Egy nap. Mindössze ennyit foglal magában Szilágyi Zsófia FIPRESCI-díjas Egy nap című filmje. Ebben az egy napban egyszerre van benne minden és semmi. Minden, mert olyan események történnek, amelyektől végleg darabokra hullik egy család. Semmi, mert ez a nap is ugyanolyan, mint a többi. Egy átlagos család átlagos élettel, egy átlagos napon. De miért érdekes erről filmet készíteni? Kritikánkat olvashatjátok.
Amikor elolvastam a film tartalmát, nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet. Folyamatosan jelennek meg az ilyen és ehhez hasonló témájú filmek, és ritka, hogy valami újat tudjanak mutatni. A kisebb költségvetésű magyar filmekkel szemben pedig gyakran eleve előítéletesek vagyunk, de mivel ez egy külföldi díjjal rendelkező film, kíváncsi voltam, miért olyan lenyűgöző. A válasz egyszerű: kicsit sem lenyűgöző, de pont ettől válik egyedivé.
Kevés olyan filmmel találkoztam eddig, amelybe igazán belehelyezkedhetne az átlagember, hiszen szinte elkerülhetetlen, hogy ne legyen olyan mozzanat egy filmben, amely a valóságtól legalább egy kissé elrugaszkodik. Az Egy nap közben is vártam, mikor válik valószerűtlenné a történet, de nem találtam benne kivetnivalót. Az élet pont olyan, ahogyan az megjelenik a filmben. Rutinosan végezzük a mindennapi feladatainkat, miközben nap mint nap anyagi gondokkal és a családdal kapcsolatos problémákkal kell megküzdenünk.
Aztán felmerül bennünk a kérdés, hogy mindez miért érdekes filmen megjelenítve. Egyrészt nyilvánvalóan azért, mert azonosulni tudunk a filmbeli élethelyzetekkel, és akár magunkkal kapcsolatban is tehetünk olyan felfedezéseket, amelyeket korábban nem mertünk bevallani önmagunknak sem, mert fáj szembenéznünk az igazsággal. Másrészt a film remekül szemlélteti azokat az emberi hibákat, amelyek egy ilyen helyzetben mutatkoznak meg a legjobban. A szülők, Anna és Szabolcs, bár látszólag sokat foglalkoznak gyerekeikkel, mégsem figyelnek oda igazán, hogy mit mondanak nekik, és saját gondjaikkal próbálnak megbirkózni. Anna pedig, ahogyan a filmben is elhangzik, tulajdonképpen zöld utat ad férjének a megcsaláshoz, mintha már elfogadta volna, hogy ennek meg kell történnie.
Ezekhez társul a film alaphangulata, amely az elejétől a végéig egy percre sem változik meg. Nincs benne kitörés, kiabálás, veszekedés, és éppen ettől válik igazán nyomasztóvá a film légköre. Azt várnánk, hogy Anna nem hagyja szó nélkül azt, amit férje tesz vele, és valamilyen formában előtörnek belőle az érzelmek. A film számos pontján lenne erre lehetőség, de mégsem történik meg a hangulatváltás. Szeretnénk, hogy Anna kifejezze érzelmeit, és dühítő, amikor továbbra is csak magába roskad, de a filmnek ez a megoldása csak még életszerűbbé teszi az egészet. Egy nő – aki abban a reményben várja haza férjét egy másik nővel való találkozóról, hogy talán mégsem csalta őt meg – nem dühöng, hanem megalázva érzi magát, próbálja elnyomni magában az érzelmeit, mintha mi sem történt volna, és képtelen szembenézni azzal, hogy házassága romokban hever. Ez a reakció nehezen elfogadható, de valós.
Az Egy nap tehát nem akar minket lenyűgözni és valami nagyot mutatni. Pont abban rejlik a nézőkre tett hatása, hogy olyan problémákról közvetít rávilágító üzenetet, amelyekről nem is gondolnánk, milyen közel állnak hozzánk a mindennapok során. Egyszerűen csak megjeleníti, és érthetővé teszi mindazt, ami kívülről könnyűnek tűnik, de valójában rendkívül bonyolult. A befejezés is tökéletesen tükrözi saját gondjainkhoz való hozzáállásunkat: tűrünk, elfedünk, végül pedig nem bírjuk már tovább, és kicsit elbújunk a világ elől.
Képek forrása: semainedelacritique.com
