Egy múlt századi Hamupipőke-történet komoly üzenetekkel, szórakoztatóan. Így lehetne összefoglalni egy mondatban milyen is volt Az üvegcipő a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Huszti Ferenc rendezésében. Molnár Ferenc alkotását háromfelvonásos vígjátékként jelenítették meg a József Attila Színház művészei.
A színdarabot egy péntek estén láttam, ennek megfelelően a József Attila Színház szinte tele volt. Többségében idősek voltak jelen, de akadtak azért családok és fiatalok is. Így előzetes következtetésként leszűrtem: valószínűleg mindenki számára lesz mondanivalója Az üvegcipőnek. A darab rövid összefoglalója is ezt igazolta, miszerint egy panziós cselédlány, Irma titokban szerelmes egy idősödő bútorasztalosba, Sipos úrba. Irma mindent megtesz a szeretett férfiért, és mindent elnéz a zsörtölődős öregúrnak, aki mindezek ellenére sem veszi észre a lányt. Sipos házasságra készül a panzió tulajdonosával, Adéllal, bár nem szerelmesek egymásba. Adél szíve másért dobog, csupán egyfajta menekülést keres Siposnál, és a társadalmi elvárásoknak akar megfelelni. Irma, a cselédlány persze ezt nem hagyja! Mikor tudomást szerez a látszatházasságról, kétségbeesetten próbálja megakadályozni, bízva abban, hogy Sipos mégis őt választja majd a végén.
Mindhárom főszereplő, Sipos úr (Nemcsák Károly), Adél (Létay Dóra), és Irma (Fekete Réka Thália) nagyszerűen alakította a saját karakterét. Irma szerepét volt a legnehezebb jól megjeleníteni, hiszen egy kicsit butus, kicsit idegesítő, kicsit minden lében kanál, de mégis kedves lányt kellett eljátszania Fekete Réka Tháliának. A közönség kedvence nem Irma karaktere lett, hiszen kifejezetten zavaró volt az előadás elején. A hanghordozása, a viselkedése, a túlzó érzelmei és beszéde mind ellenszenvessé tették őt a néző számára. Ám Fekete Réka Thália nagyszerűen helytállt, és ha belegondolunk, mekkora teljesítmény ezt eljátszani, tényleg le a kalappal előtte. Persze az előadás végére moderálódik, csiszolódik Irma személyisége, és a kis kellemetlen cselédlányból majdnem e
gy tündöklő Hamupipőke lesz. Csak Budapesten. Fontos eleme Az üvegcipőnek, hogy Molnár Ferenc 1924-ben írta meg, és a darab akkor, a korhű fővárosban játszódik. Adélnak ezért is ennyire fontos a társadalmi helyzete. Ez mozgatja karakterét, ami a szív és az agy végtelen párbaját eredményezi. Egy érett, talpraesett, tudatos nő, aki nem hagyja magát befolyásolni. Azt gondolja, irányíthatja az életét. Sőt, néha mások életét is. Létay Dóra ámulatba ejtően alakítja ezt a rendkívül jól megformázott szerepet. Nekem az ő karaktere és színjátéka volt a személyes kedvencem.
Végül, de nem utolsósorban Nemcsák Károly, Jászai Mari-díjas és érdemes művész alakította Sipos urat. A történet alapján ő csupán sodródott az árral, nem hozott saját döntéseket. Ez ellentétben áll mindazzal, ami Sipos úr napi szokásaihoz és tevékenységéhez tartozott. Pontosan tudta, mit szeretne enni, mit tesz most és két óra múlva. Az apróbb döntésekben határozottságot sugallt, míg a nagyobb volumenű, másra is kiható elhatározások, mondhatnánk, hidegen hagyták. Karaktere példázta a mindennapi embert a mindennapi dolgokkal, mindennapi döntésekkel, akinek emellett már nem marad sem ideje, sem energiája nagyobb volumenű ügyekkel foglalkozni. Nemcsák Károly játékához nagyban hozzájárult különleges hangszíne. Élvezet volt hallgatni és nézni is.
Az üvegcipőt három felvonásban vitte színpadra Huszti Péter. A helyszínek alapján logikusnak tűnhetett a hármas tagolás, de ezzel kissé elnyújtották a darabot, sokat vesztett az izgalomfaktorból. Lehetséges, hogy túlságosan hozzá vagyunk szokva a kétfelvonásos színművekhez, de a feszültség, az izgalom és a cselekmény pörgősségét így tudja megtartani egy mű. A díszleteket ügyesen kivitelezték, bár nem volt semmi különleges benne. Ez igaz a jelmezekre is. Mindkét esetben helyén voltak a dolgok: a díszlet tükrözte a környezetet, a jelmez pedig hitelesítette a karaktereket. Ám valószínűleg maga a darab nem kívánt meg extrém díszletet és jelmezt, ezért tűnhetett kissé unalmasnak.
Az üvegcipő üzenetéről, vagyis üzeneteiről ejtenék még egy-két szót, hiszen beigazolódott a feltevésem, és bőven volt mondanivalója a darabnak. Egyrészt a saját vakságunkkal szembesített. Hányszor fordul elő olyan, hogy ott van az orrunk előtt valami csodálatos, és mi mégsem vesszük észre. Másrészt rávilágított arra, nem tesz minket boldoggá az, ha csupán a társadalmi elvárások mentén élünk. Ugyan az 1900-as évek elején mások voltak az elvárások, mint most, de a mondanivaló érthető. A saját boldogságunkat kell keresni, és nem a mások által elvárt dolgokat hajkurászni, amiktől szerintük boldogok leszünk. Befejezésül pedig leszűrhette a néző, hogy nem szabad a dolgok elé menni. Minden meg fog történni majd, mikor meg kell történnie. Úgyis mondhatnám, Huszti Péter megtanította nekünk: ráérünk akkor átmenni a hídon, ha odaértünk. Hátha addigra még üvegcipőnk is lesz.
Forrás: jozsefattilaszinhaz.hu
Kép: jozsefattilaszinhaz.hu
