Tegyük fel, tél van. És csend és hó és halál. És nem mintha belátható időn belül bármelyik is véget méltóztatna érni. Egy századévvel napjaink előtt, az I. világháború hátországában járunk. Tudjuk, hogy a vér és erőszak vonzza a dögevőket és szörnyetegeket – de mi van a néma hátországgal? Nos, macska híján a falvakban is cincognak az egerek. Nem szép, de nem is új. Az utolsó előtti huszár megcsavarja ezt a rideg premisszát: az egerek ugyanis a magyar rémmesék felbátorodó szörnyetegei, a „macska” pedig a katonaság – viszont egyetlen viharvert, fekete kandúr hátra maradt felseperni a mocskokat, amíg a fronton (is) dől a vér. A fekete mentések titkos bakanaplóiba és népmeséink zsigeri, cronenbergi kegyetlenségébe nyerhetünk bepillantást Az utolsó előtti huszár, Rózsafalvi Áron, Csillagszemű még egy jó szemén és automata karabélyának irányzékán keresztül. A látvány pedig fenséges.
Aztán kacsintsunk egyet azzal a bal szemmel, és képzeljük magunkat csak egy évvel ezelőttre. Épp a 2. hullám kezdete előtt, csupa maszk mögötti mosolygásba és kézfertőtlenítők kölnijébe öltözködve, a Három Hollóban adják át az alkotók az előrendelőknek Az utolsó előtti huszár 1. kötetének rendezői változatát tavaly szeptemberben. Tömött, de távolságtartásra ímmel-ámmal törekvő sorok 13:00-tól 20:00-ig, plusz családias hangulat, amennyire víruspánik idején (*átmeneti szünetében) és több száz ember között csak lehet.
A sorozatot Varga Bálint Bánk író és Tuli Krisztián rajzoló-szerkesztő még 2019-ben hirdették meg, és bár a reklámkampány, az Indie-go-gós közösségi gyűjtés és a kivitelezés itt is eléggé elhúzódtak, a debütből kifacsartak mindent, amit csak itthon lehetett: limitált, szupervastag, keményborítós kötetet csupa extrával, dögös pólókat, posztereket, egy banyaölő minitársast, de még egy limitált Csillagszemű miniszobrot is rendelhet a huszárokra kattant szobaobsitos a Hollóhegy Kiadó honlapjáról. Menet közben családi vállalkozás lett a képregényből, ugyanis Tuli-Berke Adrienn Tihanna színezőnek, Tuli Benjámin előszínezőnek szegődött el hozzá, no meg az átadón is buzgón osztottak-vetettek-lajstromot vezettek! A jelek szerint beérik a katonás munka: majd’ két évvel az első híradás után is lassan, de határozottan pörögnek a dolgok és töretlen az érdeklődés huszárék kaszárnya-táján.
Ennek számos oka adott. Bánk tősgyökeres geek, publikált író és debütáló játékfejlesztő, ki már írt képregényt korábban: Pintér Márk rajzolóval teremtették meg a teljesen egyedülálló, Magyar Képregényszövetség-díjas, ám sajnálatosan hamvába holt HEGY képregényt. Ez a posztapokaliptikus, ígéretes történet anno az első kötet után állt le, a meló fenntarthatatlan, a megélhetéssel összeegyeztethetetlen terhe és vánszorgása miatt. A jelek szerint tanultak a buktákból, legalábbis a promó- és gyűjtőkampány, plusz a hónapokig levelező termékmenedzsment jól sikerültek. Nem követték el a rázós sikerű NYUGAT+ZOMBIK hibáját sem, vagyis nem a befolyt összeg után álltak neki a munkának a nulláról, és nem késtek a leadással sem éveket (csak majd’ egyet, de befért).
A koncepció nagyszerűsége egyszerűségében rejlik, abban, milyen jól körülhatárolható, nagy blokkokból áll össze:
Az Utolsó Előtti Huszár, vázlatosan, kb.:
[magyar népmesék] + [folk-horror] + [világháború, hátország] + [Osztrák–Magyar Monarchia végnapjai] + [katonasztori],
a csomagolás = [ponyva] + [dieselpunk] + [gótika],
a természetfeletti = [sötét realista] + [body-horror].
Ezzel egyszerre sikerült lefedni a magyarság, a töri-, a ponyva-, a horror- és úgy általában a kult-témák rajongóit. De véletlen sem igények alá fércelt műről van szó! Az AUEH olyan, mint egy hadi hamisgulyás: szikár, nehéz, vérszínű, csíp és végtelenül magyar.
No de mitől magyar, és hogy nem magyaroskodó? Például a színkezelésben! Tuliék színképzése a HAMM, BEKAPLAK! c. 1. számban szinte végig jobbára nemzeti trikolorunkra hajaz. A határozott fekete vonalakon és éjsötét mezőkön túl majdnem minden árnyalat a piros, a fehér vagy a zöld kivonata. (A kék árnyalatok mindig másod-harmadlagosak, és a fekete, szürke vagy fehér mellékzöngéi.) Vérvörösök (és alvadtvér-barnák) a veszély, vér, tűz és erőszak során (ha felbukkan, már számíthatunk is a lappangó borzalomra); fehér a halál csendjét tükröző temesvári vidéken, a kihalt faluban, az oldalakról szinte kifúj a harapható hó; és a zöld a „szokatlan” és érzelmes elemeknél: Geiszt áttetsző fantomteste színén a túlvilág felfoghatatlansága, a barakk zöldes félhomályában a bajtársi kacagások törik meg a komor, haladás és természet(feletti) gyilkos és titkos csatái körül forgó narratívát. (A 0.-ban már nem, ott a barna, sárga és fekete erős kontrasztja, egy égő ház pincéjének alapszínei dominálnak – de a szűkös paletta ott is működik.) A másik, „üdítően” kényelmetlen ilyen vonás a tájnyelvi kifejezések és korabéli szleng laza használatán túl a hősök csiszolatlansága. Se míves szóvirágok, se dicséretek, törődés, kedveskedés, ha nem is egy szál nem sok, de annyi se akad: a feszült tankbarakkban, a felfoghatatlannal szemben, hivatalosan nem is létező bakáink nem bánnak kesztyűs kézzel egymással. Se.
Hősünk, a Csillagszemű becenevű Rózsafalvi is igazi korszellemiség: marcona, makacs, nagyokat szentségelő, keserű vasmacsó, a magyar népi hősök (és régi férfiideál) majd’ minden vonását viseli, plusz egy iszonyatos veszteség és bosszúeskü terhét. Testvére, az osztrák fordulatoktól tarka szavú Geiszt, és famulusa, Kénkő, a szintén félszemű, beszélő paripa a komplementerei: egyik az érzékeny, művelt, de (megalapozott) aggályaival folyton elhessegetett szellem; másik az engedelmes, de fifikás és szemtelenül kritikus pajtás. Róka a zöldfülű, lelkes(edéséből épp veszteni kezdő) közlegény, Fehérló a bunkó veterán mesterlövész, Rebeka a láncdohányos, félszeg femme fatale / vörös badass (akit senki még csak meg se próbál szexista viccekkel ugratni), Gábor Úr a titokzatos, legszakállasabb, legbadassabb főnök; a feketementéseket kísérő szürkementés személyzet pedig (még) nincs is nevesítve. A karakterek rajzfilmszerű egyszerűsége csak azért nem olyan zavaró, mert még nagyon a sztori elején járunk, és a ponyvajellegű, lineáris akció, meg a fogcsikorgató hangulat úgy illenek össze velük, mint jó dohány a rossz pipával. Tuli térábrázolása precíz (hatalmas trükk egyes nagy plánok számítógépes előmodellezése térben), de karaktermunkája még kiválóbb: ötvözi a jellegzetes mignolai minimalizmust Bruce Timm hősi vonalaival, a kevés vonás pedig sarkos jellemeket rajzol.
A Mignola-láz, úgy tűnik, itthon is menthetetlenül tombol. A ponyvaformátum- és toposzok szeretete, Hellboy fapofájú, karcos, fatalista humora és a BPRD-s szörnyvadászat szelleme annyira átjárja e művet is, hogy akár egy kontinuitásba is csatolhatnánk őket, bármi súrlódás nélkül. Mint minden fura mellékízt, ezt is magyarosan oldja meg: TESZÜNK BELE MÉG TÖBB PAPRIKÁT! Vagyis, a magyaros vonásokkal. Magyar hangutánzó szavak, ízes népies káromkodások (ami után egy jó b****megezéstől is már faragatlannak érzed magad), menték, bocskorok, lócák, templomtorony. A múlt még számunkra is egzotikusnak mutatkozik.
A külön miniposztereken kimerevített armamentumok übermenő és röhögtető bemutatója („MOST MAGÁN A SOR… IMREBÁ!” 😀) szolgál eposzi seregszemle gyanánt, és néhány fegyver nevével és típusával többet súg meg a kötet az AUEH háttérvilágáról, mint másutt oldalnyi leírások. Egy árnyékfödte Kárpát-medencéről, ahol tengeren túlra szakadt feltalálók, csehszlovák innovációk, kézi kurblik és Árpád-házi szentek adják a fegyvert a derék sötétvadászok kemény kezébe. A narrációként szolgáló parasztlevél is jól tükrözi a kor állapotait („az asszonyra nem hallgatunk, megen’ hisztériázik” – persze, hogy neki lesz igaza), és egy pálinkásbutykosról sejthetjük meg, mikor is járunk a történelemben. No és persze a bajuszokról. Szép hosszú pödört bajuszok, körbe mindemerre, sej, de annyi, mint a vér!
S persze ezek mellett (és alatt) az ember némi szimbolikát is tetten érhet: a telhetetlen kisgömböc a háború idején tanúsított falánkság vagy az idegenekbe vetett bizalom büntetése is lehet, a belőle kitüremkedő, lüktető embermaradványok a háború áldozatai, Geiszt Rózsafalvi Áron szuperegója/lelkiismerete, Kénkő az idje/furfangos oldala stb. Ezek inkább csak felvetések egyelőre, lehet, csak a lelkes olvasó kíván többet látni itt, de a kampók adottak, mesés mélységek fölött lógnak már. A világ- és karakterszövés remekel, mert nagyon kevés elem nagyon határozott felvetésével működik, és nem vesződik belső-külső monológokkal, leírásokkal.
A Rendezői Változat bónuszai jóllakatják a többre vágyókat is, mindenképp arra érdemes beruházni: bár nagyon kurta (és engem éhesen hagyott dramaturgiailag is), de a vén Hétszünyűt megkergető (vagy inkább általa megkergetett) osztag pár oldalas kalandja (a másutt nem nyomott „0. szám”) megmutatni hivatott, hogy mégis csak egy csapatról van szó. A 30 oldalas Veres Rozi balladája c. novella pedig alaposan elmélyíti a szetting kegyetlenségét, sötétségét, húshoz-testhez-zsigerekhez való ragaszkodásának súlyát az olvasóban. A novellára ráfért volna egy szerkesztő gondozása, néhány elütés, íráshiba, szóismétlés akad benne, lehetett volna szorosabbra húzni, és nem érteni, hogy naplót vagy terjengős belső monológot olvasunk most Árontól (különös ellentétben áll a terjedelem a képregény, ill. Áron eddigi pergős, no-bullshit szövegezésével)… De azért a szörnyűségek leírása, és főleg az egész „titkolt háborús”, süppedős-lápos, fojtogató hangulata, főleg a somogyi falusiak viselkedése hatalmasat ütnek. Itt ég be igazán és fájdalmasan, hogy a „boszorkányosok” valóban egy black ops egység. Nagyban hozzátesz a szettinghez, beszerezni nem muszáj, de illenék!
S mindezek tetejébe még egy kis (nem kis) színfalak-mögöttözés, vázlatok, folyamatok, tippek-trükkök. (Ha bárki a nyomukban szándékozik járni képregény-alkotóként idehaza, számára felbecsülhetetlen munkaminta.) Tehát, bár oldalszám nem utal rá, igen tartalmas lett a debüt, érdemes a legjobb kiszerelést beszerezni: a 144 oldal szinte kipereg a kezünkből, csak a zárónovella lassítja jó trutymorgósra. A limitált poszterek, amik a normál 1. szám választható borítóiként is szolgáltak, és kimagasló hazai rajzolók keze munkáját dicsérik, mind másképp fogják meg a huszáréletet. (Nóthóf Ferenc, Németh Gyula, László Márk, Felvidéki Mikós, Csepella Olivér, Lanczinger Mátyás és Lakatos István keretért kiáltó művei közül kiválasztani, melyiket tedd a falra, és melyiket a polcra, izzasztó kihívás.) Ez egy újabb olyan kis extra és akció, amit sztenderddé kéne tenni itthon, nevezetesen picinyke szakmánk és képregényes neveink aktív bevonását és egymással körbedicsekvését. Mert hát van, lenne mire.
Lehajtva a hátlapot azért számos kérdésünk marad. A világ hagyján, az kibúvik majd magából, mint átok a banyazsákból. A történet színes-szagossága ellenére most még egyenes, mint egy kardcsapás, a jövőben a feketementések és a különítmény történeteinek is valahogy hely kell akadjon a kalandok közepette. De vajon nyitunk-e a szerencsétlen átlagemberek szemszögére, vagy falig tolva kapjuk a kaszárnyatank-mélyi bakamesét? Ezeknél is inkább foglalkoztat, hogy lehet-e az évi egy (ilyen) kötetes tempót tartani (az évi két kötet lenne a legélhetőbb, anélkül félek, lehal a hype)? Ez kulcsfontosságú korunkban, amikor – amúgy – akár napi több száz oldalnyi képregénnyel frissülnek online, nyilvánosan olvasható oldalak. Közösségi gyűjtés és jól felépített kampányok, események, világos kommunikáció és felület nélkül esélytelen, de ezek eddig megvoltak – csak hát ahhoz, hogy ilyen volumenű művek születhessenek itthon, és nem csak vért izzadó, alkalmi fellángolásokból, már az kéne, hogy szerencsétlen alkotók (és kiadói stábjuk) ne a fennmaradó szabad óráikban toldjanak hozzá millimétereket a nagy műhöz, hanem fókuszáltan, többet, sokat tudjanak dolgozni rajta. (Meg hogy lehessen egyáltalán kreatív szakmából, alkotóként megélni Magyarországon. Támogatás nem lesz, túl nagy nyitottság se a népesség széles körében, aktív piac viszont még lehet – belőlünk.)
Ehhez pedig egyrészt ezt a remek sztorit külföldre kéne kitolni, a frankofón és nyugati piacra; másrészt terjeszteni az igét és ömleszteni befele a pénzünket, Patreontól előrendelésig. S onnantól már lehet olyasmiken gondolkodni, hogy anglizáljuk, vagy legalább hangutánzóra írjuk-e át a szereplők neveit? Mennyi magyarázatot szőjünk a magyarosságokhoz? Melyik szerepjáték-rendszer a legalkalmasabb egy lehetséges AUEH kódexhez? (S miből, honnan veszünk hozzá licenszt, honnan rántunk elő ehhez is tapasztalt hazai fejlesztőt, Ő MIKOR FEJLESZT, ugye…)
Egyáltalán nem elhanyagolandó kérdések ezek: a HEGY-en túl, de talán a hazai szerzői felhozatalt felmérve is komolyan úgy gondolom, ez az első olyan magyar képregény, amire kellő, jól szervezett munkával, befektetéssel, alázattal és kapcsolatépítéssel valódi, akár nemzetközi (el)ismertségű franchise-t lehetne felépíteni. Sőt, a pénztől eltekintve merem úgy látni, majd’ minden adott is ehhez. (Egy limitált, mini kockatársas már kapható, és erős a gyanúm, hogy a szerepjáték is napirenden lebeghet már egy ideje, mint holmi udvariatlan hazajáró lélek…) Áron és gyászos társasága amúgy is sokkal többet tennének a hazánk iránti kulturális éhség felkorbácsolásáért világszerte, mint egy túlárazott sámándob-pavilon szekunder szégyene valami világkiállításon.
No de ehhez nem csak tanúk kell legyünk, hanem támogatók is. Rajtam, rajtad ne múljon; s adja is a cudar ég, hogy így legyen!
(A képek Az Utolsó Előtti Huszár facebookról származnak.
A coverkép a beharangozó-videóból lett, a fenti egy formázott verzió.)
