Jelentősen átalakult a felnőtté válás folyamata

A fiatalok mindössze 9 százaléka követi a felnőtté válás „hagyományos” modelljét. Az elmúlt évtizedekben Európa-szerte megváltozott a felnőtté válás folyamata: a felnőttség szempontjából meghatározó mérföldkövek elérése kitolódott. Murinkó Lívia, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa egy többdimenziós nézőpontból mutatja be az 1981 és 1983 között születettek felnőtté válását. Elemzésében a 18 és 31 éves kor közötti szakaszt vizsgálja az iskolai tanulmányok, a munkavállalás, a szülőkkel való együttélés, a párkapcsolatok és a gyerekvállalás változásai alapján.

A szociológiában alkalmazott megközelítés szerint a serdülők bizonyos szerepek átvétele révén válnak felnőtté (pl. iskolai pályafutásuk befejeztével eltartott diákból munkavállalók lesznek). A nyugat-európai országokban, az 1950-60-as évektől megfigyelhető modell szerint élesen elválik egymástól a magán- és a privátszféra, illetve a gyerekkor és a felnőttkor. A fiatalok – tanulmányaik lezárultával – a nyilvános szférában belépnek a munkaerőpiacra, és ezzel párhuzamosan a magánszférában is változások mennek végbe, elköltöznek a szülői házból, majd családot alapítanak. Az események sorrendje ezt a standard mintát követte.

Napjainkra jelentősen megváltozott a helyzet: a folyamat időben kitolódott, végpontja bizonytalanná vált. Számos szerző már önálló életszakaszként definiálja a kamaszkor és a felnőttkor közötti átmenetet, melynek megnevezésére a kibontakozó felnőttség és a posztadoleszcencia kifejezéseket használják. Az életút ezen részének megítélése nem egységes. Sokan úgy vélekednek, hogy a fiatalok nem akarnak felnőni, igyekeznek elkerülni a felelősségvállalást, miközben a lehető leghosszabb ideig használják a szülők erőforrásait. A másik diskurzus szerint a választási lehetőségek megnövekedett száma, valamint a kapunyitási pánik erős bizonytalanságot ébreszt a fiatalokban, ez vezet az elhúzódó felnőtté váláshoz.

Ebben a modellben jelentős szerep jut a szülőknek, elengedhetetlen tehát megnézni, hogy hogyan jelennek meg a társadalmi, gazdasági különbségek. A nemzetközi kutatások azt mutatják, hogy a rosszabb anyagi helyzetben lévők nem tudják elnyújtani a folyamatot, inkább azoknak van lehetőségük később felnőni, akiket képesek akár hosszú időn át is anyagilag támogatni a szüleik.

A magyarországi fiatalok egy gyökeresen megváltozott környezettel szembesültek az 1989-90-es politikai rendszerváltás után. A következő két évtizedben kitolódott a családalapítás, megjelent az ifjúsági munkanélküliség, a felsőoktatási expanzió pedig lehetőséget kínált a tanulmányi idő meghosszabbítására (az 1990 és 2008 közötti időszakban megnégyszereződött a hallgatók lakosságarányos száma). A lakhatási problémák sem oldódtak meg: egyéni vagy családi erőforrások nélkül inkább elhalasztják, hogy elköltözzenek a szülői házból. A szüleikkel lakó harmincasok esetében az együttélés egyre inkább a megélhetési nehézségekre válaszoló adaptációs stratégia.

Murinkó Lívia két fő kutatási kérdésre keresett választ: a felnőtté válásnak milyen életúttípusai különböztethetők meg a 2000-es évek Magyarországán, illetve hogy különböznek-e társadalmi-gazdasági háttér és kimenetek szempontjából az egyes típusok.

A minták alapján a felnőtté válás 4 típusát azonosította. A leggyakoribb a kitolódó tanulás utáni késői családalapítás (51%). A fiatalok 24%-ára jellemző a korai munkavállalás, késői családalapítás, míg a a korán családot alapítók köre 17%-ra tehető. A legkisebb csoport az ún. hagyományos modellt követőké (iskolázott életút családdal), ez 9%.

Elmondható, hogy 18–20 éves korában a többség még nem tekinthető felnőttnek, mert főállásban tanul, nem végez kereső munkát, a szüleivel él, nincs vele együtt élő partnere vagy gyereke. 21–23 éves korban a főállású diákok száma már csak 37%, a legnagyobb csoportot a már dolgozó, de még szüleikkel lakó fiatalok alkotják. 25–27 éves korára a többség befejezi a tanulmányait, 14% él továbbra is a szüleivel, és 20% rendelkezik saját családdal. 29–31 éves korára 41% alapított családot, a 30 év körüli fiatalok egyharmada a szüleivel él.

A korai családalapítás elsősorban a nőkre jellemző, ők gyakrabban élik át a magasabban iskolázott és családot alapító életutat, mint a férfiak. A korán munkát vállaló, későn családot alapító csoport kétharmada férfi. A két nem közötti legfontosabb eltérés, hogy a férfiak körében körülbelül négyszer nagyobb a családalapítást későre időzítők aránya, mint a nőknél.

A korán munkát vállaló, későn családot alapító csoportban találjuk a legkevesebb vallásos embert. A csoportban felülreprezentáltak a szakmunkás végzettségűek és a községben lakók. A munkanélküliek aránya magas. A korán családot alapító csoport kétharmada nő, és csak mintegy harmaduk dolgozik, a csoport minden tizedik tagja küzd valamilyen egészségi problémával. A későn családot alapító iskolázottak a leginkább vallásos csoport. Ebben a csoportban a legmagasabb az egyszemélyes háztartásban élők aránya, 43%-uk pedig a szüleivel lakik. A csoport tagjainak fele diplomát szerzett, 90%-uk legalább érettségizett. Az iskolázott, családos életút képviselőinek átlagos gyermekszáma alig haladja meg az egyet. Kétharmaduk dolgozik, a munkanélküliséget ők tapasztalják meg a legkisebb arányban.

A magyar adatok alapján hazánkban a „hagyományos” családi életút a legelőnyösebb családi háttérrel rendelkező, iskolázott fiatalokra jellemző. A kutató kiemeli azt is, hogy az iskolában töltött idő alapvetően strukturálja az életutat: a teljes munkaidejű munkavállalás, az anyagi függetlenség megteremtése csak a nappali tagozatos tanulmányok befejezése után válik lehetségessé. Ezekből következik, hogy a családalapítás ideje is későbbre tolódik. A megszerzett iskolai végzettség alapjaiban befolyásolja mind a munkaerőpiaci, mind a családi életpályát. A túl korai önállósodás és a „bennragadás” egyaránt összefügghet társadalmi hátrányokkal.

A fontos életesemények időzítése eltér a korábbi modellekétől, a felnőttkort megelőző és a felnőtt életszakasz közötti határvonal elmosódott.

A kép forrása: ThoughtCo