Hétfő este nyitotta meg harmadik évadát a Késelés Villával sorozat a Nyitott Műhelyben. Az est folyamán a közoktatás és az irodalom kapcsolatáról, a kritika és közoktatási kánon viszonyáról Arató Lászlóval (Magyartanárok Egyesületének elnöke), Nényei Pállal (író, tanár) és Melhardt Gergővel (irodalmár, kritikus) beszélgetett Vida Kamilla és Csete Soma.
A Nyitott Műhely kicsit dohos színpadszobája megtelt, és hét óra után pár perccel már mindenki a helyén fészkelődött egy sörrel, fröccsel vagy kávéval. Vida Kamilla a beszélgetést a nemrég kirobbanó irodalmi balhéval kezdte, amely Háy János legújabb kötetének, a Kik vagytok ti?, szakmai kritikái robbantották ki, pontosabban Arató László Facebook-cikke. Persze hosszan nem mentek bele a mű elemzésébe, a kritikába, sem az utána következő dührohamba, csupán csak felvetették, hogy egy író ne írjon átfogó irodalomtörténetet, pláne, ha az hemzseg a pontatlan adatoktól, illetve úgy hirdeti magát, mint a kötelező olvasmányok kihagyhatatlan kisokosa. Nényei, aki ugyan írt hasonló irodalomtörténeti könyvet fiatalok számára, hozzátette, hogy valóban abnormális tevékenység íróként irodalomtörténetet írni, viszont be kell látni, hogy a Spenót ideje lejárt. Talán ez a „botrány” kicsiben leírja a mai irodalmi világ kapcsolatát az oktatással, a közélettel és a szakmai térrel.
A beszélgetés kicsit hosszúra nyúlt, a kérdések néhol szétestek és nem kapcsolódtak szervesen egymáshoz. Viszont valahol mögöttük mégis dereng egy ív, ami mentén feltérképezhető az irodalmi élet és az oktatás kapcsolata. Melhardt a Háy-kritikából kiindulva rávilágított arra, hogy a szakmai és a közéleti médiumok között nincs átjárás, hiányzik egy közvetítő közeg, ami kicsit kisimítja ezt a szakadékot. Arató hozzátette, hogy az online sajtó megjelenésével már gyakorlatilag nincs folyóirat-kultúra, ezáltal a szakmai és közéleti platform összecsúszik. Ez az összecsúszás pedig a legtöbb esetben a botrány, ami a Háy-kritikánál is megtörtént, ami persze nagy mértékben ferdíti a valóságot. Ebből következik egy másik probléma, amit Csete Soma fel is vetett, hogy kritikát a szakmán kívül nem olvas senki. De miért nem? Az oktatásban miért nincs valódi kritika a klasszikus művekről az irodalmi elemzés helyett? Nényei Az Irodalom Visszavág című sorozatával valami ilyesmit képzelt el, megírni a nagyot közérthető módon. Egy saját példával is szemléltette azt, hogy igenis van helye a klasszikusok kritikájának: a diákok szerző nélkül hoztak be verseket, melyeket elemeztettek vele. Az elemzés nagyon hamar oda futott ki, hogy ennél ócskább szöveget még nem olvasott, mire kiderült, hogy egy Arany-vers van épp előtte. Melhardt a kritikaírás felől közelítette meg a kérdést, szerinte nem lehet ennyi idő távlatával vizsgálni a klasszikusokat, illetve nem is lehet elvárni, hogy az adott kritikus tisztában legyen az egész életművel. Arató azt is hozzáfűzte, hogy a kritika a jelenkor irodalmát tartja a köztudatban, a a kánon pedig klasszikusokat. A kánon akusztikáját pedig folyamatosan újra kell értékelni, azokat ütköztetni, és hát ezt ki csinálná, ha nem a tanár.
Fotó: Herr Martin
És ha már kritika, ami ugye nem jut el a közoktatásba, akkor az irodalom hogyan neveli kritikussá a diákokat? Az est ezen pontján Arató és Nényei szinte mindenben egyetértettek, ami az est első szakaszára nem mondható el. Mindketten kiállnak amellett, hogy irodalmat nem lehet készen kapott elemzésekkel oktatni. A diákoknak meg kell ismerniük a különböző szempontokat, hogy aztán maguk jöjjenek rá arra, hogy mit is üzenhet a szöveg. Az irodalom igazából egy „horzsolásmentes tapasztalás”, ahol szembesülnek az élet töréseivel, úgy, hogy közben nem sérülnek. Egy pajzs, amiben folyamatosan értékek képződnek, normák alakulnak és bontódnak le, melyben összegyúrják a világot, úgy, ahogy ők látják. Az irodalomtanításnak ilyennek kell lennie. Az más kérdés, hogy ez nem feltétlenül valósul meg. Vajon a mai rendszerben ez hogyan oldható meg? Arató egy tisztességes betekintést vázolt az elmúlt évtizedek oktatáspolitikai változásairól, amelyek során mindig voltak hibák és problémák. A mai rendszerről is elmondható (sőt), de nem minden fekete. A tanári szabadság valakinek, mint például Nényeinek, egy alapvető dolog a hivatásában, legyen szó bármilyen rendszerről, de lehet, hogy más tanárnak kell a struktúra. Arató az utóbbira hívta fel a figyelmet, hiszen nem lehet csupán a karizmatikusságra építeni az irodalomoktatást, fontos a módszertani háttér, amin folyamatosan dolgoznak. Melhardt a hosszabb hallgatás után az este vége felé még egy kicsit szót kapott, amikor az akkori és a mostani irodalmi divatról kérdezték. Abban mindhárman megegyeztek, hogy a Harry Potter óta nincs olyan őrület ifjúsági irodalom iránt, mint akkor. Arató hozzá tette, hogy ma már sok irodalmi szöveg egyéb művészeti ágakon keresztül jelenik meg a diákok életében, mint Závada Péter az AKPH által. Melhardt hozzátette, hogy a mai kortárs, főleg slammer költők művei csak az arra fogékony diákok körében jelennek meg, nem úgy, mint a Harry Potter, ami egy univerzálisabb jelenség volt.
A est végére kicsit már mindenki elfáradt, a levegő elfogyott, de olyan érzés volt, mintha ezt a beszélgetést nem is lehetne lezárni, erről még beszélni kell. Sokat. Mert tényleg ez történik/történhet az iskolapadokban: horzsolások, tapasztalások, életdarabok, szétszedések, összegyúrások. És ehhez nemcsak kiváló magyartanárok kellenek, hanem egy olyan közeg, írótól a kritikusig, az összes társművészeten át az olvasóig, ahol teret lehet adni ennek. Ez lehetne az első lépés. Kis horzsolás rajtunk a Villával.
A Késelés Villával sorozat programjait itt tudjátok követni: Késelés Villával
Kiemelt kép forrása: Késelés Villával Évadnyitó
