Egészen kiskorában megtanítják minden embernek, hogyan mutatkozzon be, mégis sokszor vannak kétségei. Nyelvi illem sorozatunk második részét a bemutatkozásnak témájának szenteljük.
Az erdőt járva sípolok,
Így élni, hej, de víg dolog.
A fűzfa sípről ismer meg
A férfi, nő, s a kisgyermek.
A füttyre jő a sok madár,
S mind a hálóm fogja már.
Hát, miért ne volnék víg legény,
ha a sok madárka mind enyém.
Bizonyára sokunk számára ismerősen csengenek Mozart A varázsfuvola című operájának e sorai. Papageno első színpadra lépésekor így „mutatkozik be” a közönségnek. A színpadon sokszor alkalmazzák a színházi alkotók ezt a megoldást: egy szereplő pár frappáns mondattal elmond minden olyan információt magáról, amit a befogadónak érdemes tudnia róla a történet további megértéséhez. Nos, bármennyire kedves ez a színház világában, a hétköznapi életben nem így mutatkozunk be.
A bemutatkozásnak két esete lehetséges: 1. olyannal találkozik az ember, akit korábbról (személyesen) nem ismer; 2. nagyon régen találkozott valakivel, aki feltehetőleg nem emlékszik rá, és felfrissíti az illető emlékét.
A bemutatkozás a köszönéssel, majd a nevünk kimondásával történik. Ezt általában kézfogás is kíséri. Sokszor hallani, hogy – főleg fiatalok – csak a becenevüket mondják. Ezt bármennyire is a kedvesség vagy a közeledés szándékával teszik, a másik félben ellenérzést válthat ki, úgy véli, hogy nem is ismeri azt, akinek nem tudja a teljes nevét. Tehát mindig teljes nevet mondjuk, de ehhez hozzátehető a becenév is: „Tóth István vagyok, szólíts/szólítson Pistinek!”
Bármilyen meglepő, de nem mindig kell bemutatkozni. Nem kell, hogy bemutatkozzon egymásnak két híres ember (pl. művészek, politikusok). A minap odamentem egy kérdéssel az előadás után az oktatóhoz, és mondtam neki, hogy szeretnék bemutatkozni. Ebben az esetben csak nekem kellett volna a nevemet mondanom, hiszen én azért mentem oda, mert tudom, hogy ő kicsoda. Persze nem követ el nagy hibát valaki, ha ettől függetlenül mondja a nevét, de azon se lepődjünk meg, ha nem teszi. Sokszor megesik, hogy írásban már kommunikáltunk valakivel, de személyes találkozáskor kezet rázunk, ekkor sem kell a nevet mondani, hiszen azt az illető már úgyis tudja.
A bemutatkozás tehát mindig kétszereplős, viszont sokszor van egy harmadik, közvetítő személy, aki bemutatja egymásnak közös ismerősként a feleket. A közös ismerős a házigazda, a vezető stb. Ilyenkor a neveket és a rangokat (elnök, hallgatótársam, barátom stb.) a bemutató fél mondja, a fölérendeltnek mutatja be az alárendeltet (nőnek a férfit, idősebbnek a fiatalabbat, magasabb beosztásúnak az alacsonyabb beosztásút), majd az alárendeltnek a fölérendeltet. Ezt követi egy kézfogás, ami közben nem kell mondani újra a nevet. A bemutató jól teszi, ha valami közös témát ad a két embernek, és úgy hagyja magukra őket, hogy tudjanak miről beszélgetni a továbbiakban.
Sokszor megesett velem, hogy egy nagyobb társaságba érkeztem, és bemutatott a házigazda, majd 10-12 ember egyesével felállt és kezet fogott velem. Ilyenkor zavarba jön az ember, hogy ennyire megszakítja a beszélgetést. Tehát érdemes ilyenkor „szemmel” bemutatkozni, nem kell mindenkivel kezet fogni. Ha fel akarnak állni, mondhatjuk: „Maradjatok/maradjanak ülve, csatlakozom én is”, és helyet foglalunk.
Tucatszámra fogunk naponta kezet, mégsem mindig sikerül „jól.” Pedig a bemutatkozáskor igen fontos az első benyomás, amelyben a kézfogás milyensége is meghatározó. Ennek az egyik oka, hogy sokan mindenáron kezet akarnak fogni. Ha például sérült vagy vizes valakinek a keze, akkor ujjrázással helyettesítik. Ezt a szokást mellőzzük! A kézfogásnak nem kötelező mindig megtörténnie, de ha kezet fogunk, akkor azt tegyük „rendesen”.
Mindig állva fogjunk kezet, és a fölérendelt nyújtja a kezét az alárendeltnek. Ha a fölérendelt nem nyújt kezet, akkor az alárendelt ne tegye (férfi ne nyújtson kezet a nőnek, fiatalabb az idősebbnek stb.). Kézfogást visszautasítani nagy sértés. (Ennek oka az eredetében rejlik, a kézfogás a fegyvertelenséget jelezte, a [férfi]becsület szimbólumává vált.) Egyszerű, rövid és határozott mozdulat, amely sokat elmond a személyiségről, tehát ne legyen se görcsösen erős, se túl gyenge. A kézfogást szemkontaktus kell, hogy kísérje. A tekintetünket felhasználhatjuk akkor is, amikor valaki nem engedi a kezünket (általában elkezd beszélni, és rázza tovább). Ekkor nézzünk a szemébe, majd a kezére, majd újra a szemébe: ennek hatására biztosan meg fog szűnni a szorító kézfogás. Kedves Olvasó, legközelebb próbálja ki, higgye el, hogy beválik.
Kiemelt fotó: hazipatika.hu
(Az írás a Kossuth rádió Édes anyanyelvünk című műsorában kéthetente hallható nyelvi illem sorozat egyes adásaiból készült írásbeli, bővített változat.)
