„Hátha van a rémségnek netovábbja” – Önkéntesek jelentik a magyar–ukrán határról

Mínusz tíz fok, jeges szél és csontig ható hideg fogadja a vonatokról lepakoló többezer ukrajnai menekültet minden egyes nap a záhonyi vasútállomáson, ahol az öröm egyetlen forrását némi étel és egy figyelmes önkéntes meleg mosolya jelentheti számukra. De mivel is kellett pontosan szembenézniük a hazájukat elhagyóknak, illetve mit tehetünk mi, hogy könnyítsünk a terheiken és egyszerűbbé tegyük az országunkban töltött napjaikat?

Záhonyi látkép: az érkezők túlnyomó része kénytelen egyetlen hátizsákba gyömöszölni egy egész élet munkásságát, kivételnek számít, aki bőrönddel is rendelkezik, vagy éppen háziállatot menekít át a határon. Tekintve, hogy a 18 és 60 év közti harcképes férfiakat már nem engedik ki Ukrajnából, többségében nők, gyermekek és öregek azok, akik arra kényszerültek, hogy ha csak egy éjszakára is, egy imbolygó sörpadot tekintsenek átmeneti otthonuknak. A határmenti vasútállomásra pár óránként érkeznek, majd indulnak tovább vonatok, mind menekültekkel tele, kivéve egy-egy Kijev irányába tartó járatot.

A 12 órás éjszakai műszak során az önkénteseknek néha akadhat lehetősége váltani pár szót egy-egy elkeseredett menekülttel. Az én első ilyen jellegű tapasztalatom egy remegő kezű kijevi családanyával volt, aki minden félelem és kimerültség ellenére odabotorkált az adományos pulthoz, hogy megköszönje a munkánkat. Elmesélte nekünk, mennyire nehéz volt férjét és nagyobbik fiát hátrahagyva, 3 kisgyerekkel az ismeretlen felé indulni egy bőrönddel és egy pár játékkal tömött kis hátizsákkal. Hamar ráébred az ember, mennyit is jelent, hogy meghallgatja ezeket a történeteket, érzékeltetve a másikkal, hogy odafigyel rá, illetve megnyugtatva őt, hogy már biztonságban van. A lelki segítségnyújtás mellett egyes esetekben a helyszínen kiosztott ételeken túl kisebb csomagokat is össze kell állítani, ami fedezi a családok szükségleteit, legalább a Budapestig tartó úton, emellett felvéve a kapcsolatot az aktuális szállásadókkal. Egy hetven és nyolcvan év közti háborús veterán is megszólított minket. Tolmács segítségével kiderült, hogy egy 40 éve nem látott katonatársa az egyetlen magyar ismerőse, akit sikerült elérnie, ő vállalta, hogy befogadja, amint a fővárosba ér. A legtávolabbról érkezett egy kharkivi hölgy volt, aki 9 napig tűrte a háború szörnyűségeit saját otthonában, azonban utána mégis a menekülés mellett döntött, mikor a rombolás elviselhetetlen mértéket kezdett ölteni. Szinte az összes menekült azt állította, hogy teljesen biztos benne, amint a háború véget ér, azonnal visszatér szülőhazájába, inkább ott kezdve elölről, mint egy idegen országban. A záhonyi vasútállomáson megpróbálták a helyzet kezelésére legalkalmasabb környezetet kialakítani, padokkal, játszószósarokkal, takarókkal, ruhákkal és plüssökkel. Tolmácsok és kisgyermeknevelők szolgálnak a nap minden órájában, önkéntesekkel kiegészülve, folyamatosan fogadva a magyar lakosság adományait.

Budapesti látkép: fővárosunkban a kezdetekben csupán két pályaudvarra koncentrálódott menekültkrízis már egy sokkal kiegyensúlyozottabb formát öltött az elmúlt napok során. A Magyar Református Szeretetszolgálat, a Magyar Vöröskereszt és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat hathatós közreműködésének köszönhetően a vonatokkal érkezők ellátása, csoportosítása és továbbszállítása teljesen gördülékeny. Egyedül tolmácsból szenvednek hiányt esetenként, hisz több menekült csak ukránul, illetve oroszul beszél. Segítő kezekre már inkább az átmeneti szállásokon van szükség, hol az állandóan cserélődő embertömegek folyamatos ellátására, hol az ideiglenesen letelepedők ügyintézésére, gyermekeik lefoglalására. Itt is fontos kiemelni, hogy ne féljünk odalépni hozzájuk, ha csak pár jó szó erejéig is. Ez legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a materiális segítségnyújtás. Három együtt menekülő kijevi család elbeszélései alapján ismertem meg én magam is a történteket az idegenbe kényszerültek nézőpontjából. Talán említenem sem kell, hogy sokkal tisztább képet fest a háborúról egy szemtanú, mint a sajtóorgánumok nagy többsége vagy éppen a dezinformációs káosszal teli közösségi média. A korábban említett három család tagjaiból csupán egy 11 éves kisfiú beszélt angolul, helyenként orosz és ukrán szavakat keverve a mondandójába. Ő fordította édesanyja beszámolóját az aktuális kijevi körülményekről. Elmesélték, hogy sok rokonukat nem tudták rávenni a menekülésre, hisz a humanitárius folyosókba vetett hit hamar elszállt, mikor kiszivárogtak a hírek az első civil áldozatokról. E három család női tagjai és a gyerekek viszont mind autóba ültek és 20 óra dugóban várakozás után meg is érkezek a magyar határhoz, majd Budapesten, egy jezsuita kollégiumban szállásolták el őket. Egyetlen szerencséjük, hogy a hölgy egy holland cégnek dolgozott Kijevben, ami Hollandiában ad majd nekik szállást ideiglenesen, de a konfliktust követően mindenképpen visszatérnek az ukrán fővárosba. „Nehéz helyzetünk van, hiszen valaki el akarja venni tőlünk a hazánkat, mi pedig ezt nem hagyjuk. Mindenünket hátrahagytuk, a férfi rokonainkat, a barátainkat, a házunk, az autóinkat… Már sehol nem leszünk igazán biztonságban. Minden repülőzajra összerezzenünk, minden ajtót zárunk és minden éjjel attól félve hajtjuk álomra a fejünket, hogy másnap reggelre újra háború vesz majd körbe minket. Tiszteljük Zelenszkijt, más elnök elmenekült volna, de ő maradt a megöletési parancsok ellenére is. Viszont a háború legnagyobb áldozatai sosem a politikai vezetők lesznek, hanem a mi rokonaink, a férjeink és a fiaink. Mi készek vagyunk bármikor elölről kezdeni, de otthon! Visszatérünk, amint tudunk, csak a háborúnak legyen vége!” Hálájuk kifejezéséül a hölgy ötesztendős kisfia rajzokat is készített nekünk, majd pár ceruza és egy papír segítségével azt is megpróbálta kifejezni, miket látott otthonában az elmúlt napokban.

Mindezt látva akaratlanul is felvetődhet bennünk s kérdés: Mi mit tennénk ugyanebben a helyzetben? Maradnánk? Harcolnánk? Mit vinnénk magunkkal, ha menekülnünk kellene? Mit hagynánk hátra? Mit tennénk, ha egy háború kettészakítaná a családunk? Hova menekülnénk? Visszatérnénk-e? Tudnánk-e olyan erősek maradni, mint azok az ukrán vagy kárpátaljai magyar nők, akik több száz kilométert utaztak gyermekeikkel, értékeiket menekítve, egy olyan hetekig tartó utazásra igyekezve felkészülni, amely végén maguk sem tudják mi várja őket? Sírnak, majd felállnak és mennek tovább egy szebb jövő reményében, a béke felé. Ennek lesz szemtanúja mindaz, aki segítőként a határra látogat napjainkban. Összetört embereket lát majd, akik azonban kevés megmaradt erejükkel mind végtelen hálájukat fejezik ki azért a szeretetért és türelemért, amit feléjük tanúsítunk. Gyertek, hogy több emberre támaszkodhassanak!

Kép forrása: mandiner.hu