nekik az Auld Lang Syne dallamára (amire egyébként tökéletesen ráénekelhető). Korábban készítettem Rambo-verseket, azokból is vittem be nekik, de már képregényekkel is megismertettem őket. Amikor a mondákról tanultunk, bevittem nekik egy olyan Szent Imre hercegről szóló képregényt, ami a Képes krónika alapján készült. Ehhez ráadásul applikáció is készült, így akár 3D-s várrekonstrukciókat vagy harcjeleneteket is megtekinthetnek a gyerekek.
Mennyire szeretitek a digitális eszközöket használni a tanítás során?
Rapos Vivien: Én is nyitott vagyok a digitális eszközökre, a diákok is szeretik használni. Szerencsére a Zrínyiben (ahol a tanítási gyakorlatom végzem) egy osztálynyi tablet áll a diákok rendelkezésére, így ezek nem csupán a történelemórákon kerülhetnek elő. Másfelől, ha egy diákban kérdés merül fel, megkérem arra, hogy otthon az internet segítségével nézzen utána, majd hozza el a választ, és én értékelem azt. Ezáltal fejlődik a keresési képességük, később pedig megismertethetjük őket azzal is, hogy honnan szerezhetnek hiteles forrásokat.
Márffy Bence: Én is szoktam ezt alkalmazni. Ez azért is nagyon jó, mert így kialakul bennük az a képesség, hogy később ki tudják szűrni a különböző hírportálokon megjelenő kamuhíreket. Az órákon én is előszeretettel használom a digitális eszközöket.
Fotó: Mihajliv Renáta
Használtok szakirodalmat a játékosításhoz, vagy inkább a saját utatokat próbáljátok járni?
Rapos Vivien: A magyar szakirodalmat tekintve Prievara Tibor A 21. századi tanár című könyve ennek a metódusnak a bibliája; a saját tapasztalatait írja le benne, így rengeteget lehet belőle tanulni, viszont a módszer szépsége, hogy nagyon a magadévá tudod tenni, a saját személyiségedre tudod formálni.
Márffy Bence: Én igyekeztem inkább a saját utamat járni, és a gyerekek visszacsatolása által kifejleszteni a saját módszeremet.
Úgy gondoljátok, hogy jó tanárok vagytok, illetve lesztek?
Rapos Vivien: Nehéz dolgunk van pályakezdőként, nincs még elég tapasztalatunk. A másik nehézség a 21. század: teljesen mások a mai gyerekek, mint mi voltunk. Nem szeretem máshoz hasonlítgatni magamat: az, hogy jó vagyok-e, azt a saját magam elvárásához mérten gondolom. Úgy érzem, hogy a pozitív visszajelzések alapján azt mondhatom, hogy jó tanár leszek, de ennek ellenére van még hova fejlődni.
Márffy Bence: Nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy én egy jó tanár vagyok. Mi számít jó tanárnak? Abban szerencsésnek mondhatom magam, hogy otthon vagyok a fiatalok érdeklődési körét illetően, így ha azokat segítségül hívom az órán, akkora gond nem érhet. Mindig úgy távozok az órákról, hogy valamivel kapcsolatban elégedetlen voltam a saját tevékenységemet, munkámat illetően. Nagyon szigorú vagyok ilyen téren magammal szemben, ez motivál engem arra, hogy újabb és újabb ötletekkel menjek be a tanterembe.
