Tegyük fel, hogy az olvasó embernek akad valami halovány fogalma Sherlock Holmes és Watson doktor munkásságáról. Tegyük hozzá, hogy némelyeknek Howard Philips Lovecraft Cthulhu-mítosza is ismerősen cseng. Kenjünk e kettőre egy szép adag gótikus folklórt, kortárs képregényhagyományokat és egy-két (jó, két), visszafogottságában hatalmasat szóló csavart, és íme, kész is a Smaragdzöld Tanulmány. De mit tanulmányozhatunk mi, ha kinyitjuk ezt a posztmodern penny dreadfult?
A kötet akaratlanul is jól viseli e címet – kiváló példája, ha nem is mesterkurzusa ugyanis annak, milyen kihívásokkal néz szembe egy alkotógárda, ha novellát készül képregényre adaptálni. Én frissen és angolul futottam bele először, majd jött a magyar fordítás, majd a novella, majd ismét a hazai képregény, és minden olvasással jobban beszippantott a történet. Elsőre lógva hagyottnak, gyenge kisülésűnek, vértelennek éreztem a csattanót, negyedszerre viszont már a finom szerzői megoldások egyik legjobbikának láttam.
A mű, mely alapján e remek képregény készült, először a Shadow over Baker Street c. tematikus antológiában jelent meg 2003-ban, magyarul pedig a Törékeny Holmik c. 2006-os (nálunk 2017-ben, az Agavénál megjelent) novelláskötetében bukkant fel először. Az eredeti kiadást Michael Reeves és John Pelan szerkesztették. Reeves ukázba adta Gaimannek: „Olyan sztorit akarok, amiben Sherlock Holmes találkozik Lovecraft világával”. Erre rá is kapott a szerző! Gyönyörű kihívásnak látta Holmes rideg racionalitását szembeszegezni a lovecrafti Mítosz Öregisteneinek (avagy Mérhetetlen Vénjeinek) űrhideg, idegen irracionalitásával. Az erőfeszítést 2004-ben Az év novellája kategóriában Hugo-díjal honorálták, majd a Dark Horse 2018-ban egy képregényadaptációval, az azonnal felismerhető stílusú Rafael Albuquerque tusa, ecsete és Rafael Scavoni írása alatt, s amit végül a Fumax ízléses válogatásának hála 2020-tól már mi is élvezhetünk magyarul.
Doyle & Lovecraft hűvös házasításába a szikrát Philip José Farmer Wold Newton történetei szórták. A Wold Newton sztorikban a hős más irodalmi, népmesei, pikareszkalakokkal futott össze és szerepelt együtt, így egyszerre tudott ezekre és saját korára reflektálni. Azóta a „crossover fiction” eredőjének tekintik e történeteket, és „Wold Newton családról”, ill. woldi családokról beszélnek az irodalmárok, mikor egyes zsánerszereplők történeteinek kontinuitását kanonikusan egybenyitják. (Nem pusztán a történetek szettingjei érnek alkalmilag egybe, hanem a hőseik és az ő „belső” világaik igazságai is egymásra reflektálhatnak, vagy egymásnak feszülhetnek így. E mesélői találmány nélkül ma nem létezne pl. az Igazság Ligája vagy a Bosszúállók/Bosszú Angyalai, sőt, az egész MCU, se általában a képregényes, vagy mondjuk több címet egyesítő szerepjátékos univerzumok. Gotham és Metropolis nincsenek olyan messze egymástól…)
Gaiman egész munkásságát uraló alapelv az irodalom, sőt a zsánerirodalmak nagy korpuszának összenyitott univerzumként kezelése, ill. aktív összenyitogatása, egységes, összefüggő, nagy folyammá írása. Az Amerikai Istenekben a világ panteonjait terelte egyetlen nagy, közös mederbe. Az Északi Mitológiában saját, új kánont írt a skandináv szágáknak (s bár nagyobb szerzői szabadsággal élt, tettével rámutatott arra, hogy Snorri Sturluson fáradozása, kiknek az Eddákat és a mai kánont köszönhetjük is, sokkal inkább irodalmi-szerkesztői munka volt, mint szigorú, néprajzgyűjtő-történészi). Alan Moore Rendkívüli Úriembereinek Társasága (szintén a Fumaxnak hála, szintén magas színvonalon olvasható már magyarul), mely a századforduló nagy tudományos-fantasztikus és gótikus irodalmi hőseit fogta össze szupercsapattá, és Kim Newman fekete csipkében és emberi drámában (mint a vérben!) tapicskoló Anno Draculája (mely felett amúgy maga Gaiman is bábáskodott) vállaltan mintái voltak az írás során. (Kevésbé vállalt, ám igen sok párhuzam fedezhető fel még Fred Saberhagen The Holmes-Dracula File-jával összevetve is.) S persze ők is mind a gótikus irodalom gyökeréhez, a mai zsánerirodalom kezdetéhez, a kora viktoriánus penny dreadfulokhoz nyúltak vissza, melyek rémalakjai és bűnözői szabadon jártak-keltek egymás füzetei között is akár. (Persze ekkor még kánoni következmények nélkül.)
Sir Arthur Conan Doyle és Howard Phillips Lovecraft világainak és műfajainak összevonása (a gótikus irodalom nagy fiktív rémeivel, ld. a fejezetek közti pamfleteket) viszont nem másodrendű, derivatív pásztis, hanem organikus high concept. Gaiman kiváló arányérzékkel NEM épít világot, épp csak megvillantja annak a történetéhez szükséges minimumát, a többit pedig rémülten beinduló fantáziánkra bízza. Megálmodott egy „perapokaliptikus” viktoriánát, ahol az apokalipszisnek (minden mítosztudásunk szerint) meg kellett volna történnie… s ahol tulajdonképpen be is következett minden, amit Lovecraft összerémálmodott. Csak hát megtörtént az (ezek tükrében tényleg) elképzelhetetlen: nem a jajgató kénköves végpusztulás szakadt reánk, hanem az élet egyszerűen csak ment tovább, majdnem ugyanolyan kerékvágásban, mint minálunk. Ez a „majdnem” adja azt a szörnyűséges és csodálatos mellékízt, ami oly hátborzongató könnyedséggel jelenik meg, mintegy mellékesen csupán a 2. fejezettől a Tanulmány szövésében s a világ ábrázolásában, mint a smaragdzöld abszint mellé cseppentett laudánum bukéja ájulás előtt.
Azt sugallja ugyanis, hogy az emberi civilizáció nem számíthat a megsemmisülés katarzisára, sem a harcban bukás büszkeségére. Sokkal inkább készséges, vaksin túlélő és megalkuvó bárányok lettünk a Mélység tátongó torkába meredve. S azért cserébe pedig, hogy ne kelljen túl sokáig néznünk reájuk, istenkirályokká emeltük őket, magunk fölé, császárságaik csápszorítását pedig gondoskodásként kezdtük magyarázni magunknak. Még a szörnyistenek is lejjebb ereszkedtek hozzánk, páran megtanulhatták szegről-végre a nyelveinket, fattyaik emberekkel kezdtek szaporodni, sőt maszkot és királyi mentét hordanak, hogy ne őrüljünk meg puszta látványuktól. Minő kegy! Micsoda előzékenység! Egy ilyen világban a szolgaság, még ha polgárjogilag fejlettek vagyunk is, erény, a Mérhetetlen Vének torz, kiismerhetetlen akaratának, sőt: uralmának elfogadása pedig már-már vallásos szentség. A Brit Birodalom*, mindkét szerző szuprematista nézetei és korképe nyomán, természetesen elképzelhetetlen, hogy ne létezzen, még az Öregistenek korában is, csak hát EZ a Viktória Királynő… kicsit más. Ha úgy tetszik, itt minden polgártól elvárt, hogy egy icipicit kultista legyen. Vagyis… majdnem mindenki az.
Egy ilyen világban a közismert (irodalmi) alakok is szokatlan módokon változnak meg: ironikus módon realistább, kevésbé regényes megformálást kapnak egy szürreális szettingbe vetve. Ez alól hőseink sem kivételek. A mesternyomozó könnyed, már-már szociopátiásan kimért és nyugodt, a holmesi karót nyeltség, gőg, melankólia és hegedű sem kerülnek elő, mégis, egyértelműnek tűnik, kit követünk alakjában. Társa, narrátorunk, inkább katona, mint katonadoktor, inkább törött lélek, mint fontoskodó és aprólékos, és gyakori hallgatásának sem jámbor természete az oka… de ezt is a világ (a mítosz) intézi így. Ez még mind érthető, de szerencsére ennél is messzebbre megyünk, látjuk, e megváltozott kor hogyan forgat ki más, kényelmetlenül ismerős alakokat, méghozzá a fejezeteket elválasztó elmés, korhű kis pamfleteken! Egy erdélyi vajda például vérlevevő gyógykezelést árul, egy bizonyos Victor (von F.) Varázsfőzete a holtakat is életre kelti (aki pedig összerakja, ki lehet a monogram mögött, nem kételkedik az erejében), és persze, egy shakespeare-i bohózat mellé egy lovecraftiánus történelemlecke kerül a színház porondjára. (Jack Lábbelijére pedig szinte biztos, hogy senki sem kapcsol idehaza, úgyhogy utólagos szerkmegj.-et téve.: nézzen utána a drága olvasó Rugólábú Jacknek [Spring-Heeled Jack]!)
Ezek a szenzációs vignetták, úgy tűnik, pusztán színezik a sztorit, de mind a novella, mind a képregények fénypontjai – és így, Albuquerque gyönyörű tipográf szórólapjain megelevenedve baljós bájt öltenek. Amint felismerjük a különös portékáikat kínáló, ártatlannak és korhűnek tűnő vállalkozókat rémirodalmi olvasmányainkból, az övükéhez hasonló gonosz vigyorba húzódik arcunk. A gaimani „irodalmi metaverzumnak” ez, a csak a művelt olvasót megillető benfenntesség az egyik legnagyobb varázsa.
Másfelől még így is, itt is világépít: észrevétlen lefekteti ennek az alternatív világnak egy olyan szabályát, miszerint az általunk közismert gótikus rémalakok (s rémtetteik) nagyon is léteznek benne, de nyitva hagyja a kérdést, hogy élelmes feltalálók, vásári szemfényvesztők, vagy pontosan azok a szörnyek, amelyeknek megismertük őket.
Itt elismerést érdemel, mennyire jó Limpár Ildikó új fordítása. Ugyan már-már hiányoznak a novellát elsőként fordító Roboz Gábor hangulatos archaizálásai, Limpár szövege régiességében is gördülékeny, képregényes sodráshoz illő, és igyekszik szöveghűbb is maradni. A robozi fordításban számomra érthetetlenül Eric Elixirjének átkeresztelt Victor’s Vitae itt pl. Viktor Varázsfőzeteként szerepel, ami máris világosabbá teszi, kit kell sejtenünk a védjegybirtokos neve mögött. (*Viszont számomra érthetetlen, miért nem fordította egyikük sem le a New Albiont Új Albionra, a Brit Birodalomból lett új állam nevére, amely egy bizonyos emlékirat végén nem a születésének helyszínét adó városrészt, hanem az országát jelöli. A Lojalista szó is vonzat nélkül áll, az eredeti alak (Restorationist) robozi fordítása, a kissé akadozó Helyreállító itt jobban megállta volna helyét.)
A nevek varázslata csak ráerősít a történet „mintaszerűségére”, a nyelvezet és a szetting ellenére szinte népmesei hangulatára. Egyetlen főszereplő ÉS antagonista nevét sem tudjuk meg ugyanis, nevet gyakorlatilag csak az épp felvillanó mellékszereplők viselnek. Végül még Henry Camberley is csak egy álnévnek, egy perszónának tűnik a sok közül, amelyet viselője úgy cserélget, mint álruháit.
Márpedig „Manners Maketh Man”, ahogy a Kingsmanben mondanák, adekvát britséggel – s „a ruha teszi az embert”, vágná rá erre a cinikus magyar. Igaznak bizonyul mindkettő a képregényre nézve is. Scavone alázatosan, szinte láthatatlanul írja és alakítja át a forrást. A leírás, bemutatás és szerkesztés eszközei mind az irodalmi formátum néző-olvasó logikáit priorizálják a hagyományos képregényé fölött, így a kényelmes sétatempó ellenére sem unatkozunk, a feszesre vágás nem is hiányzik. Albuquerque remekel, a rajzfilmszerűen egyszerű, mégsem túlstilizált tusvonalai közét finom vízfesték-árnyalatok széles palettájával töltögeti ki. Ritkán látni „analóg” munkát (vagy annak ilyen hatásos imitációját) kortárs képregényben, pláne ilyen igényest, és itt még a színek és a formák is valahogy a régimódi mesekönyveket idézik, ami egyszerre hat varázslatosan és torzan a misztikus krimi és a horrorszetting ölelésében. Címéhez híven előtérbe kerülnek a zöldek, de mind észrevétlenül: az összes fakó, beteges, rozsdás, kopott, másnak tűnik, mint ami (vagyis: egyszerűen zöldnek) – az egyetlen élénk, ragyogó színmező talán az egész kötetben épp a legistentelenebb matéria, amit csak elképzelhetünk egy ilyen valóságban. A panelkezelés változatos: vagy széles, moziszerű plánok (ld. a színházban, helyben vagyunk), vagy pergő képsorok váltják egymást (a rezidencián, kliensek között), amelyeket majdnem minden oldalon egy keretezetlen, a többi panel mögé is beszivárgó (vér-/nyákfoltként azokat szépen körbefolyó és közrefogó) kisebb plán zár; általában az oldal alján, ezzel is mélységet adva minden lapnak, és gyors folyást a történetnek. Szigorú laposztás nincs is, a „kamera” pedig messze nem bensőséges és karakterközpontú, sokkal inkább az objektív mindentudó távolságát tartó, „a nagy képre” figyelni akaró, jellegzetesen irodalmi narrátor szemszögét tükrözi (mind e történeté s mind a novelláké általában). E finom játék kép és tartalom között is folytonosságot éleszt.
– FEJEZZE BE ezt az uszító beszédet! Azt ajánlom…”
Mikor már-már megfeledkezünk róla, hogy narrátorunk nagyon is a történet része, és távol sem objektív, mindentudó, se mindent látó: üdítő, mikor a végjáték felfedi, mi mindent nem láttunk a színfalak mögött, amire pedig a képregény olvasóiként, az események „első sorból nézőiként”, a minden részletre éhes hiperfogyasztóként számítottunk volna. Az irodalmi szerkezet tehát leképezésre kerül a képregényi struktúrába, az adaptáció ténylegessé és lényegessé válik. Egyébként is fanyar jellemzője a műnek az elvárásokkal való játszadozás, pl. Lestrade felügyelő gondatlansága, hápogása, erőszakos erélyeskedése, mikor a Vénekre nézve „blaszfémiáról” esne szó. E mozzanatok pofoncsapásként szembesítik a ma szólásszabadsághoz szokott emberét mind a valódi kora modernitás, mind a kozmikus szörnyek (gyöngéd[?]) elnyomása alatt élő társadalom kemény rögvalójával. A rövid, alig 35 oldalas novella 80 oldal körüli képregény-alakba átömlesztve is tagolt és erős hangulatú tud maradni, egyedül a fejezeteket elválasztó falmintákon száradó, egyre gyűlő vérfoltok vörösségét nem éreztem indokoltnak.
A Tanulmány tehát (első olvasásra) szinte olyan, mint egy különösen ráérős Holmes-novella vagy egy relatíve vértelen penny dreadful, a csattanó viszont annyira elegáns, hogy jóformán el is marad. Ahogy telik az idő, érik ki az írói és rajzolói bravúr: ez a mű onnantól kezd igazán bűvkörébe vonni, miután letettük. Nem csak a világát gondoljuk tovább, de szörnyű szükséget érzünk, hogy lenyomozzunk minden nevet, sejtést, utalást belőle – és végül lehet, még fanatikus Doyle- és Lovecraft-olvasókként is csak új kérdésekhez jutunk. A hősöket összeszedegethetjük szép lassan az ihlető nagyok regényeiből, a kulcsmotívumok és jelenetek is referenciálisak, és ha elég mélyre túrunk, talán két névtelen főszereplőnk kilétéről is megsejthetünk valamicskét (persze, erős benyomásunk már a kezdetektől lehet). Itt még a cím is parafrázis. A történeten messze túlnyúló univerzum mind a valós irodalom, mind a megteremtett fikció síkján, térben és időben egyaránt szétteríti, messzire nyújtja nyálkás csápjait…
Ekképp a lovecrafti „villanásnyi borzalom” misztikumát, a doyle-i detektívzsánert és a posztmodern intertextualitást bravúrosan ötvözi és oldja fel magában a Smaragdszín Tanulmány, amelyet minden formában újra (és újra-, és újra-) olvasni (és -gondolni) ajánlhatok csak a „literátus embereknek”, s nem csupán a csápos és füles-sapkás műfajok rajongóinak!
