Hároméves korától kezdve szinte megállás nélkül táncolt, akármerre járt – az utcákon, a fürdőszobában, a lépcsőházak gangjain. Mégis rögös útja volt a táncvilágban: első, majd második alkalommal sem vették fel a Balettintézetbe, hogy aztán mindössze 27 évesen a nemzetközi tánckritikusok leghíresebb darabját, a Tűzmadarat látva a világ tíz legjobb táncosa közé válasszák. A szakma (legalábbis a hazai) megszállottnak tekintette, a közönség viszont imádta. Kossuth-díjas táncművész és koreográfus, akire táncvilágban elért sikerei mellett legalább annyira a végtelen alázata, emberségessége, eleganciája, az élethez és emberekhez való hozzáállása miatt is felnézhetünk. A tánc világnapja alkalmából az idén április 21-én elhunyt Markó Ivánra emlékezünk.
Markó Iván 1947. március 29-én született Balassagyarmaton, hároméves korában szüleivel Budapestre költözött. Ekkoriban a Hajós utcában élt 4 családdal együtt, 11-en voltak egy lakásban – ahogyan a művész visszaemlékszik: hatalmas szegénységben, de annál is nagyobb szeretetben. A táncos-koreográfus már kisgyerekként a táncnak élt, így nem volt kérdés számára, hogy ezzel akar foglalkozni, ez minden vágya. A Balettintézetben azonban kétszer is visszautasították, ami óriási törést okozott a saját bevallása szerint is túlérzékeny fiatalkori önmagában. Harmadik alkalommal, 11 évesen azonban, ahogyan több tévéinterjúban is őszintén vallott ezekről az időkről, protekcióval mégis felvették. A sors fintora, hogy ezt a kezdetekben többszörösen visszautasított fiút kevesebb, mint 20 évvel később minden idők legjobb táncosai közé választotta a szakma.
Markó Iván 10 éves korától fogva egészen 25 éves koráig lényegében az Operaház lakója volt, itt élte le 15 évének jelentős részét, a Balettintézetre pedig egyszerre emlékszik vissza boldog nosztalgiával, hiszen azt csinálhatta itt, ami a vágya, a szerelme – ugyanakkor a „szeretetlenséggel” is találkoznia kellett. A balettmesterekre jellemző szigort és keménységet éppen ezért, illetve személyiségéből adódóan, sosem vette át, még később, befutott, nemzetközileg elismert táncos-koreográfusként sem.
Markó Iván a klasszikus balettirodalom számtalan, legfontosabb, csodálatos darabjait táncolta el, mindig teljes odaadással és átéléssel. A ’70-es években (’72 és ’79 között) a brüsszeli koreográfus, Maurice Béjart társulatához, a XX. Század Balettjéhez csatlakozott, ahol vezető szólista volt. Itt táncolta el a legendás Tűzmadarat, amiről (akárcsak magáról Béjart-ról) még évtizedekkel később is csodálattal vallott. Markó Iván szavait idézve, „a Tűzmadár a forradalom madara, a forradalom költészete, a halál és a feltámadás”. Úgy érezte, ez a darab és címszereplője ő, saját maga. Nem véletlen, hogy több, mint 500-szor táncolta el a világ különböző pontjain, annak ellenére – vagy talán épp ezért –, hogy ez igen kizsigerelő művelet volt. A klasszikus balettben egy szólótáncos jellemzően 5 percet táncol egyhuzamban, a Tűzmadár viszont 25 perces volt, ám Markó imádta ezt az intenzitást, az erőteljes kisugárzást, a hitelességet és teljes odaadást, amelyet a Tűzmadár megkívánt, ugyanakkor a szerep érzelmileg és fizikailag is elképzelhetetlenül kimerítő volt.
Pályája során megannyi alkalommal, belföldön és külföldön is többször kérték fel Markót különféle intézmények igazgatójának, ám, ahogyan fogalmazott, sosem vágyott arra, hogy egy bársonyszékből irányítson. Mindig az érdekelte, ha a semmiből hozhatott létre valamit, egy nemlétező helyzetből alkothatott maradandót. Így alakult meg a Győri Balett is ’79-ben. Szigorúan véve nem Markó alapította ezt a társulatot, hiszen a háttértörténet az, hogy az Állami Balett Intézet akkor végzős évfolyamából 15-en felkérték Markót arra, hogy legyen a vezetőjük. Ez a helyzet pedig máig az ország egyik legnevesebb tánctársulatává, a Győri Baletté nőtte ki magát. Itt alkotta meg saját első koreográfiáját, A Nap szeretteit, amit további számos saját koreográfia követett. Ezek után bebizonyosodott, hogy Markó Ivánnak a világ legjobb táncművészei mellett a legjobb koreográfusok között is ott a helye.
Markó nagyon szeretett fiatal, pályakezdő művészekkel dolgozni, nem csak tanítani őket, de tanulni is tőlük. A Győri Balett után ’96-ban megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, és ahogyan fogalmazott, két társulata között sokat változtak az idők és a generációk, de minden esetben odafigyelt a táncosaira. Meg akarta őket érteni, ismerni a bennük végbemenő érzelmeket, és azt, hogy hogyan látják a közös víziókat egy koreográfia megalkotása során. Markót a társulatok alapításakor sem a vezetés vágya hajtotta, hanem a kölcsönösség, a kíváncsiság, az egymástól való tanulás lehetősége. Vallotta: az, hogy valaki milyen táncossá válik, nem attól függ elsősorban, hogy milyen izomzattal, fizikai adottságokkal rendelkezik, hanem hogy mi van a lelkében, mennyire intelligens és mennyire hordozza magával a beleélés képességét. Jó példa erre az, ahogyan a Trisztán és Izolda koreografálása során két táncosáról, Nora Gallovičováról és Jozef Dolinskýról beszélt: érződik, hogy számára az emberi tényező legalább olyan fontos volt a munkája során, mint a szakmaiság, és szerette támogatni az új generáció reménységeit.
Markó Ivánt úgy is érdemes hallgatni (nyilatkozatokban és interjúiban), ha nem érdeklődünk kifejezetten a tánc iránt, mert mint ember, mint vezető, mint egy elképesztően sokat elért művész, bárki számára példaértékű lehet nyitottsága, felfogása a munkájához, az emberekhez, az élethez. Markó sok tekintetben másképp gondolkodott, mint ahogyan azt a befutott, világhírű, elismert művészektől várnánk. Szeretete és alázata a tánc és táncosai, közönsége iránt soha nem csökkent pályája és élete során, és soha nem érződött rajta semmifajta fennköltség. Egy interjúban arról mesélt, hogy míg a 15 éven keresztül műsoron levő József és testvéreiért egy forintot nem kapott kézhez, ez őt sosem zavarta, mert a bevételeket mind a táncosaira és a terembérlésre fordította. Szerette, amit csinált, és érezte, hogy jól is csinálja, az embereknek, a közönségnek pedig szüksége van erre. Távol állt tőle az a fajta művészfelfogás, amelyben az alkotó saját magát a befogadók, a közönség fölé helyezi – Markó kifejezetten szerette bevonni a közönséget, úgy gondolta, értük van, és mindig hálával beszélt azokról az emberekről, akiket érdekelt a művészete. Úgy gondolta, a színház, a színpad és a közönség egy dolog, és ha ezek nem egyesülnek az előadás végére, akkor nem történik meg a lényeg, ami miatt az ember elmegy a színházba. A színházat a pillanat művészetének tartotta, ahol nem az számít, hogy húsz év múlva meg fognak-e érteni, hanem hogy akkor, az adott pillanatban mi történik vagy éppen nem történik.
Markó számos klasszikust táncolt el vagy vitt színpadra koreográfusként, az említettek mellett a teljesség igénye nélkül kiemelendő a Bolero, amely világszerte több, mint 600-szor került a közönség elé, és különlegessége, hogy a főszerepet felváltva táncolta el egy férfi (Nyári Gábor), máskor pedig egy nő (Ladányi Andrea). Markó ugyan még hatvanévesen is táncolt, de, ahogyan fogalmazott, „olyat, ami a koromnak megfelelő”, így például a József és testvéreiben Jákobot, vagy a Rómeó és Júliában a herceget.
Akármennyi interjút meghallgathatunk, elolvashatunk Markó Ivántól – és érdemes is így tennünk –, mindegyikben központi szerepet tölt be édesanyjához és Istenhez fűződő szoros viszonya, és ezt a táncba is fontosnak tartotta átvinni. Munkásságát nagy mértékben hatotta át az irántuk érzett hála: ahogyan egy interjúban fogalmazott, ereje az Istennek és embereknek való megfelelésben rejlik. Táncosként és koreográfusként is végtelen alázat jellemezte.
Annak ellenére, hogy szakmájában mindent elért, amit csak táncművész kívánhat – habár ő ezt vitatná, hiszen világszemléletére, felfogására, munkamoráljára jellemző volt a maximalizmus is –, minden interjújából, megnyilatkozásáról lerí az alázat, a finomság, a csöndes, nem hivalkodó intelligencia és tudás. Példája azoknak az igen kis számú embereknek, akik a világ legjobbjai közé tartoznak a szakmájukban, a művészetükben, de mégis szerények, és megőrzik a tiszteletet hivatásuk és az emberek iránt. Nemcsak szakmailag példaértékű, de egy igazán értékes ember is, akire méltán lehet büszke az egész ország, és mindenki, aki dolgozhatott vele, ismerhette, élőben láthatta munkáit. Érdemes eltanulni élethez való hozzáállását, amit szépen összefoglal egy tőle származó idézet: „Azt szoktam csinálni, amit érzek. Ez a luxusom.”
Források:
Markó Iván emlékére 29.03.1947. † 21.04.2022. – videó
Szilágyi János interjúja Markó Ivánnal MTV 2000
Kiemelt kép: culture.hu
