Az utóbbi évek egyik legsikeresebb horrorsorozatának számító Hill-ház szelleme után a rendező, Mike Flanagan sokak örömére egy újabb évaddal rukkolt elő, azonban a korábbiakhoz képest egy sokkal átgondoltabb és szenzációt kevésbé hajkurászó koncepcióval: A Bly-udvarház szelleme címet viselő félelmetes, de egyben drámai remekművel.
Nem titok, hogy az évad sokat merített Henry James A csavar fordul egyet című regényéből, illetve úgy általában Henry James gótikus hangulatú műveiből, amellyel a történet izgalmassága garantált. Azonban, mint tudjuk, a tartalom nem mindig elegendő, és a forma sokban hozzáad egy alkotáshoz, ez a felelősség pedig most is a rendezőt terheli. Mike Flanagan, akinek még nem láttuk megvillanni igazán a kvalitásait, az előző évad sematikusságát túllépve egészen másra helyezi a hangsúlyt: a sorozat horrorvonala csak adalék a szerelmi dráma kibontakozásához. Már a Hill-ház is eljátszott ezzel a technikával, viszont ott még győzedelmeskedett az öncélú ijesztgetés, valamint az elejétől jelenlévő misztikum, ami ugyan jól működött, azonban az évad közepétől már-már kiszámíthatóan egyhangúvá lett. Ezzel szemben a Bly-udvarház erényeit egészen másban kell keresni, ugyanis az említett regény mint alap ad egy leírhatatlanul 18. századi, gótikus érzést, amelyet nehéz levakarni magunkról.
Ennek az érzésnek a megteremtésében nagy részt vállal a ház és a birtok, amelynek már önmagában van egy karizmatikus megjelenése a közeli, mindig köd szállta tóval, a hatalmas kerttel, az udvaron lévő templommal, a ház óriási tereivel és belmagasságával, illetve a lezárt területeivel. Ezek közül talán csak a kert maradt kiaknázatlan a horror tekintetében, a többit nagyrészt okosan felhasználta a rendező. Csakúgy, mint a színészek kvalitásait, akikre panaszunk nem igazán lehet. Kiemelendő itt a két gyermekszínész (Amelie Bea Smith, Benjamin Evan Ainsworth), akikre a legnagyobb hangsúlyt fektette a történet, és akik remekül megfeleltek az elvárásoknak. Az első évadból visszatérők körül pedig egyértelműen a Henry Wingrave-et formáló Henry Thomas volt a leginkább figyelemreméltó. Azonban az újak közül Owent, a szakácsot alakító Rahul Kohli és Mrs. Grose-t, ház tulajdonképpen mindenért felügyelő személyét játszó T’Nia Miller is egészen kiváló. A főszereplő Danit megformáló Victoria Pedretti pedig egy kényelmesen ráírt szerepben érezhette jól magát és teljesített is nagyon szépen.
A helyszínek és a színészek mellett érdekes még a rendező történetvezetése. Az évad első fele lassan csordogáló eseményekkel, de jó érzékkel elhintett homályos jelekkel szippantja magába a nézőt, aki azt hiheti, hogy nem készül itt semmilyen nagyobb meglepetés, legfeljebb egy kis misztikum. A rendező viszont az évad körülbelül felénél képes meglepni azzal, hogy az időben oda-vissza ugrálásokat követően és a történet szempontjából lényeges múltban történt cselekmények mentén a jelen is újabbnál újabb kérdésekre ad választ, miközben legalább ugyanannyi kérdés merül fel bennünk. Az újabban felmerülő kérdések pedig sokkal érdekesebbek és összetettebbek a korábbiaknál, aminek eredménye, hogy a történet még inkább megfogja a nézőt, miközben a rendező helyesen dinamikusabb tempóra kapcsol. A cselekmények felgyorsulnak, egyre inkább kikristályosodnak a háttérben felbukkanó rejtélyek mozgatórugói, így pedig elkerülhetetlenné válik, hogy az évad második felét minél gyorsabban lepörgessük, mert a végére érezhetően valami nagyon más fog kisülni, mint amit az első részek után gondoltunk. A rendező tehát jól nyúl hozzá a sorozat általi hosszabb formátum adta lehetőséghez, ami ilyen hosszúra nyúlt bevezetés után egy meglepő tempóváltással még inkább képes megragadni a nézőt.
A rendező azonban itt is, ahogyan az első évadnál, belecsúszik kisebb-nagyobb hibákba. Egyik ilyen a Jamie-t, a kertészt alakító Amelie Eve, akivel a főszereplő szerelmi szála esetlen és nagyon nem érdekfeszítő. Sok tekintetben úgy tűnik, mintha csak muszájból lenne olyan a karaktere, amilyen, egyszerűen összecsapták, bár önmagában nem rosszak a párbeszédei, és mindenképpen szükséges a karaktere, azonban a színész annyira alkalmatlannak bizonyult erre a szerepre, hogy érződik, mennyire kellemetlenül érzi benne magát. A másik rendkívül zavaróan elnagyolt szál a ház több száz évvel korábbi lakóinak története, ami annyira kínosan művi gótikus, hogy az az érzésünk támad, hogy paródiával van dolgunk, pedig nyilván nem. Jól látszik, hogy mi az erőssége a rendezőnek, és mi nem, a kérdés már csak az, hogy ha ennyire látványosan rosszul mozog a viktoriánus kori párbeszédek, ruházatok és az arra a szerepre alkalmas színészek kiválasztásában, akkor miért erőlteti. El lehetett volna intézni egy rövidebb visszatekintéssel, vagy akár az egyik szereplő szájába is adhatta volna a régmúlt történéseit, de sajnos nem ezt választotta. Ezek talán a legnagyobb hibái az évadnak amellett, hogy a színészek öltözékei nem mindig tükrözik úgy általában sem az adott kort, amelyben játszódik, de ez még megbocsátható lenne, ha Jamie-vel és a művi gótikus szállal valamit érdemben kezdett volna.
Összességében tehát egy nagyon jó sorozattal van dolgunk még a hibákkal és a hiányosságokkal együtt is, már csak azért is, mert nagyon úgy látszik, hogy a horror műfaja is kezdi komolyan venni magát, ami már önmagában dicséretes. Az pedig még inkább, hogy nem töri magát feleslegesen teljesen új történettel, mikor tele van a világirodalom jobbnál jobb ilyesfajta regénnyel, amelynek részben vagy egészben való felhasználása már fél sikert jelenthet. Ehhez pedig már csak egy jól kitalált koncepció kell, ami Mike Flanagannak is megvolt, csupán az apróságokra kellett volna nagyobb figyelmet fordítani, és akár a maga nemében tökéletes is lehetett volna – de ez még a jövőben összejöhet.
