A science fiction a köztudatban mint modern vívmány él, ám eredete sokkal régebbre nyúlik vissza. Egyesek a középkortól, mások Mary Shelley Frankenstein című regényétől eredeztetik. Pontosan meghatározott kezdőpont ugyan nincsen, de igazán a XX. században kezdett el kibontakozni a zsáner az ipari forradalom, a gépiesedés, valamint a tudomány, a társadalom és találmányok hármas kohéziójának hatására. Ekkortól jelentek meg tömegesen olyan művészeti alkotások, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak ehhez a ma is közkedvelt zsánerhez.
Ha a sci-firől beszélünk, akkor nem mehetünk el H. G. Wells neve mellett, akit a tudományos fikció atyjának is neveznek, és akihez olyan művek kapcsolódnak, mint a Világok harca, A láthatatlan ember vagy a Dr. Moreau szigete. Ez utóbbit idén októberben a Cser Kiadó újra kiadta illusztrált kötetként (Németh Gyula illusztrációival), de nem csak az újramegjelenés, hanem a téma miatt is aktuális erről a regényről beszélni.
Meddig mehet el az ember? Hol a határ? Játszhatunk istent ész nélkül? Beleavatkozhatunk a természetbe? Megváltoztathatjuk-e a világot kényünkre-kedvünkre? Ezt a kérdéskört járja körbe H. G. Wells.
A regény felfogható egyfajta robinzonádként: a főhős hajótörést szenved és egy szigetre kerül, ahol az őrült tudós, Dr. Moreau nemes egyszerűséggel állatokat darabol fel, varr össze és gyúr emberszerű torz alakokká. Wells a korában modernnek számító evolúcióelméletet és progresszív sebészetet veszi alapul és gondolja tovább, Dr. Moreau így „teremt” állatokból valamiféle emberhez hasonlatos lényeket.
Felvetődik a kérdés: valóban tekinthetők-e ezek az élőlények embernek, morális és etikai értékekkel bíró lényeknek, vagy megmaradtak állatnak, akiket/amiket csak egy külső kényszerítő erő civilizált? A kérdésre maga Wells adja meg a választ a regény végén.
A címszereplőt, Dr. Moreau-t az Állatnép isteni szerepkörrel ruházza fel, és maga Moreau is úgy irányítja az általa teremtett lényeket, hogy azok egyszerre féljék és csodálják őt. Parancsokat ad nekik: tilos négy lábon járni, tilos lefetyelni, tilos embertársainkra vadászni. Úgy irányítja ezeket a szenvedésből született lényeket, hogy azok emberként viselkedjenek, de ahogy az lenni szokott, a természet és az ösztönök erősebbek az embernél, és az állat felülkerekedik: az Állatnép belekóstol a vérbe. A katasztrófa szinte várható attól a ponttól kezdve, hogy elindul a történet, Wells a feszültséget folyamatosan fenntartja. A szív ütemesen dobog, fogynak az oldalak, a katarzis közeledik.
„Ha bármi értelmes célja lett volna Moreau-nak, legalább egy kissé tudtam volna rokonszenvezni vele.”
Ez az a mondat, ami a főszereplőtől hangzik el, miután rájön Moreau rémtetteire, és ez az, amit én is éreztem olvasás közben. Nincs tudományos cél, nincs emberiséget megmentő eszme a kínzások mögött, csak a puszta vágy, hogy embert alkosson, vagy legalább valamit, amivel elégedett lehet. Mi Moreau mozgatórugója? A tökéletesség hajszolása, és kimondatlanul ugyan, de sejthetően ott van a háttérben az is, hogy a doktor élvezi a kegyetlenséget. Ragadozók, növényevők, békés és agresszív állatok. Moreau szemében mindegyik csak egy test, ami átalakításra vár. A szigeten olyan lények hemzsegnek, mint a hiénadisznó, medvebika és társaik: ha csak az alakot vesszük figyelembe, akkor ők a szörnyek, a torzszülöttek, akiktől rettegni kell. Létük a könyv negyedénél nyilvánvalóvá válik, a klasszikus értelemben vett horror-részre ezzel fény derült. De mi az ijesztőbb, ezek a lények, vagy a tudat, hogy valahol mélyen mi magunk is ösztönlények vagyunk? Ha levetkőznénk a társadalmi korlátokat, talán az emberbőr alatt lenne egy kevés hiénadisznó is? Wells folyamatosan kérdéseket ébreszt az olvasóban emberi mivoltunk alapjairól. Mi az ember? Valahogy mindig sikerül erre a kérdésre kilyukadni. Mitől ember az ember? A moráltól? A társadalmi normáktól? Intelligenciahányadostól? Mi az ember? Ez az örök érvényű kérdés, ami újra és újra felbukkan, és amelyre az egyes korokban más és más magyarázatot adtak. H. G. Wells nem mond nekünk semmit, ő csak kérdez, irányítja a gondolatainkat a megfelelő kérdések felé.
És ha már ez egy illusztrált kötet, akkor nem mehetünk el szó nélkül Németh Gyula rajzai mellett sem, amelyek egészen különlegessé teszik az olvasásélményt. Nem tudjuk, hogy Wells hogyan képzelte el az Állatnépet, de Németh Gyula egészen jól megragadta az esszenciájukat. Van bennük valami egészen emberi, ha sokáig nézzük a képeket, ugyanakkor viszolygást keltenek. Ez az a kettősség, ahogy a főszereplő is szemléli az Állatnépet, ez a kívülálló szemlélése. Érdekes, hogy a történetben megjelenő három ember egészen máshogy látja ezeket a torzszülötteket. A főhős viszolyog tőlük, de egy kissé az embert is felfedezi bennük, Dr. Moreau mindegyikben csalódott, kudarcként tekint rájuk. A harmadik ember, Moreau „segédje” viszont mintha kedvelné ezeket a teremtményeket. Ez a tény egy újabb kérdést vet fel: a magány kérdését.
Az eső kopog az ablakon, az utcai lámpa fénye megvilágítja az üveget és az esőcseppek sokaságába figyelő szemeket képzelünk. Kipp-kopp, fogynak az oldalak, a szív ütemesen dobog: közeledik a katarzis.
A képek forrása: arthungry.com
