Az idei Berlini Filmfesztivált mindnyájan a szívünkbe zártuk Enyedi Ildikó filmjének elsöprő sikere után, de nem ez volt az egyetlen fontos pillanat a magyarok számára ezen a fesztiválon. A nyitófilm, a Django egyik szereplője ugyanis Palya Bea énekesnő, aki nem is akármilyen alakítást nyújtott. A magyar mozikban november 9-én mutatták be a filmet, amelynek Django Reinhardt, a huszadik század egyik legfontosabb zenésze áll a középpontjában, s amely egyszerre szól a jazzről, a háború és az ember viszonyáról és a roma holokausztról. Beszámolónkat olvashatjátok.
Etienne Comar megteremtette a zenés holokausztdráma műfaját, de mielőtt bárki ízléstelennek, netán szentségtörőnek gondolná a filmet, ne tegye, a produkció ugyanis a legnagyobb tisztelettel és megrendüléssel valósítja meg a két elem szintézisét. A sok helyütt életrajzi drámaként is emlegetett film gyönyörű hommage Django Reinhardt, a huszadik század egyik legnagyobb formátumú jazz-zenésze felé, miközben képet ad a roma holokauszt borzalmairól is.
Reda Kateb
A történet két évet ölel fel 1943 és 1945 között a németektől megszállt, majd felszabadult Párizsban, amikor a háború és Django (Reda Kateb) karrierje is legintenzívebb időszakát éli. Miközben őt, családját és zenésztársait is egyre jobban fenyegetik a diszkriminatív törvények, mindenki, még a német tisztikar is Django zenéjére kíváncsi. A „háromujjú gitáros” bal keze egy gyermekkori balesetben megégett, de sérüléséből erényt kovácsolva kidolgozott egy sajátos technikát, aminek köszönhetően mindenkinél virtuózabban tud játszani. Egyik nagy sikerű koncertje után meghívják Berlinbe, hogy Goebbels és a többi náci vezető előtt játsszon – természetesen az ajánlat „visszautasíthatatlan”. Ekkorra már Párizsban is egyre nyilvánvalóbb, mi vár a zsidókra, romákra és egyéb diszkriminált csoportokra, Django és zenekara mégis kitart a németországi turné mellett. Váratlanul feltűnik azonban Louise (Cécile De France), Django egykori szerelme, és úgy dönt, megakadályozza, hogy a zenészek gyilkosaik karjaiba fussanak: papírokat szerez Djangónak és családjának, és megszervezi, hogy Svájcba menekülhessenek. Ez azonban korántsem ilyen egyszerű, a határ átlépéséig ugyanis rengeteg veszély, fájdalom és veszteség vár rájuk.
Cécile De France és Reda Kateb
A Django kalandfilmnek sem utolsó, de nem az izgalmak miatt kiemelkedő alkotás. Az átélt kalandok, válsághelyzetek inkább apropóul szolgálnak különböző erkölcsi dilemmák felvetésére. Sok és sokféle kérdés merül fel, melyeket elkezd kibontani a film, teljes választ azonban egyikre sem kapunk. Ez nem hiány, hanem pontosság: az emberiség egyik legsötétebb időszakában úton-útfélen súlyos erkölcsi kérdésekben kellett dönteni, a tét pedig az életben maradás volt egy olyan világban, ahol sosem lehetett tudni, honnan érkezik az újabb csapás. Ebből a szempontból Louise karaktere a legizgalmasabb: az ellenállóknak dolgozik, de otthonosan mozog a német tisztek között is. Úgy tűnik, kapcsolatait arra használja, hogy segítse a náciktól fenyegetett csoportokat (elsősorban Djangót és családját), de teljes bizonyossággal nem derül ki, melyik oldalnak mennyit segít. Veszélyes játékot űz, igazán senki nem bízik meg benne, de egykori szerelméért szinte bármire hajlandó. Cécile De France titokzatos, vonzó és ellentmondásos a szerepben, övé az egyik legizgalmasabb alakítás a filmben. Louise ellenpontjaként pedig ott van a Palya Bea által megformált Naguine, a feleség. Azonos gyökerekkel, kultúrával rendelkezik, mint Django, a háttérből féltőn-óvón szereti és terelgeti férjét. Nem olyan erős személyiség, mint Louise, de pont ezért tud nagyobb biztonságot nyújtani. Ő a természet asszonya, az ősanya (és nemcsak azért, mert Django gyermekét hordja épp a szíve alatt), aki ha kell, énekével varázsolja el férjét (sajnos keveset, de azért hallhatjuk az énekesnő csodálatos hangját), ha kell, határozott, és legfőképp: összetartja a családot. Nem kis kihívás lehetett Palya Bea számára ez a feladat, már csak nyelvi szempontból is, hiszen túlnyomórészt francia és romani nyelvű a film. Ez azonban nem okozott gondot az énekesnőnek, játéka és beszéde is természetes, és valószínűleg Naguine karaktere sem áll távol tőle. De nyilván nem csak emiatt jó az alakítása; Palya Bea sokrétű tehetség, egyre sokrétűbb, éppen ideje volt tehát, hogy külföldön is felfigyeljenek rá.
Djangónak mindkét asszonyra szüksége van (persze anyján kívül, akit Bimbam Merstein szórakoztatóan, mégis mélyen formál meg), s nemcsak férfiként, hanem az életben maradáshoz is. A történet előrehaladtával egyre több emberért tartozik felelősséggel, s ezt csak látszólag nem veszi komolyan. Azonban van egy mindent felülíró kötelessége: a zene. Django még a kijárási tilalom idején is a templomi orgonán komponál, gitárja pedig egészen a svájci határig elkíséri, minden veszedelmen át. Reda Kateb pontosan érzi, mikor kell a látszólag semmivel sem törődő zenészből aggódó férjjé, odaadó szeretővé vagy rettegő menekültté változnia – s mindig csak néhány pillanatra. Ezek a pillanatok jelentik azonban a film legerősebb, legdrámaibb csomópontjait, melyeket – elsősorban Kateb arcjátéka miatt – képtelenség elfelejteni.
Palya Bea, Bimbam Merstein és Reda Kateb
Adott tehát egy szokatlan, de azért mégiscsak tipikus zenészzseni, akinek megismerjük minden kötöttségét, stiklijét, problémáját és erősségét, és aki összességében nagyon szerethető karakter. Djangón keresztül pedig betekintést nyerünk a negyvenes évek zenésztársadalmába, és persze megismerjük zseniális zenéjét is. Ebbe a nagyon is kétarcú, de azért vonzó világba szivárog be a második világháború borzalma, ami egyébként már a nyitójelenettől kísért, amikor megtámadnak egy védtelen, éppen zenélő (!) sátoros cigány családot. Ez a később még jelentőséget kapó jelenet mégis más, inkább idegenségében borzalmas – azt azonban nagyon nehéz elviselni, hogy egyik pillanatban Django és barátai még a németek nevetséges zenei szabályait kijátszva bolondítják meg közönségüket, aztán hirtelen a nácikat látjuk, akik felgyújtják a cigánytábort, és elhurcolnak legalább harminc embert. Lassan, de biztosan egyre kevesebb a zene, és egyre több a halál. A Django ettől igazán jó: szinte a szereplőkkel egy időben jövünk rá, miről is szól ez a film valójában. A világháború, a holokauszt egyre agresszívebben követeli a „magáét”, amit egy pontig még figyelmen kívül lehet hagyni, de azon túl már nem – s akkor a zene is elhallgat. Amikor menekülés közben Django gitárja összetörik, nehezen hisszük el, hogy innen lehet még kiút. Pedig a zárójelenetben újraéled a zene, de most már nem tudja elfedni a halált: a párizsi Vakok Intézetében Django Rekviem a cigány testvérekért művét adják elő ’45 májusában. A csak részleteiben fennmaradt mű zsigeri fájdalomról árulkodik, amit Reda Kateb olyan intenzitással sugároz magából, hogy szinte szétfeszíti a vásznat.
Hazafele menet bennünk lüktet még Django fergeteges zenéje, de torkunk szorításából tudjuk: ugyanilyen eleven a fájdalom is.
Képek: IMDb, Rotten Tomatoes
