Most, hogy az egész ország korcsolyalázban ég, el sem tudnék képzelni jobban időzített termékkapcsolást, mint hogy a botrányos műkorcsolyázó, Tonya Harding életéről szóló filmet nemrég mutatták be. Az Én, Tonya egy felemelkedés- és bukástörténet, de ezenkívül elénk tárja azt is, hogy a származás mennyire visszavetheti egy sportoló megítélését a teljesítményétől függetlenül.
A szlengszótárban a white trash kifejezés mellett példaként szerepelhetne Tonya Harding neve, ugyanis elkeserítő körülmények között nőtt fel, egy szegény, munkásosztálybeli amerikai családban, és ez rányomta a bélyeget egész életére. LaVonának sokadik gyereke a sokadik férjétől, és már négyévesen a jégre küldte kislányát. Folyamatosan bántalmazta testileg és lelkileg, mert úgy gondolta, a düh majd jobb teljesítményre sarkallja lányát, és a film szerint igaza is volt. Az őt játszó Allison Janney minden alkalommal uralja a vásznat, remekül hozza a káromkodó, suttyó és kattant anyát, aki a végletekig biztos a dolgában, és elküld akárkit a francba, ha valami nem tetszik neki. Majd Tonyát az anyja után a fiúja, későbbi férje, Jeff Gillooly (Sebastian Stan) bántalmazza, ezt a lány úgy fogja fel, hogy aki szereti őt, az az ütlegelés nyelvén fejezi ki ezt, és amúgy is az ő hibája. A családon belüli erőszak úgy van bemutatva, hogy először nevessünk, majd elszégyelljük magunkat rajta, ezzel rettentően nyomasztóvá és átélhetővé téve a problémát. A szatirikussága ellenére egyáltalán nem bagatellizálja el a kérdést, hanem rávilágít, hogy Tonya hogyan próbál küzdeni a helyzete ellen.
Mindezek ellenére, amit Tonya művelt a jégen, az maga volt a csoda. Ő volt az első nő, aki versenyhelyzetben megugrotta a tripla axel nevű figurát 1991-ben, ami az élvonalba repítette őt, és egy kis időre elhomályosította a róla kialakult sztereotípiákat. Ugyanis korábban hiába csinálta ugyanolyan jól a koreográfiát, mint a többi versenyző, a bírák kevesebb pontot adtak neki, mivel ő nem az az amerikai csinos, jólnevelt, tündéri eszménykép volt, akire a korcsolyaszövetségnek szüksége volt.
Ám ezt a drámát még tetőzi, hogy a ’94-es téli olimpia előtt Tonya versenytársát, Nancy Kerrigant megtámadta egy férfi, aki eltörte a térdét egy viperával. Az FBI nyomozása és a médiavisszhang teljesen tönkretette az amúgy sem stabil Tonya lelki tűréshatárát és sportteljesítményét is. Hogy a sportolónak valóban volt-e köze a támadás kiterveléséhez, az a filmből nem derül ki egyértelműen. Posztmodern módon nem kapunk tiszta válaszokat és egyértelmű igazságot, hanem többfajta és egymásnak ellentmondó nézőpontokból áll össze a történet. Bár a rendező, Craig Gillespie sokszor készpénznek veszi Harding állításait, amelyek az ő nézőpontja felé billentik a mérleget. A film keretét interjúrészletek adják, melyekben a szereplők egy kicsinyített képarányú felvételeken emlékeznek vissza a történtekre, és néha a múltbéli események közben is kiszólnak a nézőnek, mintegy áttörve a negyedik falat és magyarázva az eseményeket. A mozaikosság az egész filmre jellemző, rengeteg fajta stílust kever. Amellett, hogy erős, bár csak félig-meddig hiteles életrajzi dráma, szatirikus elemeket is tartalmaz, és gengszterfilmnek is simán elmenne (még a sportfilmeket is parodizálja, a Rocky-ra tett konkrét kiszólásokkal).
A cím csalóka, mivel, bár Tonya áll a középpontban, a mellékszereplők is bőven kapnak teret a kibontakozásra. A színészeken érződik, hogy teljesen beleélték magukat a szerepükbe, és úgy játszanak, hogy néha észre sem vesszük, hogy egy filmet látunk, és nem a valóságot. Személyes kedvencem a film legijesztőbb és egyben legviccesebb karaktere, Shawn (Paul Walter Hauser), Tonya testőre, aki egy szerencsétlen hájpacni, és azt képzeli magáról, hogy titkos ügynök. Ő terveli ki a Nancy elleni támadást, és meggyőződése, hogy ezzel megváltoztatta a történelem menetét. Ha egy fikciós filmben látnám, akkor túlzásnak érezném a karaktert, de az teszi igazán félelmetessé, hogy valódi személyről mintázták.
A vizuális megoldások is első osztályúak, a kamera néha úgy siklik, mintha az operatőr is korcsolyázna, néha úgy rázkódik, mint az idegességüktől magatehetetlen szereplők, néha pedig olyan stabilan áll, mint a nyomozók, akik pontosan tudják, hogy ezek a töketlen balfékek úgyis elárulják magukat vagy egymást. A zenék és a korabeli ruhák együttesen idézik meg a ’80-as–’90-es évek bájosan giccses gagyiságát. Tonya a versenyeken saját magát is elidegeníti a vetélytársaitól. Míg a többi műkorcsolyázó komolyzenére „balettozik”, addig a főszereplő vagányan ZZ Top ritmusaira hasítja a jeget.
És akkor ott van Margot Robbie, aki Tonya szerepében az egész filmet viszi a hátán. Remekül illenek a szájába a bunkó beszólások és teljesen hiteles, ahogyan folyton másra hárítja a felelősséget. Bár a szerep kedvéért elkezdett korcsolyázni tanulni, a legtöbb jelenetben nem teljesen őt láthatjuk. A profi mutatványokat egy hivatásos korcsolyázónő adja elő, és a színésznő arcát speciális effektekkel helyezték rá a sportoló testére. Ez felveti a kérdést, hogy kaphat-e díjat a szerep megformálásáért, amikor pár jelenetben csak az arca van jelen. Egy biztos, a korcsolyázós jelenetek nélkül kevesebb lenne a film, mert ezek roppant dinamikusak, jól koreografáltak és közben mesélnek is magáról Tonyáról. A smink még rádob egy lapáttal, ugyanis Robbie a való életben sokkal szebb, mint a szerepben, mégis sikerült elmaszkírozni a kissé csúnya Tonyává, akinek az érzelmi hullámzásait is remekül hozza.
Az Én, Tonya nem finomkodik, főszereplője kendőzetlenül beszól akár mindenkinek, a fehér suttyóknak, a takonygerincű újságíróknak, az előítéletes versenybíráknak, a tisztes- és tisztességtelen sportolóknak egyaránt. A legvégén didaktikusan a képünkbe mondja, hogy Amerikának mindig kell valaki, akit gyűlölhet és akit imádhat. Ezért is évülhetett el a Nancy-ügy, ugyanis nem sokkal utána tört ki O. J. Simpson botránya, ami sokkal nagyobb port kavart és a média rávethette magát a még nagyobb nézettség reményében. Ám az nem évül el egyhamar, ahogyan Tonyát az egyik pillanatban még az egész ország dicsőítette, majd a másikban a pokolba kívánták őt. Hát ilyen érzés lehet az ő bőrében lenni.
Képek forrásai: www.burgkino.at
homemcr.org
www.vulture.com
