Folyatódik a „Hivatás és egyetem” interjúsorozatunk. A hatodik részben Báder Józsi mesélt nekem csillogó szemekkel a tanítás legfelemelőbb pillanatairól, de az ezek mellett eltörpülő nehézségeket is szívesen megosztotta velem a beszélgetés során.
Józsi jelenleg az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar negyedéves, azaz végzős hallgatója. Emellett már egy éve tanít matematikát és magyart a Burattino Iskola és Gyermekotthon második osztályában, ahova főként hátrányos helyzetű, roma és sajátos nevelési igényű tanulók járnak.
Mikor határoztad el, hogy tanító szeretnél lenni? Mik befolyásoltak a döntésben?
Még csak hatodik osztályos voltam, amikor rájöttem arra, hogy a jövőben tanítani szeretnék. Nyáron kialakítottam egy saját kis iskolát otthon, idősebb gyermekként pedig elkezdtem csupán szórakozásból és önszorgalomból tanítani a minket meglátogató unokatestvéreimet. Már ekkor elkönyvelhettem egy nagy sikerélményt, ugyanis az óvodáskorú unokahúgomat sikerült nekem megtanítanom írni, még mielőtt iskolába kezdett volna járni. A szüleim nagyon sokszor mondták már akkoriban is, hogy „ebből a gyerekből biztosan tanár lesz”. Hiszek abban, hogy a gyermek azzá válik, amit a legtöbbet hall. Illetve van egy történelemtanár végzettséggel rendelkező unokabátyám, akihez nagyon sokat hasonlítgattak már gyerekkoromban is, a faluban azt mondták, később biztosan olyan leszek, mint ő. Ez kezdetben inkább zavart, viszont egy idő után már mintegy iránymutatásként tekintettem rá, és követni akartam a példáját. A legnagyobb motivációm, hogy tanítóként én lehetek az a személy, aki olyan lehetőséget, tudást adhat egy gyermek kezébe, aminek köszönhetően megnyílhat előtte a világ. A mai napig az motivál, hogy látom, rövid időn belül milyen kézzelfogható eredményeket lehet elérni a gyerekeknél.
Miért az ELTE-re esett a választásod?
Bevallom, hogy én sokáig tartottam attól, hogy Budapestre jöjjek tanulni, mivel hatalmas váltás volt nekem egy ilyen nagy városba felkerülni. Később viszont beláttam, hogy teljesen kiismerhető város ez is, és az itteni emberekben is pozitívan csalódtam. Amint elhatároztam, hogy mindenképp a fővárosban szeretném folytatni a tanulmányaimat, más egyetem már szóba sem jöhetett. Kitűztem célomul, hogy én mindenképp az Eötvös Loránd Tudományegyetemre szeretnék bekerülni. A kezdeti problémákkal és kavarodásokkal megküzdve addig nem adtam fel, amíg be nem kerültem az ELTE TÓK-ra.
Milyen tapasztalataid vannak az ELTE tanítóképzésével kapcsolatban? Van olyan, amin szívesen változtatnál?
Nekem alapvetően jó tapasztalataim vannak magával a képzéssel kapcsolatban. Az én műveltségi területem – amely tantárgyat vagy tantárgyakat ötödik és hatodik osztályban is lehet tanítani – a vizuális nevelés. Ezen a tanszéken olyan tanárok tanítanak minket, akik a művészszakmában is nagyon elismertek. Ez számomra hatalmas megtiszteltetés és nagyon jó érzés. Ki szeretném emelni a magyar tanszék vezetőjét is, illetve a módszertanos oktatókat, azon belül is az írás-olvasás módszer tanárt. Velük mind kifejezetten jó tapasztalataim vannak. Továbbá szintén fontos számomra, hogy ilyen nagy teret kap a képzésben a drámapedagógia elsajátítása és annak alkalmazása is. A drámapedagógiát néha ugyan nem is tudatosan, de én is mindennap alkalmazom. Segít nekem abban, hogy felkeltsem a gyerekek motivációját a tananyag iránt, és hogy a tanultakat elmélyíthessék magukban. Amit én talán módosítanék a képzésben, az az lenne, hogy szerintem a módszertani oktatás túlzottan az első osztályos tanításra fókuszál. Az alapok a legfontosabbak, ez nem is kérdés, viszont mivel az első három év alatt az első osztályos módszertanokról tanulunk a legtöbbet, így valamivel kevesebb idő jut a második, harmadik és negyedik osztályos módszertanra. Ebből kifolyólag ezekben kevésbé is vagyok magabiztos. Ezekről az osztályokról is sok szó esik természetesen, viszont nem olyan súlyban és százalékban, mint az első osztályos részekről.
Sajnos köztudott, hogy a pedagógusok megbecsültsége napjainkban egyre alacsonyabb, anyagilag és érdemben is. Ez nem ingatott meg téged soha?
Őszintén szólva, amikor én elkezdtem azon gondolkodni, hogy tanító szeretnék lenni, akkor még nem is értettem, hogy miért bizonytalanodik el valaki az anyagiak miatt, ha olyat csinálhat, amit igazán szeret. Én így gondolkodtam még naiv leendő egyetemistaként. Most már jobban belegondoltam abba, hogy bár ez nekem óriási lehetőség, mi lesz velem később? Például amikor már családot szeretnék alapítani. Ilyen alacsony bérből nemhogy fenntartani nem tudnám magam, de még egy budapesti albérlet finanszírozása sem megvalósítható. Ez óriási félelmet generált bennem, és éppen emiatt döntöttem úgy, hogy biztosan továbbmegyek mesterképzésre is. A tanító szaktól viszont semmiképpen sem szeretnék elszakadni. Többféle területben is gondolkozom még, de szerintem fontos, hogy mesterszakos diplomám is legyen egy „második lábként”. Az elképzelhető, hogy lesz olyan időszak majd, amikor inkább magántanárként fogok tanítani, mintsem állami iskolában, bár ez a gondolat már most kicsit elszomorít. Tehát nem mondom, hogy még soha nem ingatott meg az anyagi oldal, hiszen elgondolkoztam már ezen én is.
Mikor volt az első olyan pillanat, amikor már te is tanítóként tekintettél magadra, és nem csak egyetemi hallgatóként?
Talán az első egyetemi gyakorlatomon volt először ilyen pillanat. Igaz, annak a végén a szakmai tanárom véleményezése nem volt túlságosan pozitív, viszont ezzel szemben az egyik kisfiú dicsérete ezerszer többet ért nekem. Az adott iskolából éppen akkor ment nyugdíjba egy matekszakos tanár, és vele hasonlított össze engem a kisfiú. Azt mondta, szerinte én ugyanolyan jól tartottam meg a matekórát, mint a már tapasztalt nyugdíjas tanár. Egy ilyen mondat hatására szárnyaltam a boldogságtól. A másik ilyen nagy pillanatom a tanításom kezdetén, pontosabban annak második hetében volt, amikor hirtelen az egyik tanítványom átölelt. Ennek az volt az oka, hogy nagyon örült annak, hogy ő meg a társai is mennyi dicséretet kaptak tőlem a tanórán. Én pedig annak örültem, hogy ezeket a dicséreteket már tanítóként volt lehetőségem adni nekik.
Mi motivál reggelente, amikor elindulsz az iskolába tanítani?
Alapvetően a rengeteg sikerélmény, amit eddig már megtapasztaltam, nem is csak a visszajelzések alapján. Én mindig elképesztően örülök minden egyes órámnak, amit jól sikerült megtartanom. Nagyon motiváló tud az is lenni számomra, ha látom, hogy a gyerekek megértették azt, amit át akartam nekik adni. Ha éppen mély helyzetemben is vagyok, akkor, például buszozás közben, amikor átmegyek az Erzsébet hídon, felnézek a Citadellára, és arra gondolok, azt erősítem magamban, hogy itt vagyok Budapesten, tanítok, azt tudom a gyerekeknek adni, ami világéletemben a legnagyobb célom volt, és haladok tovább ezen a pályán. Ezek olyan motiváló gondolatok számomra, hogy ha nekem éppen akkor hat darab, még le nem adott beadandóm van, ezek után mindet egyből megcsinálom egy hatalmas lökettel.
Hogy érzed, milyen arányban része a munkádnak a nevelés és a tanítás?
Szerintem ezt egy tanítónak 50-50 százalékban kell teljesítenie. Ha csak a nevelésre fókuszál, az azt jelenti, hogy a gyerek nem kap minőségi oktatást. Ha meg csak az oktatásra, akkor egy „letanításról” van szó, és nem figyel a tanító arra, hogy a gyerek milyen szorgalommal, aktivitással van jelen az órán. Véleményem szerint fontos, hogy a nevelés minden területe le legyen fedve, ideértve a fejlesztéseket is.
Mi jelenti a legnagyobb kihívást a kicsikkel végzett munkádban?
Szerintem az egyik nagy kihívás az elsődleges szociális háttér. Ahány gyerek, annyiféle háttér létezik, és ez minden téren befolyásolja őket és a velük való sikeres kapcsolat kialakítását is. A másik, ami nagy probléma tud lenni szerintem, az a média. A különböző platformok nagyon sok figyelmet és energiát elvesznek a gyerekektől, és ezt én is érzem rajtuk. Például ha a gyerekek tiktokozás miatt sokáig fennmaradnak, akkor másnap fáradtan jönnek iskolába. Nagy gondot jelent, hogy sokszor ezekről a késői fennmaradásokról a szülő nem is tud. Én igyekszem a gyerekekkel minél többet beszélni a médiáról és annak veszélyeiről. Illetve amikor egy családban a szülőknek minden nap rengeteg kihívással és megoldandó nehézséggel kell szembenézniük, olyankor sajnos érezhetően kevesebb idejük jut a gyermekre. Lehetséges, hogy abban a maradék időben nem tudnak leülni vele és segíteni neki a házi feladatokban. Ezt figyelembe véve én igyekszem a szülőket is segíteni azzal, hogy nem halmozom el házi feladatokkal a gyerekeket. Az új anyagok esetében viszont muszáj kevés, de lényegre törő feladatot adni nekik.
Meglehetősen nagy követőtáborral rendelkezel a TikTokon, ahol a tanítói életbe nyújtasz betekintést. Miért döntöttél úgy, hogy ebbe belevágsz?
Ez az egész úgy indult, hogy amikor elkezdtem írni a szakdolgozatom, és meglett a konzulensem is, ő ajánlotta nekem, hogy minden általam tartott óra után írjam le magamnak, hogy milyen tapasztalataim, sikerélményeim voltak. Viszont, ismerve magam, rájöttem, hogy először is el fogom felejteni leírni, másodszor pedig biztos voltam abban is, hogy el fogom hagyni a lapot, füzetet. Ekkor jöttem rá, hogy milyen egyszerű lenne videóra felvenni az élményeimet. Miután vettem fel videókat, úgy döntöttem, hogy érzékenyítés céljából szeretném ezeket a tapasztalatokat egy nagyobb közönséggel is megosztani. Persze mindezt leegyeztettem a szülőkkel és az iskolával is. Az a célom ezzel, hogy minél többen megismerkedjenek a tanítói élettel. Ezáltal lehetséges, hogy én is hozzájárulhatok ahhoz, hogy később valakiből pedagógus váljon. Szeretem saját bevált ötleteimet is megosztani az oldalamon, például az írás kreatív tanulásával kapcsolatban több videóm is van. Idővel néhány pedagógus kollégám jelezte, hogy az én ötleteimet látva és azokból inspirálódva ők is alkalmazták azokat a saját osztályaikban. Ez a fajta ismeretátadás is egy nagy lehetősége a TikToknak.
Mit üzennél azoknak, akik jelenleg az ELTE tanító szakán gondolkoznak mint továbbtanulási lehetőségen?
Szerintem az nagyon fontos, hogy legyen bennük egy belső késztetés, akarat azzal kapcsolatban, hogy szeretnének gyerekekkel foglalkozni és tudást átadni nekik. Ha valaki csak egy diplomaszerzési lehetőségként tekint erre, és nincs meg benne a kellő motiváció, ez esetben a tanító szak nagyon nehéz. Ahogy az első osztály is nagyon fontos egy általános iskolás számára, úgy egy egyetemistának is az első lehet a legfontosabb éve. Illetve egy kis jó tanács annak, aki már az első évét tölti a tanító szakon: fontos, hogy ne vállalja túl magát, és mindenből a „legalapabbra” törekedjen. Ha az alapok erősek, arra lehet később építeni, és jobban fogja tudni élvezni az egész tanítói léttel járó teendőket, akár már az egyetem alatt elkezdődő gyakornoki munkát is. Az ELTE TÓK-ot kifejezetten azért ajánlanám, mert nagyon családias hangulatú. Szükség esetén bármelyik tanár a legnagyobb odaadással fog válaszolni és segíteni, és ez nem ámítás.
Fotók: Lazar Anilla
