Hörcher Gáborral, Egyetemünk filmszakos hallgatójával beszélgettünk, akinek Drifter című filmje az amszterdami IDFA-n (International Documentary Film Festival Amsterdam) elnyerte a legjobb elsőfilmes díját.
A fiatal rendezőt eddigi karrierjéről, terveiről, és díjnyertes alkotásáról kérdeztük.
Először magadról mesélj egy kicsit! Hogy kerültél a filmezés közelébe, milyen iskolákba jártál?
Jártam az ELTE-re pszichológia szakra és a jogra is. Ezután külföldön dolgoztam, Londonban és Görögországban, majd Ázsiában, ahol emberi jogokat és angolt tanítottam. Miután onnan hazakeveredtem, 2008-2009 körül vetettem bele magam a filmes világba. Ekkortájt találkoztam Iványi Marcellal, akivel azóta is együtt dolgozunk közös cégünkben a KraatsFilm-ben. Annak idején bejárogattam nem hivatalosan sok ELTE filmszakos órára, gyakorlatiakra és elméletikre is-is. Emlékszem, hogy Pálos Gyuri meg is volt lepve, hogy nem oda járok, mivel én voltam az egyik leglelkesebb diákja. Aztán felvételiztem a specgyakra, és 2010-ben lettem hivatalosan ELTE-s.
Ezek szerint a BA-t nem, csak az MA-t végezted el.
Hát ez így nem pontos, mivel bár sikerült abszolválnom, de az MA diplomamunkám megírásáig még nem jutottam el. A tervem az, hogy most tavasszal pontot teszek ennek az ügynek a végére. A diplomamunkám egyben a következő projektem is.
Milyen filmeket csináltál eddig?
Az első munkám egy pixillált, animációs film volt, aztán csináltam pár rövid fikciós filmet. Majd volt egy 60 másodperces társadalmi célú hirdetésem, ami díjat is nyert.
Ezt a társadalmi célú hirdetést megrendelésre csináltad, esetleg pályázati kiírásra?
2010-ben volt a BUSHO-nak egy egyperces film pályázata, aminek ’20 év szabadság?!’ volt a címe. Ennek nyertem meg a fődíját Pozsonyban. A témamegjelölés és a forma is izgalmas volt, pont 60 másodpercesnek kellett lennie a filmnek, egy másodperccel se lehetett hosszabb vagy rövidebb.
A Ricsi és az Amszterdamban díjat nyert Drifter az eddigi legfontosabb munkáid. A két filmet nehezen lehet elválasztani, hiszen a főszereplő és a közeg is közös. Hogyan indultak ezek a projektek, hogy ismerted meg a főszereplőt?
Dokumentumfilmes témát kerestem, mikor egy barátom, Horn Márton mesélte, hogy annak idején a Balaton-felvidéken sok nyári tábort szervezett. Onnan ismerte Ricsit és a legjobb haverját, Manót, akik pont ekkor bukkantak fel nála újra egy emailben, amelynek a tartalma nagyjából ennyi volt: „itt vagyunk, rallyzni akarunk, tudtok-e segíteni?” Marci ajánlotta, hogy menjünk le hozzájuk és kérdezzük meg, mi a helyzet.
Eredetileg is filmet szerettek volna magukról, vagy más terveik voltak?
Ők filmre nem gondoltak. Segítséget szerettek volna, hogy megvalósítsák az álmukat, hogy rallyzhassanak.
Ebből jött a film ötlete.
Igen. Eleinte két főszereplőben gondolkodtam, klasszikus budy-story lett volna, ők ketten jól kiegészítették egymást. Ricsi jogosítvány nélkül, fél lábbal a börtönben rallykon vezetésről, Manó 99%-os látásfogyatékosként pedig navigálásról álmodozott. Ricsi volt a komolyabb, elhivatottabb, Manó a viccesebb, lazább srác. A tervük az volt, hogy az akkor még kerekek nélküli, 30 éves BMW-jüket kipofozzák és azzal rallyzni kezdenek. Mi pedig ezt kezdtük el forgatni. Később sok minden megváltozott, ahogy az lenni szokott. Manó becsajozott, állandóan a barátnőjével volt, nem érdekelte már annyira a verseny, meg nem is volt annyira hiteles szereplő, mint Ricsi. Aki sokkal jobban átadta magát a kamerának, nem cenzúrázta az érzelmeit, ettől tudott ő igazi főszereplő lenni. Manó mindig azon volt, hogy menő srácként lássuk. Természetesen Ricsi is menő, de néha – mint mindenki – gyenge is, és pont ettől működik iszonyatosan jól a film. Manó mellékszereplőnek még mindig jó lett volna, a humora, karaktere sokat dobott volna a filmen, de végül ez sem nagyon tudott működni, főként a távolság miatt, mivel ő másik faluban lakott. Így fél év huzavona után, nehéz szívvel, de elengedtem.
Drifter – Teaser from KraatsFilm on Vimeo
Nagyon hosszú forgatásra tekinthettek vissza, hiszen majdnem 5 évig készítettétek a filmet. Ennyi idő alatt rengeteg dolog változik, éppen most említetted, hogy egy főszereplő is kiesett. Milyen ennyi ideig egy projekten dolgozni?
Az volt a koncepció, hogy csinálunk egy filmet Ricsiről és a barátairól, ahogy megpróbálják megvalósítani az álmukat. Minden, ami jött eközben, kiszámíthatatlan volt, semmi nem volt scriptelve. Meglepő fordulatok mindig voltak, a hitelfelvétel, a bíróság, a konfliktus Ricsi és az apja között mind váratlanok voltak. Ez utóbbi volt talán a legkomolyabb meglepetés nekem. Hiszen bár azt tudtam, hogy elváltak a szülei, de hogy az álomkergetés mögött az apafigura hiánya és a megfelelés vágya ekkora szerepet játsszon, nekem is új volt.
Hogy nézett ki a munkafolyamat?
Az volt az elképzelésem, hogy intenzíven, folyamatosan jelen leszek az életükben. Ott akartam lenni mindig, ha történt valami fontos, hogy ne kelljen interjúzni vagy utólag „újra rendezni” dolgokat. Lejártam minden héten, legelején Marcival, majd sokáig egyedül. Aztán egy német pályázat megnyerése után elkezdtem operatőrt keresni, így csatlakozott hozzám Becsey Kristóf, ami egy szerencsés találkozás volt.
Az biztos, hiszen a film egyik erénye a gyönyörű fényképzés.
Igen, Kristóf nagyon jól megértette, hogy milyen képi világot alakítottam ki korábban. Ő a kezdés után másfél évvel csatlakozott be, de nem lehet látni törést emiatt a film stílusában. A „lemegyünk-lennalszunk, hetente akár 2-3-4 napot” típusú munkafolyamatba is zökkenőmentesen kapcsolódott be. Akkoriban életünk jókora részét lent töltöttük a Bakonyban.
Bele se merek gondolni, hogy mekkora nyersanyagból kellett válogatnotok.
180 óra, ami a dokumentumfilmezéshez képest is nagyon sok, habár a ’direct cinema’ stílusnak (annak, hogy nincsenek interjúk, csak akciók) egyik jellemzője ez.
A film kronológiája ezek szerint a valóságban történtekkel párhuzamba hozható.
Számomra az volt a fontos, hogy Ricsi vágyát, személyiségét, karakterét hűen ábrázoljam. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, nem mindent úgy vágunk meg, ahogy az történt, mert az nem adta volna ki a történet eszenciáját. Bizonyos helyeken variáltunk a kronológiával, ha a dramaturgia azt kívánta, de a fő vonalakat természetesen megtartottuk. 
Beszéljünk kicsit az etikáról, hiszen egy ilyen filmnél nagyon kell erre figyelni. Konkrétan van egy jelenet, amikor Ricsi kiszól a kameramannek, hogy „kapcsold ki légyszi”. Hogyan lehet kezelni ezeket a helyzeteket, mind a felvételnél, mind a vágásnál?
A kényes részeket már a vágás közben megmutattam Ricsinek, hogy mondja el, ha valami zavarja, hiszen mégis csak sok intim dolgot teregettünk ki az életéről. Az IDFA után pedig meghívtam Pestre, és levetítettük neki a teljes filmet a Toldiban. Iszonyatosan tetszett neki a végeredmény, aminek én nagyon örültem. Itt volt egész délután és este, ezalatt hullámokban tört fel belőle az öröm. Mondta, hogy nagyon izgalmas volt neki látni, hogy mennyire hűen sikerült ábrázolnunk őt. Abszolút nem cenzúrázta magát sem a filmforgatás közben, és utólag sem akarta megszépíteni a képet magáról. Azt mondta, hogy aki ismeri, úgyis tudja, hogy szokott sírni, aki pedig nem, az kit érdekel. Az, hogy mit lehet felvenni, illetve mit kell tenni, ha kényes szituáció jön szembe, egy gyakori kérdés a filmesek körében, sokszor szembe is jött ez a probléma velem. Én soha nem tanultam erről, viszont könnyen lehetett érezni, hogy hol a határ. A fent említett pillanatot azért vágtuk be, mert nagyon jól árnyalta Ricsi érzelmi állapotát. Sosem jutott eszembe, hogy etikailag kifogásolható lenne, habár többen felvettették ezt szakmai körökből. Számomra etikailag inkább a közeg hű ábrázolása vetett fel kérdéseket. Vidéki, problémás fiatalokról van szó, akik egymásra halmozzák a hibákat, és akár illegális ügyekbe is keverednek. Pálos Gyurival és Ferenczi Gáborral – akiknek ezúton is kifejezem a hálámat, hiszen nélkülük a film nem jöhetett volna létre – sokat beszélgettünk erről. Én nem akartam követni a politikailag korrekt narratívát, hanem a valóságot szerettem volna mutatni, hű akartam lenni a közeghez, úgy hogy mindeközben vagy ezek ellenére Ricsi mégis legyen egy empatikus, megérthető és szerethető főszereplő.
Mi lesz a Drifter jövője? A forgatásnak vége, kész a végleges vágás, fesztiválozik, díjakat nyer. Hogyan tovább?
A végleges fényelés és hangkeverés még hátra van, azt nem tudtuk befejezni, bár rohamléptekben dolgoztunk a fesztiválpremier előtt. Ezt most folytatjuk, valamint csinálunk egy körülbelül 50-60 perces TV-változatot is. A magyarországi bemutató részleteiről még nem nagyon tudunk semmit. Erre két út van: egy hazai fesztivál premier vagy a mozi forgalmazás. Eleinte ez utóbbiban nem nagyon hittem, de az amszterdami díj felkeltette a forgalmazók érdeklődését. Felmerült a Mozgó Mozi, amivel el tudnánk juttatni a filmet, olyan vidéki kisvárosokba és falvakba is ahol nincsenek mozik. Abba a közegbe, amelyről leginkább szól a film, akiket a leginkább megérinthet. Vannak már biztos pontok, például Ajkán lesz vetítés valamikor nemsokára, hiszen a film Veszprém és Ajka között játszódik, kis, bakonyi falvakban: Kislődön, Városlődön, Öcsön, Nagyvázsonyban stb. A bemutatásnak egy nagy akadálya van viszont, hogy a teljes befejezéshez sok kollégát, szereplőt, zenét stb. ki kell még fizetni. Mivel a film még nem kapott Magyarországról jelentősebb támogatást azt reméljük, hogy sikerrel pályázhatunk majd a Nemzeti Filmalaphoz, hogy lezárhassuk a gyártást.
Milyen volt az IDFA?
Zseniális fesztivál, elképesztően inspiráló volt. Elkezdtem nézni a filmeket és zavarba jöttem, nagyon erős volt a mezőny, aztán ez az érzés később átcsapott büszkeségbe. Ez a fesztivál bekapcsol a világba, olyan dokumentumfilmek láthatók ott, amik hozzánk nem nagyon jutnak el. A díj óta pedig jönnek a meghívások különböző fesztiváloktól a világ minden pontjáról, jelenleg az észak-amerikai premieren dolgozunk, arra keresünk egy jó helyszínt.
Kérlek a Ricsi és a Drifter közötti kapcsolatról mesélj még kicsit. Mennyire köthetők egymáshoz?
A dokumentumfilm vágása közben csináltam egy negyed órás fikciós rövidfilmet, a Ricsit. Nagy V. Gergővel írtuk a forgatókönyvet, a film operatőre Becsey Kristóf volt. Ez a film egy olyan történetet mesél el, ami nem történt meg Ricsivel, de mégis annyira valóság közeli, hogy bármikor, bármelyik pillanatban megtörténhetne vele. Klasszikus doku-fikció, Budapesti Iskola. De a Ricsi és a Drifter nem csak világában és szereplőiben kapcsolódik szorosan össze, hanem gyártásilag is összefolyt néhol, volt, hogy egy nap forgattunk jeleneteket a kisfilmhez és a dokumentumfilmez is-is. A rövidfilm is csak pár hónapja készült el, most lesz a nemzetközi premiere Franciaországban a Clermont-Ferrand-on.
Van a filmkészítés terén példaképed?
Nem igazán, nincs ilyen. Amikor a Ricsit csináltuk, a képi világ megformálása során néztünk különféle filmeket Kristóffal, hogy megtaláljuk a közös hangot. Négy-öt kedvencünk volt, például nagyon szerettük Andrea Arnoldtól a Fish Tanket, Harmony Korine-tól a Gummot, Vincent Gallotól a Bufallo 66-ot és Winding Refntől a Pushert.
Végül az érdekelne, hogy mik a terveid a jövőre nézve?
Azt szerettem a dokumentumfilmezésben, hogy szabadnak érezhettem magam, nem volt keret, könyv, stáb azt csináltam, amit akartam. A fikció és dokumentumfilmezés határmezsgyéjén való egyensúlyozás pedig különösen izgalmas volt számomra, szívesen folytatnám ezt. Egyelőre a befejezésen, a bemutatás lehetővé tételén és a fesztiválozáson dolgozom. De lassan neki szeretnék kezdeni már a diplomamunkámnak is. Ez egy emberi jogi, transzmédia oktatási projekt lenne, ami harmadik világbeli országokban helyi specifikus tananyag modellt nyújtana a tanároknak. Ebben lenne minden: fikció, dokumentumfilm, kiterjesztett valóság, archív anyagok, mobil applikáció, stb.
Köszönjük szépen az interjút, és sok sikert!
A Drifter Facebook oldala: https://www.facebook.com/drifterthefilm?fref=ts
Képek: Müller András és Becsey Kristóf
