Idén 16. alkalommal került megrendezésre a Verzió Filmfesztivál. A budapesti székhelyű nemzetközi dokumentumfilmes esemény középpontjában emberi jogi kérdések állnak. A nyitóestről készült beszámolónkat olvashatjátok.
A Verzió Magyarország legnagyobb emberi jogi dokumentumfilmes fesztiválja, 2004 óta minden évben megrendezésre kerül. Az esemény célja kettős: dokumentumfilmek bemutatása mellett szerveznek műhelyfoglalkozásokat, beszélgetéseket és diákvetítéseket is, így segítve elő a bemutatott filmekről szóló diskurzust, egyúttal egy kreatív filmkritikai és emberi jogi fórumot is létrehozva.
A nyitóünnepség középpontjában a Colectív című, többszörösen díjazott román film állt, mely a román egészségügy korrupciós válságáról szól (e film egy szereplője látható a fesztivál plakátjain is). A film előtt rövid nyitóbeszédet mondott Oksana Sarkisova (fesztiváligazgató) és Tompa Andrea (író). Oksana Sarkisova kiemelte, hogy a fesztivál célja a megértés elősegítése, hisz ez az első lépés a változáshoz. Tompa Andrea beszédében a sebekre való rámutatás fontosságát hangsúlyozta. A beszédeket követő film valóban alkalmas volt a megértés elősegítésére, és komoly sebeket tárt fel. A film akaratlan tanulsága azonban, hogy nem mindegy, hogy a sebek milyen módon és céllal jelennek meg a vásznon.
Fotó: Verzió fotógaléria, megnyitó
2015-ben 27-en vesztették életüket a Colectív nevű szórakozóhelyen történt tűzeset során. A helyszín nem felelt meg a tűzvédelmi előírásoknak, az esetből komoly korrupciós botrány lett, mely végül a kormány lemondásához vezetett. 37-en a sérüléseikbe haltak bele a tragédiát követően, azonban halálukhoz nagymértékben hozzájárult a nem megfelelő és fertőzésveszélyes kórházi kezelés is. A film középpontjában a román egészségügy áll; egy korábban sportra szakosodott oknyomozó újságírócsapat nyomozását követhetjük, mely egy kiterjedt korrupciós hálózathoz vezet (sokat elmond a román média helyzetéről, hogy egy sportújság göngyölítette fel az évtized legfontosabb botrányát). A film nagyon ügyesen helyezi el a nézőt az újságírók mellett. Végig velük vagyunk a szerkesztőségben, a sajtótájékoztatókon, együtt figyeljük, hogy a botrány hogyan válik munkájuk során országos méretűvé. Vizuálisan is az ő nézőpontjukból látunk: együtt nézzük a televíziós híreket, velük együtt megy be a kamera a különböző tárgyalótermekbe, sajtós eseményekre. A film után a rendezővel (Alexander Nanau) való beszélgetésből kiderült, hogy több ezer órát forgattak együtt az újságírókkal, és gyakorlatilag egyfolytában velük voltak, sőt, a nyomozást is segítették (épp ezért engedték be őket a szerkesztőségbe). A cél az volt, hogy a szereplők megfeledkezzenek a filmesek jelenlétéről. A rendező – saját megfogalmazásában – „street photographer” megközelítése tehát nagyban segíti a nézők bevonódását a történetbe, ami támogatja a film információközlő intencióját. Szükségszerűen érdekeltté válik a néző az információk megismerésében, hisz látja, hogyan jön létre a közölt információ, sőt, szinte eggyé válik az azt létrehozókkal.
A botrány olyan mértékű lesz (miután kiderül, hogy a kórházakban használt fertőtlenítőszerek többszörös hígításon estek át, méghozzá a vezetők tudtával), hogy az egészségügyi miniszter lemond, és a helyére egy fiatal aktivistát neveznek ki, hogy enyhítsék a felháborodást. Innentől kezdve főleg az újdonsült egészségügyi minisztert követjük nyomon, ahogy helyre próbál hozni egy velejéig romlott rendszert. E váltás véleményem szerint a film legnagyobb erénye. A korábbi nyomozó-szüzsét jórészt elhagyjuk (néha még visszatér a film az újságírókhoz), és innentől egy politikai dráma bontakozik ki a szemünk előtt. A váltás ereje abban rejlik, hogy nem csupán kívülről vannak felmutatva a rendszer visszásságai, hanem látjuk annak tragédiáját, amikor valaki, méghozzá hatalmi pozícióból, tényleg javítani próbál a helyzeten, azonban a bebetonozott rendszer képtelen bármilyen fejlődésre. Legtöbbet az egészségügyi miniszter irodájában járunk, különböző megbeszélések és telefonbeszélgetések tanúi leszünk, és látjuk, hiába a jó szándék, ha az általa vezetett intézmény és a nagypolitikai játszmák állandóan keresztbe tesznek. A korábban dicsért rendezői hozzáállás itt is nagyon jól működik, mélyen a kulisszák mögött járunk, a film nagyon közel képes hozni a mindennapi ember számára távolinak tűnő, hivatali problémákat.
Jelenet a Colectív című filmből. Fotó: Colectiv (2019), IMDb
Ám e közelhozó szándék sajnos együtt jár a film néhány meglehetősen problémás elemével, ugyanis az említett technikákon túl is él eszközökkel, melyek a történet átélhetőségét hivatottak elősegíteni, azonban igencsak erőltetettek, sőt, kizsákmányolók. A film bemutatja egy súlyosan megégett túlélő életét. Látjuk a sérüléseit, nyomon követjük őt egy fotózásra – a sebei fotózására –, a képek kiállításának is tanúi leszünk. Azonban a film nem róla szól, csupán az érzelmi hatás kiváltása céljából mutogatja a film újra és újra a tragédiáját (a nő egyébként nagyon is szimpatikus, ez most nem az ő kritikája, hanem a filmé). Az a cél ezzel a szállal, ha jól értelmezem, hogy bemutassa egy túlélő küzdelmét a traumájával, azonban olyan kevés hangsúlyt fektet erre a történetre, hogy teljesen kiüresedik. Nem tudjuk meg, mi vitte rá, hogy egy fotózáson mutassa meg sebeit, nem tudjuk meg, milyen ember ő és mik a személyes tapasztalatai, valamint a film gyanúsan mérhető időközönként vágja be az ő szálát, pont, amikor „emlékeztetni” kell a nézőt, mik a tétek. Érdekes, hogy a film, sőt, a fesztivál is a túlélő arcával reklámozza magát.
A film átcsúszik néha drámából melodrámába. A tragikus hangvétel szinte végig adott, bár az oknyomozói és a politikai munka nyomon követése, a tenni akarás szerencsésen elcsöndesíti a film nagy részében. Sőt, egy-két ironikus jelenet oldja is a hangvételt, például amikor a hazug intézményi vezetők körül a sajtótájékoztató közben legyek keringenek, és próbálják elhessegetni őket. E jelenetek azért is fontosak véleményem szerint, mert előremutató a visszás hatalmi rendszer nevetségessé tétele. Mindezek ellenére a túlzottan tragikus felhang vissza-visszatér, különösen hatásvadász a film zárlata a temetési jelenettel és a szomorú, de felemelő zenével. Ezek az eszközök a film komolyságát hivatottak hangsúlyozni, azonban pátoszuk és visszatetszően kihasználó jellegük épphogy elhatárolják a nézőt a film teljes befogadásától, gyengítve így annak amúgy fontos üzenetét.
Jelenet a Colectív című filmből. Fotó: Colectiv (2019), IMDb
Mindent összevetve a Colectív véleményem szerint egy nagyon fontos film Kelet-Európáról, és örülök, hogy a megnyitós bemutató által „ki lett feszítve” az egész fesztivál fölé. Viszont sajnálom, hogy bizonyos elemei rossz példát adnak arról, hogy egy fontos témát hogyan lehet vagy épp nem lehet bemutatni.
A film és a rendezői beszélgetés után (mely során lehetőséget adtak a közönségnek is kérdezni, valóban elősegítve a diskurzust) állófogadásra invitálták a szervezők a jelenlévőket. A filmről való beszélgetés tehát borospohárral a kézben kezdődhetett meg igazán, akár a film rendezőjével is, aki végig jelen volt az állófogadáson, és szívesen beszélgetett bárkivel a munkájáról. A diszkurzív terek kialakítására irányuló akarat a fesztivál többi napján is jelen volt, számos remek dokumentumfilm mellett és kiegészítve azokat. A Verzió filmfesztivál sajnos szombaton véget ért, azonban jövőre is lehet számítani rá, ahogy a szokásos minőségre és előremutató szándékra is, amit e fesztivál képvisel.
Kiemelt kép: Verzió fotógaléria, megnyitó
