A kortárs irodalom köztünk jár – sorozatunkban ELTE-s hallgatók szépirodalmi szövegeit olvashattátok, melyeket, reméljük, tényleg elvittetek magatokkal minden héten. Az első interjú és ízelítő októberben jelent meg, amit 38 cikk követett. Ezalatt megismertétek a kortárs irodalmat, ami valóban körülvesz minket. Az izgalmas utazás záróakkordjaként a sorozat kitalálója és megvalósítója, Seres Lili Hanna válaszait és verseit közöljük. Viszont a kezdet becsatlakozik a befejezésbe: ősszel kötet formájában jelenik meg a teljes sorozat!
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
Irodalom- és kultúratudomány mesterszakra járok, Modern magyar irodalom a szakirányom. Úgy tűnik, inkább a prózaelemzésekben mozgok otthonosabban, most épp – a Gergely Ágnes Őrizetlenek című regényét vizsgáló diplomamunkám megírása óta – nagyon érdekel az elbeszélői tudat, az azon kívül eső világ, amire a szövegből lehet következtetni, a narrátori szándék, narratív eszközök, eljárások, és ezek célja, összefüggései. A narratológia évek óta izgat mint eszköz a szövegműködés megértéséhez. Az egyetemi évek alatt sokmindenbe beleszerettem, nem alakult ki egyetlen alkotó vagy témakör szűk vizsgálati iránya, sokfelé mozogtam (Czóbel Minkától, Pilinszkyn és Pap Károlyon át Krusovszky Dénesig). A későbbiekben értelmiségi szerepvállalásokkal, a társadalmi perifériára érkező szövegszerű és szövegen kívüli írói reflexiókkal szeretnék foglalkozni.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
A mester előtt Magyar alapszakra jártam, először film minorral, aztán irodalomtudomány szakiránnyal. Imádtam a filmes órákat és a közeget, de azt éreztem, hogy nem fogom tudni és akarni a későbbiekben olyan szintű szakmaként vinni az életemben, mint az irodalmat, meg aztán az irodalmas óráim olyan katartikusak voltak, hogy ebből akartam még, még, még. Nagyon nem bántam meg, bár szívesen vettem volna még filmes órákat, de Molnár Gábor Tamás kurzusait semmire se cseréltem volna. Emellett a konzulensemet, Bartal Máriát emelném ki, na meg Schein Gábort, akinek szinte minden órájáról elképesztő módon olyan aha-élményekkel jöttem ki, mint akiben megfordult a világ. Gintli tanár úr előadásai és szemináriumai is emlékezetesek voltak, Tamás Ábelé, Scheibner Tamásé, Zsadányi Edité és Vitekné Balogh Piroskáé is. De a most ki nem emelt kurzusokat is szerettem, szinte mindet. Aztán a többiek emlegetéseiből kezdek rájönni, hogy sok szintén jó oktatóval nem is találkoztam. Szóval ilyen szerelem nekem ez a szak, ja és azt nem is mondtam, hogy a nyelvészetes órák is rengeteget adtak, baromira fáj ezek után visszagondolni a gimnáziumi száraz nyelvtanórákra.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
A „már gyerekkoromban” és a „gimnáziumban kezdtem” közül rám az első igaz: amikor még nem tudtam írni, meséltem, aztán meg mániásan töltöttem tele füzeteket, befejezetlen regényekkel és naplókkal. Furcsamód mindig prózát írtam (a kamaszkori borzalmas&fájdalmas verseket nem számítva), a sárvári írótáborban mindháromszor prózával voltam, most meg az van, hogy tárcán kívül még nem publikáltam prózát, sőt, a próza elkezdett inkább segédanyag lenni a versíráshoz. Most épp verseskötet készül (és nem zárom ki, hogy lesz benne próza is), a jövőben meg inkább prózákat látok, de hát ki tudja. Ja, és ott a dráma is, azt nagyon szeretem, most készült el, teljes kooperációval a Gyakori kérdések című drámám, amit június 20-án lehet megnézni a Púder bárban. Mindenképp szeretnék ezzel is komolyan foglalkozni a jövőben.
A másik vetület, amin sokat pörgök, az a közeg. Elég későn érő vagyok, és nagyon, nagyon sok ideig nem mertem-tudtam nyitni a saját világomból. A gimi és Sárvár után bekebelezett az egyetem, teljes lélekkel és szellemmel fordultam oda, és bár folyamatosan írtam, egyáltalán nem küldtem szövegeket. Aztán a BA végén, mintha áttört volna a gát, jöttek a versek, és az igény, hogy küldjem is őket. Majd szépen lassan már nem csak a szövegeim, de én is elkezdtem jelen lenni, és ez elég felszabadító. Még mindig van bennem félsz, talán a próza/líra-bizonytalanság miatt is, de egyre ritkábban kérdezem meg magamtól, hogy hogy jövök én ehhez.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
A kedvencem a kérdések közül! Mindig az erre adott válaszra voltam a legkíváncsibb. Amikor kitaláltam, arra gondoltam, milyen érdekes lehet, amikor nem egy magyar szakos/bölcsész válaszol rá, ha meg igen, akkor még többet tudok tanulni. Végül a „ha meg igen” lett túlsúlyban, és így valahogy furcsa, szinte indokolatlan lett a kérdés legvége, viszont továbbra is izgalmas volt olvasni, ki hogyan éli meg ezt, és egyáltalán nem egynemű, igen rétegelt lett az eredmény.
Nekem a legkézenfekvőbb összefüggés most ez a sorozat. Nem csak szakmailag volt jó élmény csinálni, de az írói énem érzelmi dimenziójára is hatással voltak a „vallomások”. Jólesett az a gyakori hangnem, ami egyszerű és őszinte módon fogalmazta meg az esetleges írói szüneteket, ritkán írást, bizonytalanságokat, a pályakezdő majdmeglátjukmilesz-t. Rájöttem, hogy így is lehet, szorongások nélkül, és ezért tök hálás vagyok.
Na és akkor hogy ne ússzam meg: az első válasz, hogy támaszkodik egymásra, az irodalmárlét megtámogatja az írást. Fordítva nekem már inkább kihívás, például hogy ha tanulmányt írok, akkor tanulmányt írjak, és ne esszét. Azt hiszem, az van, hogy az irodalomtudós vagy milyen énemet bolygatja, árnyalja az, hogy írok, minden olvasmányra, minden tananyagra ilyen szemmel nézek, az elemző mellett olyanéval, aki éppen az írásaihoz tanul valamit a nagyoktól. Ez folyik össze szépen. A második válasz az lenne, hogy vigyázni kell, hogy a tudományos perspektíva ne kerekedjen felül az alkotóin, mert a patikamérlegen kimért szöveg nem fog működni; ugyanakkor én most azt érzem, hogy amikor írok, megvan az a semmire nem gondoló, összpontosító flowszerű állapot, ami kell, az utána jövő szerkesztési, átgondolós munkában meg egyértelműen segít az irodalomelemző gyakorlat.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
A Litera munkatársa vagyok, és ennek a lapnak a kultúrarovat-vezetője. 🙂 Mindkettőt nagyon szeretem, egyszerre szerzek gyakorlatot az újságírásban és ismerem meg egyre jobban a kortárs irodalmi világot. A Mérei Ferenc Szakkollégium tagja vagyok, most már csak alumni, de annak elég büszke. Igyekszem a sok gép előtt ülés mellett mozogni (úszás, tai chi, futás, bicikli, jóga, ezeket csinálom többé-kevésbé). Moziszerelmes vagyok (legutóbb az Artmozik Éjszakáján virrasztottunk, úgyhogy már eléggé hiányzik a nagyvászon), füzetmániás is, és szeretnék majd egy kutyát (vizslát vagy tacskót!). Röviden: a szabadidőmben leginkább álmodozom.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Elkezdtem a napokban két füzetet, Olvasnivalók és Olvasottak címmel, folyamatosan írogatok beléjük, ez az új (élethosszig) projekt. Az utóbbiból párat emelnék ki, amik nagy hatással voltak rám: Thomas Mann: A varázshegy, Deres Kornélia: Bábhasadás, G. István László: Nem követtem el, Ottlik: Iskola a határon, Salinger: Kilenc történet (és minden más), Mikszáth: A fekete város, Csehov-drámák, József Attila-versek, és itt most be is fejezem a befejezhetetlent.
Bent
Ha akkor ott bent
mégis megfojt
a köldökzsinór.
És így, hogy mégsem,
maradtam volna
lebegni benned,
míg meg nem halsz.
Talán ezért a tó,
a fojtva élvezés,
a jóleső zuhany.
Hogy zúgó agyam
forró anyaméh.
Hogy légbe fullad
égő szemem.
Magadba mikor
veszel már vissza.
Polip
Ki ne gondolt volna már arra, hogy a Lánchídról
egy polip ölelésében leugorjon?
Ki ne gondolt volna a derekára fonódó csápokra,
a síkos tapadókorongokra, ki ne képzelte volna
el azt a nyálkás simítgatást, amit a testén érez,
azt a bódultságot, amivel a hídon áll?
És ki ne látta volna a szemet, a polip szemét,
ahogy utoljára az ugrás előtt ránk néz, feketeség,
domború űr, amiben saját elesett alakunk reszket,
egy végső kérdőjel, egy végső biztatás,
mielőtt vértelen lábunk elrugaszkodik?
Várunk
Ez itt a várunk. Deszkából épült. Meg pár lopott tégla is van benne. Lopott műfű van a földre borítva is. Az ott kávéfolt. Nem az enyém, tudod, hogy nem kávézom. Azt ott kiégettük, amikor egyszer főztünk. Ez itt vér, igen, az én vérem. Nekem Norbika volt az első. Én nem voltam első senkinek. Már úgy senkinek, hogy egyszer átjött a Gézu. Az ott borfolt, néha keverem is a vérrel. Norbi elköltözött. De Gézu hozta három barátját. Nem szerettem az erős testüket meg a hülye fejüket. De csak azt mondtam, túl sokan vagyunk. Azt hittem, ennyi elég lesz. De Gézu továbbment a lóverésnél. (Nézd csak meg a hátam.) Múltkor megkéselt. Majdnem. Igen, az ott galambszar. Az Erika mentett meg. Azóta egyiküket sem láttam. Most már enyém az egész vár, a várunk. Látod ezt? Milyen jó kis kampó? Itt fogom szárítani a pelenkát.
A szövegek másodközlések, eredeti megjelenési adataik:
Bent: Műút portál, 2016.10.8.
Polip: ROST 2017/18/tél
Várunk: Műút portál, 2016.10.16.
Seres Lili Hanna fotóit Kis Norbert és Seres Péter készítette.
A kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.
