Ajánló egy majdani klasszikusról – Három óriásplakát Ebbing határában

Mesteremberek

Martin McDonagh drámaíró neve valószínűleg ismerősen cseng a színházba járóknak, de a mozikedvelők előtt sem ismeretlen: In Bruges című első filmjével már 2008-ban kultikus alkotást nyújtott át, A hét pszichopata és a Si-cu-ban pedig tovább csiszolta rá jellemző szerzői stílusjegyeit. Ezen a tudatos és folyamatosan tökéletesedő úton jár a Három óriásplakát Ebbing határában is. A vegytiszta Martin McDonagh-esszencia a természetes egyszerűségében tálalt erőszakkal, valódi sorssal felruházott „szürke” emberekkel, szemtelen nyelvi humorral és helyzetkomikummal éppen egy-egy perc pihenőre enged fellélegezni, hogy aztán újra rohanjon a kétes vég felé.

McDonagh ezen szerzői ismérvek teljesülését nem bízta a véletlenre, ugyanis a rendezésen kívül a forgatókönyvet is ő jegyzi, illetve a producerek között is helyet foglal. Operatőrnek Ben Davist (Si-cu, Marvel-filmek, A rítus) kérte fel, míg a vágásért Jon Gregory (Az út, In Bruges), a zenéért Carter Burwell felelt. McDonagh összehozta saját szupercsapatát, az összhang bizonyítéka pedig a csodás szépségben komponált képek, az izgalmas és szigorú vágás, illetve a látottakat alátámasztó atmoszféraerősítő zene, amik együtt a lehető legjobban szolgálják a majdnem hibátlan forgatókönyvet.

A történet a címet adó, ködbe burkolódzó óriásplakátok mellett kezdődik, amik rohadásnak indult deszkái a romlás három virágát örökítik meg: ezek mellett parkol le a meggyötört Mildred, akit a szerepért Oscar-díjra jelölt Frances McDormand játszik. A visszapillantótükrön keresztül egyetlen pillantással megismert nő lányát hónapokkal ezelőtt megerőszakolták és meggyilkolták a kérdéses útszakasz mellett, de az álmos déli kisváros rendőrőrse semmilyen kézzelfogható eredményt nem tudott felmutatni, késik az áttörés. Ez a magányos kilátástalanság sodorja bosszúhadjáratba Mildredet, aki kibérli a három plakáthelyet és húsba vágó módon vonja felelősségre a rákban haldokló Willoughby rendőrfőnököt, akinek bőrében Woody Harrelson remekel.

A rendőrőrs és a kérlelhetetlen anya harca egyre abszurdabb ámokfutássá válik, az idő előrehaladtával bemutatkozik féltucat mellékszereplő, akik papírmaséfigurák helyett főalakokkal vetekedően részletes és átélhető karakterek. Közülük is kiemelkedik Willoughby beosztottja, a rasszista és butácska Dixon felügyelő, akinek kezdetben agresszív, később magával ragadóan érzékeny énjét Sam Rockwell páratlan összetettségben formálja meg.

A gyarlóságukban is szerethető szereplőket olyan kamerabeállításokban kísérjük, olyan megvilágításban és képekben látjuk, amik egyszerre emelik a film képiségét önálló műalkotássá és a drámaként megírt mozi szervilis mankójává; önmagukban is figyelmet érdemelnek a finom motívumokkal átszőtt snittek, beszéljenek azok pusztulásról foszló plakátokon át, vagy emberi korlátoltságról egy autó szűk belsejében. A feszültség és erőszak jelenetei érzékien emelkednek ki, szégyenkezve, de várjuk az erősebbnél erősebb impulzusokat, amiket a zene és a vágás a képi világgal karöltve bont ki, hogy egyetlen érzékszervünk se menekülhessen el a dráma elől.

Nem hősnek való vidék

A Missouri állambéli kellemesen kopott Ebbing miliője McDonagh „színházi díszlete”, amiben ezeket a finoman felrajzolt embereket kiszámíthatatlan szálon mozgatja. A mozinéző menet közben előre gondolkodva próbálja kitalálni a fordulatos film csavarjait, az pedig mintha segítene ebben a hálás feladatban: egészen az előre megjósolt zökkenő utolsó pillanatáig, amikor az alkotók a befogadó elképzelésénél sokkal izgalmasabb és váratlanabb megoldással fűzik tovább a mesét.

Ebben a folyamatosan alakuló erőtérben Mildred és a rendőrfőnök tragédiája végül meghatóan forr össze, és kettejük tetteinek kiszámíthatatlan hullámai miatt a bosszúvágyó erőszak mellett a kiérdemelt szeretet és az igazságos emberség is majdnem egyenrangú erővé válik; ugyanakkor még mindig a meggyilkolt lány vélt gyilkosa elleni düh marad a fő vezérelv, bár ennek hitele és jogossága minden megtett kilométerrel csökken, hogy a film végére csaknem elolvadjon. Minden nyomasztó összetevője ellenére a Három óriásplakát mégsem keserít el teljesen, sodró hangulata nem merül ki az emberek gyarlóságának szemléletes ábrázolásában, így a maga teljességében felemelő és jólesően katartikus műalkotás marad.

A fentebb említett végső életpártiság mellett a feketehumor gondoskodik az állandó felszínen maradásról, ennek érdekében az angol nyelv minden színét és árnyalatát felhasználják. Mildred pedig sikerrel alkalmazza a sötét komikumot, hogy legyőzze ellenségeit, és gyötrő kötelessége ellenére megőrizze ép eszét.

Mildred, Willoughby és Dixon egy pillanatra sem válnak hősökké vagy antihősökké, túlságosan kötik őket kézzelfogható céljaik, félelmeik, vágyaik, és ezért emelkednek héroszi magasságok helyett közénk, a hétköznapi emberek világába. A Három óriásplakátnak éppen ez a legnagyobb erénye: egyetlen pillanat alatt átérezzük Mildred teljes veszteségét (így a lányát megmutató és a tragédiát mélyíteni kívánó visszaemlékezés okafogyott és a film egyik gyenge pontja), ettől függetlenül szurkolunk Willoughby-nek Mildred kétes jogosságú hadjárata miatt, és képtelenek vagyunk gyűlölni a visszataszítónak tűnő Dixont.

Ugyanis nem Ebbingben és Missouriban, de mindannyian hasonló díszletek között élünk, és magunkra ismerve szégyenkezhetünk a szereplők vérszomja miatt, sírhatunk velük fájdalmukban és örömeikben: az önmagunkat és egymást segítő feloldozás fontossága McDonagh időálló üzenete, ez a felszabadító érzés pedig nekünk, de a vélt és valós ellenségeinknek is jár.

A legjobb női főszereplőnek járó jelölés mellett Oscar-esélyes a film a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb férfi mellékszereplő (Woody Harrelson és Sam Rockwell), a legjobb eredeti filmzene és a legjobb vágás kategóriákban is.