Két flekk és egy eszpresszó 5.-Találkozzunk a Centrálban

Hányszor kiáltotta már ezt a mondatot egy kávéházi pajtás után Esti (no meg Dezső bácsi). Épp így vetette oda felém is csak úgy félvállról a múlt héten, búcsúzáskor, mikor megelégelte, hogy engem túl könnyű legyőzni sakkban. Ennek megfelelően tehát most itt vár rám.

Mikor a Ferenciek teréről belépek a Centrál Kávéházba, egy márványasztalkánál üldögél a nagy üvegablakok mellett. Kicsit tétovázom, mint mindig, ha idegen a hely. Aztán persze szokásos modorában elém szalad, lesegíti a kabátom, „Főúr, akkor két eszpresszó!” – rikkant, aztán mondja is a magáét.

– Karinthy Frici is itt szeretett ülni. Természetesen miután Pestre költözött. Hűtlen lett a Hadikhoz – neveti. – Innen bámulta a járókelőket. A járókelők pedig őt. A híres Karinthy munka közben! Ez volt ám a látnivaló! Most bezzeg nem bámul minket senki – kacsint rám. – Maximum a pincér…

Valóban, valahogy hiányzik az Estiből sugárzó kaján vidámság, az otthonosság innen. Nem arról van szó, hogy túl patinás, túl cikornyás, túl elit vagy túl modern. Ha körbenézek, akkor akár minden stimmelhetne is. Sötét faborítás, fehér márványasztalok, vörös borítású székek („A régi Centrálban micsoda fehér porcelángombos, veresbársonyos karszékek álltak” – ma dől Estiből a nosztalgia), nagy terek, csalogató karzat, billiárdasztal a játszók kedvéért. Egyszóval a díszlet hiánytalan. (Még a zene is passzol.) Mégis…Óhatatlanul van itt valami gond.

– A Centrál tényleg „kávéház” volt, ugye? – próbálok lelkes maradni.

– Ház, hát hogyne! Ulmann Lajos házának földszintjét rendezték be kávézónak, így kezdődött az egész. 1887-ben, ha minden igaz – felvág a pontossággal, pedig ugyanúgy az itallapról lesi le, mint én. Jó érzékkel választott hely volt, mi tagadás. Könyvtárak, kiadók, nyomda és egyetem a környéken, több se kellett ahhoz, hogy igazi szellemi pezsgés legyen. Kiss Józsefék itt írták a lapjukat. Minden pénteken és szombatok idevegyültek, órahosszat ültek egy pikkoló mellett, megírták A Hét cikkeit, és amint készen lettek, a kéziratokat vitték át a szomszéd nyomdába. Kényelmes, nemde?

– Az volt – mondom. Esti érti a célzást.

– Más volt, ez igaz. Visszatérni kiábrándító egy kissé, mit mondhatnék. De ettől még nekem ez a Centrál. Hiszen itt született a Nyugat! Mindenki, aki számított, megfordult itt. Ráadásul mindenkinek ismerték a szokásait. Guszti főpincér, micsoda figura – mindig lehetett rá számítani, ha szükség volt egy kis hitelre, kölcsönre vagy esetleg – egy kis hatásszünet – diszkrét segítségre.

Szépek lehettek azok a napok, gondolom, Estit nem lomboznám le ezzel. Jó keresetű családok, turisták, most efféle vendégek lézengenek körülöttünk. Számomra, be kell valljam, nehéz elképzelni, hogy ez a Centrál működött a New York mellett a magyar irodalmi élet legjelentősebb helyszíneként. Beülni ide csak úgy, olvasgatni, urambocsá, esetleg írni vagy prózaian csak üldögélni egy eszpresszó mellett – nem érzem azt, hogy bármi ilyesmire lehetőséget adna a hely. Feszengeni kell egy kicsit, az árak is ezt tükrözik. Kár, hogy a kiszolgálás és a kávé igazából nem támasztja alá ezt a burzsujkodást. A feketénk persze finom, kis sütemény, üvegpohárka víz, zacskós cukorka, aprósütemény – alapvető, így itt is megvan. Semmilyen fémtálcán, semmilyen csészékben, a tej apró, kopott kancsóban, amivel akkor nem is lenne probléma, ha a 490 forintos ártól és a pincér kissé megvető pillantásától nem várnék egy kis fényűzést. Sóhajtok, kikortyolom a kávém maradékát. A süteményespultnak viszont nehéz ellenállni, mindenesetre ez azért megnyerő.

– Tudom, mi a gondod vele – néz rám Esti. – Már meg is találtad rá a megfelelő szót.

– Jellegtelen – bólintom halkan. Nem akartam megbántani.

– Egyetértek – nyugtázza. Hangjából viszont nem tűnik el a derű, tovább mesél arról, hogy mi mindent műveltek itt, hogy itt kérte meg Babits Török Sophie kezét, hogy miként hallgatta (pontosabban nem hallgatta meg és hagyta ott lógva a telefonkagylót) Karinthy, amikor Sophie bejátszotta neki az első hanglemezre vett felolvasását. – Pedig Frici ragaszkodott az egészhez, de hamar megunta – és úgy nevet, hogy mellette semmilyen kávéházi kiábrándultsággal nem lehet nem felvidulni.

– Főúr, fizetek! – int harsányan. – Babits is mindig így csinált, de mi borravalót nem hagyunk – súgja oda nekem, aztán pedig széles mosollyal kitessékel.

Fotó: Kelemen Ádám

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]