Joker – egy ikonius tébolyodástörténet

A Joker nem egy tipikus képregényfilm, hanem egy olyan erős pszichológiai dráma, ami után napokig csak keresed önmagad. Kritikánkat olvashatjátok.

A film- és képregényművészet egyik legikonikusabb főgonosza minden kétséget kizáróan a DC által megalkotott Joker. A karakter már jó párszor megjelent a mozivásznon, és többek között Jack Nicholson, Heath Ledger, és a legutóbb – amit talán sokan elfelejtenének – Jared Leto alakításában.

Bár a filmek története és az alakítások minősége eltérő, közös vonásuk, hogy nem igazán, vagy esetenként egyáltalán nem fordít időt Joker előtörténetének bemutatására. Többek között ez az, amiben eltér Todd Phillips rendezése.

A történet röviden, spoilermentesen:

Arthur Fleck bohócként dolgozik minimális összegekért, és a beteg édesanyjával, Pennyvel él egy apró, koszos lakásban. A szociális kapcsolatok kiépítésében és a munkavállalásban akadályozza a folyamatos gyógyszeres kezelésre szoruló elmebetegsége. Mikor egy pillanatra rendeződni látszik az élete, hiszen kezd befutni a komikusi karrierje, és az egyik szomszéd, Sophie Dumond is érdeklődést mutat iránta, beleolvas az édesanyja egyik levelébe. Ez olyan megállíthatatlan eseményhullámot indít el, ami lehet, hogy egész Gothamet lángba borítja.

Az elején érdemes tisztázni, hogy a Joker nem egy tipikus képregényfilm. Todd Phillips a megjelenés előtti időszakban többször is kijelentette, hogy egyetlen képregényből sem merített, ami egyébként nem egészen igaz a végkifejletet látva, de azt el kell ismerni, hogy egyáltalán nem lehet párhuzamba hozni az előző DC-filmekkel. A Joker ízig-vérig pszichológiai dráma. Egy olyan sötét tónusú világot vázol föl, amit ritkán látni mozivásznon. Gothamet elárasztja a szemét, az emberek rongyokba öltözve koldulnak az utcán, a falakat inkább rendőr- és rendszerellenes graffitik, mint vakolat borítja, és szinte őrjítő a folyamatos félhomály. Ha az ember nem is úgy ül le megtekinteni a filmet, hogy ezekre az apró részletekre figyel, a parádés operatőri munka akkor is folyamatos komorságot és nyomasztó érzést vált ki belőle.

Ez fantasztikus hatást kelt a filmzenével együtt. Rég halottam ilyen zsigerekig hatoló, feszült melódiákat, tökéletes összhangban van a vásznon látottakkal. Magára a rendezésre szintén nem igazán lehet panasz: Todd Phillips egy zseniális megőrüléstörténetet hozott össze. Bár úgy ülünk be, hogy tudjuk, mi lesz a végkifejlet, mégsem nevezhető kiszámíthatónak a történetvezetés. Úgy játszik az ismert karakterekkel (a filmben fontos szerepet játszik a Wayne-család), hogy nem tudhatjuk, hogy hihetünk-e a szemünknek és a fülünknek, amire rájátszik Arthur elmeállapota is. A film az utolsó percig mer bátor lenni. Nem finomkodik, nem kér, és nem is ad kegyelmet. Nem is a brutalitásról van szó, mert a Joker nem tocsog a vérben, hanem a pszichológiai hadviselésről és Joaquin Phoenix játékáról. Minden bizonnyal Oscarra fogják jelölni a Jokerben nyújtott alakításáért. Több mint húsz kilót fogyott a szerep kedvéért, és egy hihetetlen nevetést fejlesztett ki, amivel ha nem lett volna megelégedve, el sem vállalja a szerepet. Valószínűleg Joaquin Phoenix egy új mérföldkövet rakott le a Jokerek történetében. Olyan élethűen adja elő a visszafordíthatatlan összeomlást, hogy az ember elhiszi a különböző pletykákat, hogy maga Joaquin Phoenix is majdnem beleőrült a saját szerepébe. A film végi katarzissal pedig nemhogy leveszi az embert a lábáról, hanem kirúgja alóla a talajt, és beletapossa a földbe.

Itt meg kell említenem, hogy miért aggódnak egyesek a Joker miatt: a film feldob egy labdát, de nem akarja, hogy leüssük. A Joker nem propagálja az erőszakot mint problémamegoldó eszközt, hanem bemutatja, hogy mi vezethet oda, ha valaki ezzel keres kiutat a gondjai hálójából. Todd Phillips egy hihetetlenül fontos és aktuális társadalmi tragédiát akar nekünk bemutatni egy populáris, ámbár fiktív karakter bőrébe bújtatva. A rendező nem menti fel Arthur karakterét, de bemutatja, hogy mi vezetett a bukásához. Nem azt sugallja, hogy helyes, amit tesz, de láttatja velünk, hogy akár mi magunk is felelősek lehetünk a közönyünkkel. Mert Todd Phillips ezt tartja egy társadalom legnagyobb ellenségének: egy ember akkor törik össze a legjobban, hogyha a társadalomban egyedül érzi magát. Mikor maga a társadalom, aminek minden egyes tagját támogatnia kéne, elveszi a segítőkezet, és még jól arcba is rúg.

Arthur nem egy proaktív karakter, nem egy mészáros, nem egy anarchista bűnözőzseni. Egy már-már együgyű, jóindulatú figura, akinek az amúgy is törékeny elmeállapota besokallt, és a körülmények hatására vált antagonistává. Ha Todd Phillips alkotását nem Jokernek hívnák, akkor is megállná a helyét egy önálló filmként, de fantasztikus ötlet az ismert DC-karakter zavaros, szinte teljesen ismeretlen eredettörténetét ilyen módon feldolgozni.

 

Kép forrása: PORT.hu