Hogyan jelen(je)nek meg a kisebbségek a színpadon? – A szabadegyetem 7. előadásán jártunk

A Stúdió K szabadegyetemi programsorozatának hetedik állomásán Lengyel Anna beszélt a színházi kisebbségreprezentációról. Előadása saját tapasztalataira, meglátására épült. Ezt követően kerekasztal-beszélgetést tartottak, ahol a résztvevők ugyanezt a kérdést járták körül, hangsúlyosan a romák és a fogyatékkal élők színpadi szerepeltetését. Beszámolónkat olvashatjátok.

Május 21-én Lengyel Anna Kisebbségreprezentáció a színházban címmel tartott szabadegyetemi előadást a Stúdió K Színházban. Elmondta, hogy nagyon sok kisebbség színházi megjelenéséről kellene beszélni. Ő azért a roma kisebbségről tartott előadást, mert a munkája során velük foglalkozik. Hozzátette, hogy szerinte a roma és a cigány megnevezés egyaránt politikailag korrekt, és arra is kitért, hogy szerinte minden kisebbségen belül azt a megnevezést kell alkalmazni az egyénre, amit ő akar.

Előadásában rámutatott arra, hogy a „cigány” mint karaktertípus nem változott az elmúlt 100 évben, továbbra is egy pozitív, bohókás szerep, akire mindig ugyanazok a sztereotípiák jellemzőek. Ez a karakterábrázolás elmaradott gondolkodásra utal, ugyanakkor nem lehet olyan egyszerűen elintézni, hogy máshogy kellene csinálni. Olyan kérdést is felvet ez, hogy milyen a helyes ábrázolás, illetve ki dönti ezt el? Mennyire helyénvaló az, hogy ezt az ábrázolást olyanok próbálják meg kialakítani, akik nem tagjai egy adott kisebbségnek? (Ezeket a kérdéseket általánosítani is lehet minden kisebbségre.)

Lengyel Anna a verbatim műfajt alkalmazza, vagyis a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, míg a szövegkönyv azok elbeszéléseinek a szöveghű átvételére épül, akik megélték a cselekményt. Ezeknek az előadásoknak a bemutatása is több kérdést felvethet. Az egyik ilyen, hogy a szerepeket színészek játsszák-e, vagy azok álljanak a színpadra, akikkel ez megtörtént? Egy roma szerepét eljátszhatja-e valaki olyan, aki nem tagja ennek a kisebbségnek? Utóbbi kérdésre szemléltető választ kaptak a résztvevők, ugyanis az est elején kivetítettek egy rövid részletet a Szóról szóra című előadásból, amiben ez történt.

Többek között az előadásban is előkerülő kérdéseket fejtegették a kerekasztal-beszélgetésben résztvevők is, vagyis Feuer Yvette, Polgár Csaba, Márton Gábor Csaba és Romankovics Edit. Az eszmecserét Németh Fruzsina Lilla moderálta. Először a többség és a kisebbség közötti határ megállapításáról beszélgettek, amibe rögtön bevonták a közönséget is: megkérdezték, hogy a jelenlévők között van-e olyan, aki valamilyen kisebbség tagjának vallja magát. Mindössze egy ilyen ember volt. Előkerült egy olyan gondolat is, hogy nem kisebbségekről kellene beszélni, hanem sérülékeny csoportokról, akiknek vannak támadható felületeik, és nem az a fontos, hogy hányan vannak.

Ha a kisebbségbe tartozó személyek nincsenek jelen a diskurzusban, akkor nem tudnak abban részt venni, és így nem jut el a hangjuk másokhoz. Felmerült az is, hogy valamilyen védelemre szorulnak a kisebbségbe tartozó emberek, s ezzel kapcsolatosan ismét előkerült az a kérdés, hogy hasznos vagy veszélyes az, ha egy nem roma játssza el egy cigány szerepét. Ez felvet egy morális dilemmát, aminek az alapja, hogy még ekkor is más szól ahelyett, aki eleve nem tud szólni. (Ez ismét általánosságban igaz minden kisebbségre.) Megoldás lehet, ha az érintettek lépnek fel a színpadra, de még azt is el kell dönteni, hogy egy színész vagy egy civil adjon elő egy történetet.

Márton Gábor Csaba a fogyatékkal élők színházi reprezentációjáról mesélt. Elmondta, hogy velük is lehet ugyanolyan színvonalas előadást létrehozni, hiszen ugyanúgy vannak tehetséges emberek közöttük. Ehhez mindössze az kell, hogy ne az legyen a cél, hogy az előadás csak úgy mutogassa ezeket az embereket, „mintha állatkertben lennének”. Az az utópisztikus gondolat is előkerült, hogy ideális esetben egy darabban nem az lenne a hangsúlyos, hogy egy kisebbséggel történt valami, hanem az a probléma, ami történt. (Például fegyveresek támadtak fegyvertelen emberekre.)

A beszélgetés közben felmerült, hogy mekkora szerepet kaphat a rendezői önmegvalósítás egy olyan darabban, amelyik kisebbséggel kapcsolatos problémákat tár fel. A kerekasztal tagjai egyetértettek abban, hogy az ilyen előadásoknál vissza kell szorítani az önmegvalósítást, mert az a fontos, hogy mit mondanak el, nem az, hogy a rendező kiélje az alkotói kreativitását. Azt is megemlítették, hogy néha nagyon nehéz visszafogni magukat, de ebből is sokat lehet tanulni. Szerintük a témák hozzák magukat, nem kell őket sokáig keresni. Példaként az iskolai erőszakot és a fiatalkori prostitúciót említették.

Az est végére egyre nagyobb szerepet kapott a közönség is a témák megvitatásában, amely helyenként heves, de összességében kulturált volt.

Az esemény a dunszt.sk és a Stúdió K Színház közös szervezésében, az ELTE BTK HÖK Kulturális és Sportbizottsága, illetve az ELTE TTK támogatása mellett valósult meg.

 

Fotók: Dézsi Fruzsina

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]