Az önismeret mítosza: mire jó és mire nem?

Szinte tréning, vagy legalábbis motivációserkentő, hallgatómágnes ismeretközvetítés, nevezzük bárhogy a görbe tükröt, amelyet Limpár Imre állít elénk, a téma és az előadó egymást megszorozva ismét négyzetre emelkedett, hogy Mária Terézia terme ünnepélyesen megadja magát az önismeret oltárán áldozni kívánó emberseregnek. A kezdeti sokkok, mint hogy önismeret terén még egy kulacs is jobb nálad bizonyos szempontból, s hogy távolabb állsz az önmagaddal való kézfogástól, mint hitted, hamar kirángattak a tél végi pocsolyából, és egy szórakoztató, de annál is tanulságosabb mederbe terelték az előadást.

Értesz magadhoz?

„Ha valaki azt állítja Limpár Imréről, hogy afroamerikai, továbbra is 70 körül marad a pulzusom, maximum a nevetéstől felkúszik 80-ra.” Na de így marad-e ez, ha valami negatív véleménnyel sújtanak szemtől szemben, netán, a hátad mögött, amit még magadra is veszel? – tér a tárgyra a szakpszichológus. Ha valakinek jó az önismerete, a pulzusa normális értékeket mutat, akármit is állítanak róla, hiszen az önismeret ott kezdődik, ahol a vélemények megmaradnak véleménynek, és nem külső szemlélők szűrőjén keresztül látod magadat. Olyanok is vannak persze, akiknek a környezete szinte ordítva jelzi, miben kellene változtatnia, és ők pökhendien megmaradnak a fejedelmi hiedelemben, miszerint ez csupán az ő véleményük. Jó példa erre a tehetségkutatók első fordulóiban résztvevők 90 százaléka. Na ez a hozzáállás sem egy életbiztosítás, viszont tény, hogy az arany középutat nem hogy nem egyszerű megtalálni, de a rajta maradás szinte lehetetlen. Márpedig az önismeret fogalma is valahol rajta lelhető fel. Az önismeret ismeret, vagyis tapasztalati úton megszerzett tudás. Öntudás. Az, hogy én tudjam magamról, milyen vagyok: tájékozottság önmagamról. De hogyan tudsz tájékozottá vagy tájékozottabbá válni? S nem csak tájékozottság, jártasság is kell, hogy az elméleti tudást gyakorlati síkon is be tudd fektetni magadról magadba. Hogy ne csak liftezz a lelked rétegei között, de lépcsőkön be is tudd járni őket, felfedezd és érts hozzájuk. De hogyan is értsek hozzájuk? Olyan kevés évem van erre… magyarországi átlagot nézve 75… (talán segít, ha elköltözöm… mondjuk Japánba?). Akkor is lehetetlen. Hiába járod be, hiába liftezel, csak liftezni fog a gyomrod, hogy látod, nem érheted utol magadat. S hiába járod be azt a világegyetemet, ami benned van, maximálisan sosem fogod megismerni. S itt pont ez a lényeg: az önismeret ott kezdődik, ha nem tudsz valamit (akár sok mindent) önmagadról. Ha mersz görbe tükröt állítani, és nem úgy szemléled benne a lelkedet, mint külsődet a hagyományos tükörben. Hanem mindig, mikor rájössz valami újdonságra vagy megmunkálandóra magaddal kapcsolatban, a csodálattal teli hitetlenkedésed úgy néz ki, mint amikor egy kisbaba vagy egy állat megpillantja magát a tükörben. Majd minden pocikád azon van, hogy megértse, amit lát. A legjobb tehát, ha érezzük: változtatni szeretnénk, kérdés viszont, hogy

kivel és meddig kezdjek el kotorászni a saját Pandóra szelencémben?

Vagy ha úgy tetszik, meddig ássak, mit ássak ki, és kinek a segítségével? Ezek olyan kérdések, amelyekben igen nagy felelősségünk van. A csapból is folyik, hogy a boldog élethez önismeret és önbizalom kell, viszont az önismeretnek önmagában nincs gyógyító ereje. S mivel ez tény, fontos tudni, milyen mélyen van az elakadás, szükség van-e pszichoterápiára, vagy elég a pszichológus munkája, esetleg elég tréningekre eljárni. Az előadó egy 80 év körüli kliensét például azzal a módszerrel kezelte, hogy egy darab kérdést sem tett fel neki a múltból, és nem is adta meg a saját értelmezéseit, hiszen megegyeztek: a pszichológus nem hagyja, hogy a saját értelmezése esetleges depresszióba lökje a pácienst. Azonban ha az önismeret mélyrétegeit szeretnéd feltárni, azt a pszichológus ajánlásával pszichoterapeutával érdemes megtenni. Fontos még, hogy elvégezzünk egy kockázatminimalizálást, és váltsunk, ha kell, mert – mint ahogy minden szakmában vannak szakbarbárok – itt is előfordulnak, és egy elnyújtott önismereti folyamat könnyen memóriajátékká válhat. Emlékezés lesz, korrekciós élmény nélkül, mert nincs újraélés. Márpedig minden terápiában szükség van korrekciós élményre, hogy az újraélés, ami máshogy történik meg, elhozza azt a katarzist, ami képessé tesz a felismerésre és a változtatásra. Le kell szállnunk, hogy felemelkedhessünk, mert

az életünk nem más, mint röppályaszámítás,

vagyis hogy lélektani értelemben a származási rendszerünkből, a mikrokörnyezeti klímánkból „elrugaszkodva” el tudjuk-e érni a szökési sebességet. A pszichológus szerint ezt „profánul” leválásnak is lehetne mondani, de ezzel a szemléltető fogalommal több mindent ki lehet vele fejezni. A rakétáinkat tehát, legyen szó pénzügyi, párkapcsolati, egészségügyi, vagy a szociális-hálós „rakétánkról”, mindig egyre magasabbra szeretnénk küldeni, csakhogy nem mindig sikerül. S nem titok, hogy ennek a sikernek is az önismeret a nyitja. Nehezen ismerhető fel, ki érte már el a szökési sebességet, már csak azért is, mert bármikor vissza lehet zuhanni a magasból. Aki azonban elért egy fajta lelki békét, azt nem is adja könnyen, meggondolja, kivel áll szóba, és kivel fog együttműködni. Az is számít, mennyire független. Például ha csak azért veszel meg egy repülőjegyet, hogy bebizonyítsd, hogy független vagy a szüleid döntésétől, de a szíved mélyén frusztrál, mit szólnak ők majd ehhez, akkor nem érted el a szökési sebességet. Ha elérted volna, át sem suhanna az agyadon, mit gondolnak ők. Ha a megrendelőd megköveteli, hogy teljesíts valamit bármi áron, és te pulzusszám-emelkedés nélkül képes vagy neki mondani, hogy teljesíted, persze, de te is meghúzod a feltételeidet és a határaidat, akkor elérted ezt a sebességet. Fontos tudatosítanod, hogy az önbizalom, amivel rendelkezel, egy magadra kényszerített külső álca, miközben lelkileg őrlődsz, vagy a lelki békéddel átitatott erős személyiségvonásoddá vált, ami nem megrendíthetetlenné, de erőssé tesz. Olyanok vagyunk, mint egy

gömb, befogadóak, és, ha nagyon igyekszünk, teljesek.

Limpár Imre szerint a gömb felszíne a mindenkori jelenünk. A szenvedésnyomás hatására a gömbfelszín nem az igazi, s ilyenkor változtatni kell. Erre két opció lehetséges. Az egyik, hogy elkezdünk ásni, fúrni, le a gömb közepe felé, esetlegesen a múltba, hogy megláthassuk az elakadásainkat, fájdalmainkat, gócpontjainkat, s lehetőség szerint korrekciós élménnyel újraéljük őket. Ekkor a gömb belülről kifelé átalakul, és megváltozik az életünk. A másik lehetőség, hogy nem foglalkozunk a gömb felszínével, viszont tudomást veszünk róla, tudjuk, hogy létezik, és „nem hazudjuk el az erejét”. Célorientáltan gondolkodunk, és a gömbön kívül elképzelünk egy hipergömböt, egy – a gömbünkön kívüli – körgyűrűrendszert, amit elkezdünk közelíteni a saját felszínünkre. Ha az elakadás nagyon mélyen van, ez a módszer nem segít, csak a befelé boncolgatós terápia. Világos tehát, hogy Pandóra szelencéje mi magunk vagyunk, ahogy a szem is a lélek tükre, a külvilág először mindig a „felületünkhöz” igazodik, és arra reagál, hiszen ez az első indikátora belső világunknak. Akármelyik utat is választjuk azonban, lesznek „biológiai korlátok”, amelyek rögössé teszik az önismeret útját. A pszichológus ezekre a biológiai korlátokra megint elhozta álnévvel megnevezett, s olykor több kliensből összegyúrt pácienseit.

Maradj önmagad, és alkalmazkodj!

Kurszán introvertáltnak született, és nehezen, de megtanulta, hogy introvertáltként is fog meghalni. Ez egy biológiai meghatározottság, amin változtatni nem lehet, de van lehetőség fejleszteni. Sajnos, vagy nem, egy olyan társadalomban élünk, amelyet az extrovertált attitűdöt elismerő és a pörgést díjazó korszellem hat át. Ahol a Facebook este feldobja: hol nem voltál, hogy itt is, meg itt is ott kellett volna lenned, s most nyugodtan érezd magad rosszul. Kurszánnál az önismeret ott kezdődött, hogy hiába erőltetik, ő nem fog extrovertálttá válni, viszont megtanulhat úgy viselkedni. Nem álcaként, hanem tanulási folyamattal a személyisége részévé teheti ezt a viselkedési formát, viszont nagyon fontos, hogy meghúzza a határait, és hogy maga is tisztában legyen önmaga használati útmutatójával. Hogy tudja, és a szerettei is tudják, megértsék és elfogadják például azt, hogy neki egy hosszú, és számára megerőltető szociális program után pihenésre van szüksége.

Boltíves törések

Teofilben a 20-as évek szíve lüktet, és hajtaná a vért a szerelem malmára, ha menne neki a csajozás. S itt a pszichológus megkér, hogy nyugodtan képzeljük el Teofil női alteregóját, mert a történet ellenkező nemű egyeddel is működik. Ha össze is jön Teofilnak az első randi, a második már nem nagyon, vagy csak szánalomból. Majd a szenvedésnyomás hatására rádöbben, hogy „valamit kezdeni kell”. S a pszichológussal gyakorolják is az alternatívákat és válaszokat, ami egy „babra-pepecs” munka Limpár Imre szerint. A fő, hogy Teo megtanulja, hogyan lesz randiból párkapcsolat, majd élesben pedig lehetőség szerint azt, hogyan kell leélni egy életet a kedvesével. Igen ám, de mi van akkor, ha a párkapcsolatban is érvényesül a boltív törvénye, miszerint két egymásnak feszülő gyengeségből végtelen erő támad? Egy ideig szuper minden, de ha 10-15 év múlva utoléri őket egy normatív krízis, és úgy érzik, valamit ismét kezdeni kellene az önismeretükkel, könnyen megtörténhet, hogy míg a boltív egyik pillére emelkedni kezd, a másik lezuhan. Az előadó hangsúlyozza: nem csak az a fontos, hogy milyen mélységekig és kivel végzünk önismereti kutatást, az is meghatározó, hogy mikor, és valóban szükségünk van-e rá, hiszen hatására embereket, barátokat, de akár a saját párunkat is elveszíthetjük.

Kérlek, mutatkozz be!

Ahhoz, hogy ki tudjunk állni magunkért, meg kell kockáztatnunk a határharcokat. A szökési sebesség eléréséhez vállalnunk kell a felelősséget magunkért. S ha jobban meg akarjuk ismerni magunkat, szembe kell néznünk azzal, hogy elveszítünk valakit, akiről nem is gondoltuk, hogy elveszíthetnénk önmagunk alaposabb megismerése után. Az életünk olyan, mint egy film. Peregnek a képkockák, és nem látjuk, mi ennek az egész folyamatnak az értelme, mert ez sokszor csak a legvégén derül ki. Közben viszont nem egyszer, többször is felteheted a kérdést: Ki vagyok én? Milyen, és hány definíciót adnál arra, ha megkérdezném, ki vagy te? – teszi fel a kérdést a pszichológus. Hogy viselkedik a tested a kérdésre: büszkén kihúzod magad, vagy összeroskadsz a székben? A nevedet mondod? Ki adta a nevedet, miért, és mit jelent a neved? Elgondolkoztál ezen? A hivatásoddal mutatkozol be? Vagy a küldetéseddel? Esetleg a hivatásod egyben a küldetésed? Akármi s a válaszod, a szakirodalom szerint minél több öndefinícióval rendelkezel, annál jobb a tűrő-, és megküzdőképességed az élet nehézségeivel szemben.

Gondold végig: hol tartasz a önismeretben? Mi az idei teendőd, hová szeretnél eljutni ebben a témában? Ha tudod, hogy te magad vagy a szelence, amit ki szeretnél nyitni, tudod vállalni az ezzel járó pszichés árat? Az önismeret ott kezdődik, hogy tudod, ha valaki állít rólad valamit, nem biztos, hogy olyan vagy. És ott is végződhet, hogy jogod van hatni a saját életedre.

Kiemelt kép: Mindset Pszichológia