Krusovszky Dénes megannyi verseskötet után 2018-ban megjelentette a Magvető Kiadó gondozásában Akik már nem leszünk sosem című regényét. A szerző korábban is próbálkozott már prózai szövegekkel, 2014-ben A fiúk országa címmel adta ki novelláskötetét.
Mondhatni, sok Krusovszky-verset olvastam, tetszettek is, az Akik már nem leszünk sosemet pedig emlékszem, hogy a megjelenése napján vásároltam meg két évvel ezelőtt. Azóta ott állt az otthoni szobám könyvespolcán, várta a maga idejét. Aztán még a járványhelyzet miatt bekövetkezett újabb szigorítások előtt hazalátogattam, és nem vittem magammal aktuális olvasmányomat. A kissé megcsonkított könyvespolcon – mivel számos kötetet magammal hoztam Budapestre – ott árválkodott néhány másik hátrahagyottal együtt. Levettem, elolvastam az első pár mondatot, ami teljesen beszippantott, még visszafelé a vonaton is kezemben volt a könyv, aztán később is meghatározta néhány estém alakulását.
Vannak könyvek, amelyek olvasása közben egyszer csak bevillan a gondolat, hogy erről írni akarok. Ez a mű is ilyen, mégis nehéz szólni róla. Az öt fejezetre osztott történet harmincegy év eseményeit meséli el. A cselekmény két szálon fut, az egyik a jelenben, 2015-ben játszódik, megismerhetjük általa Lente Bálintot, a harmincas éveiben járó újságírót, aki éppen párkapcsolati nehézségekkel küzd, amikor kap egy e-mailt gyerekkori barátjától, Tubától, melynek hatására hirtelen felindulásból hazautazik szülővárosába, Hajdúvágásra. Ellátogat egy esküvőre, ahol feltűnik gimnáziumi szerelme, Juli is, de haverjaival egy elhagyatott szanatóriumba való betörés közben érdekes dolgokra bukkan. Ezek lobbantják fel benne a reményt, hogy mégsem veszíti el állását, hiszen főnöke a hirtelen távozása után ultimátumot adott neki egy telefonbeszélgetés során, miszerint Bálint vagy ír egy érdekes cikket a helyi eseményekről, vagy távoznia kell a szerkesztőségi csapatból. Ekkor lép be az események láncolatába a másik szál, amely az 1986-ban történteket mutatja be. A színhely az a tüdőgondozó, ahová Bálint huszonkilenc évvel később betört, a két főszereplő pedig Aszalós Ferenc és egy nevén nem nevezett ápoló. Aszalós a hét állandó beteg közül a legrosszabb állapotban lévő. Míg a többiek naponta néhány órát ülve, esetleg sétálva tölthetnek, addig ő mozdulatlanul fekszik. Egyetlen szórakozása és egyben kitekintése magányos óráiból az, amikor az ápoló a reggeli és délutáni vizit alkalmával ott marad vele beszélgetni néhány percig. Ezek a beszélgetések végül bizalmas barátsággá alakulnak, amelynek emlékét egy kazetta őrzi. Aszalós ugyanis megkéri az ápolót, hogy szerezzen neki egy magnót és egy polimert, amelyre felmondhatja legfontosabb emlékeit. Ez a kazetta kerül később Bálinthoz, illetve az is kiderül, hogy az ápoló hogyan köthető a fiatal férfi családjához.
Azt gondolom, ez a titkok könyve, méghozzá olyanoké, amelyekre fokozatosan derül fény. Óvatosan tárja fel őket előttünk a szerző, úgy, hogy a hirtelen változások ne tegyenek kárt a korábban olvasottak emlékében, de ne is tudjuk elfelejteni őket. Az első oldalon felkelti az olvasó kíváncsiságát, és egészen az utolsó mondatig nem ereszti. Érdekesen fűzi össze az emlékezet, a felejtés, a család, a szerelem, gyerek és szülő, férfi és nő kapcsolat, az irodalom és a magyarság témáit felvonultató képeket. Mindig fény derül valamire, de egészen az utolsó oldalakig maradnak rejtélyek, amelyek csak az utolsó utáni pillanatban válnak világossá.
Nehéz olvasmány, én hetekig húztam, annak ellenére, hogy minden este elég sokat haladtam vele. A kicsivel több mint ötszáz oldalas mű nem nyelvileg, hanem a témája miatt olyan, amit nem lehet két este alatt befalni, annak ellenére, hogy letehetetlen. A modern stilisztika szabályai szerint megfogalmazott szöveg összekeveredik a múlttal, s nem mond semmit a kilátástalan jövőről. Tele van mélységgel, feketeséggel, homállyal, holott a fogalmazás világos, amit az adott helyzetben értenünk kell, értjük. Párásnak, ködösnek képzeltem el a visszaemlékezés napjait, amikor a levegő is tele van melankóliával, amire a tüdőgondozó nyomasztó hangulata, a beteg, bénult testek részletes ábrázolása is ránehezedik. Mindkét szál minden szereplője szenved, senki sem boldog. A kissé csehovi ábrázolásmód ellenére sem tűnik eltúlzottnak egyetlen mozzanat sem, a nyolcvanas és a kétezertízes évek magyar valóságában megállja a helyét Krusovszky minden mondata.
A szerző mesterien ért az emberábrázoláshoz, könnyű azonosulni bizonyos szereplőkkel, de ugyanígy lehet ellenszenvesnek és szimpatikusnak tartani másikakat. Bálint aktuális párja, Magda, és volt barátnője, Juli szerelmi civakodásában személy szerint hol az egyik, hol a másik nő pártjára helyezkedtem. Aszalóst sajnáltam múltbéli és jelenlegi helyzete, összességében szerencsétlen sorsa miatt, az ápolónak szurkoltam, hogy megtalálja a boldogságot, amire annyira vágyik, s ami annyira megérdemelne. Az 1986-ban játszódó eseményeket olvasva előttem nagyon szimpatikus karakterként elevenedett meg, míg a könyv későbbi oldalain Bálint és az apja sokkal negatívabb színben tünteti fel, amikor 2017-ben beszélgetnek róla. Ez is bizonyítja, mennyire másként látják az embert azok, akik csak felszínesen ismerik, annak ellenére is, hogy családtagok, mint azok, akik sokkal közelebb állnak hozzá, még ha idegenek is. Szomorú, hogy egy idős, beteg emberhez – akinek az ellátása tulajdonképpen csak a munkája, ami déltől este nyolcig tart – sokkal közelebb tud kerülni, előtte sokkal jobban meg tud nyílni valaki, mint a saját testvére előtt, akinek olyan nagyok az elvárásai, hogy az ember nem érezheti magát elég jónak.
Szétszakadt családok, kettévágott emberi sorsok regénye ez, mind a múltban, mind pedig a jelenben, remekül megmutatva ezzel azt, hogy bár az idők változnak, a technika fejlődik, gyógymódokat találnak a betegségekre, az emberek mégis ugyanolyan elesettek és bénák maradnak, mint a tüdőgondozó lakói, akik ha ma kerülnének oda, néhány hét után egészségesen távozhatnának, de egy olyan korban éltek, amikor ez még nem volt lehetséges. Ilyen Bálint, ilyen az apja, az anyja, Magda, Juli, Tuba és az ápoló is, földbe gyökerezett lábbal kínlódnak a jelenben, vagy ami még rosszabb, a múltban, ahelyett, hogy továbblépnének a jövő irányába.
Krusovszky mesteri regényzárlata, amely tartalmazza a feloldozást, ám mellette újabb nehézségeket tüntet fel, amikkel a szereplőknek majd szembe kell nézniük, méltó befejezése egy ilyen hangulatú könyvnek. Azt gondolom, ha teljesen boldog lenne a vége, néhány mondattal áthúzná, meg nem történtté tenné az ötszáz oldalnyi kínt, a szenvedés betűről betűre érezhető, fájdalmas vibrálását. De az, hogy reményteli és kevésbé reményteli dolgokat skiccel fel, ritka, ám tökéletes lezárás. És ki kell még emelnem mindennek a végén a prológust is, ami a zárlat mellékdala a mű elején, s persze ezt csak a regény végigolvasása után értjük meg. Annak ellenére, hogy ez is szomorú eseményeket, balesetet és tragédiát ábrázol, biztosít minket az egyik főhős boldogságáról.
A címadó mondat kétszer hangzik el a műben, egyszer Aszalós szájából, amikor kap egy festményt, amelyen egészségesen van ábrázolva, egyszer pedig az utolsó oldalak egyikén Bálint részéről: „Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” (539. o.) Talán ez a könyv egyik legszebb gondolata, az egészet átfogó következtetése, tanulsága. Mert Krusovszky arra tanít minket, hogy figyeljünk oda egymásra, vegyük észre, ami körülöttünk zajlik, és óva int, hogy ne szalasszuk el az orrunk előtt lebegő, soha vissza nem térő lehetőségeinket. Ezt támasztja alá az is, hogy az évekig a helyét kereső, túl sokáig a fiatalságát élő főszereplő regényírásba kezd, megtalálva ezzel igazi hivatását, belekapaszkodik az esélybe, ami évek óta előtte volt, és sokára, de még nem túl későn észrevette.
Képek: Könyves magazin
