„Hiszek benne, hogy tudok olyan dolgokat adni a hallgatóknak, amik a könyvben nincsenek benne.” – Interjú Csollány Szilveszterrel

A terembe lépve egy hallgató és az oktató még beszélgetnek. Megszokott kép, megszokott helyzet, de a tornát tanító mester személye egyáltalán nem szokványos: szeptember eleje óta Csollány Szilveszter, a sydney-i nyári olimpiai játékok aranyérmes bajnoka áll a képzeletbeli katedra mögött.

Rengetegen felteszik azt a nevetséges kérdést, amikor olimpiai bajnokkal beszélgetnek, hogy az illető hogyan érezte magát, amikor a dobogó legfelső fokán állt. Engem sokkal inkább az érdekel, hogy milyen út vezetett el az aranyéremig.

Amikor sportolni kezdesz, nyilván nem gondolkodsz azon, hogy olimpiai bajnok leszel. A családban először a bátyám kezdett el tornára járni, én pedig vele mentem az edzésekre, ültem a padon és néztem, hogy miket csinálnak a nagyobb fiúk. Emlékszem, tetszett, hogy sokat játszottak, fogócskáztak. Az alapgyakorlatokat később próbáltam otthon is gyakorolni, panelban laktunk, a szomszéd nem örült neki. Ami a bátyámnak az edző segítségével, az nekem egyedül is ment. Olyan dolgokat tudtam megcsinálni, amik később ledöbbentették az edzőt: például terpeszülésből felnyomtam magam kézállásba.

Hány éves voltál?

Öt! Hathónaposan már felálltam, kilenchónaposan pedig járni is tudtam. Kisgyermekként látszott, hogy a fizikai képességeim átlagon felüliek. Erősebb voltam, mint a többi gyerek és tetszett, hogy gyorsabban megtudom tanulni a gyakorlatokat.

A bátyád mit szólt hozzá, hogy gyorsabban tanulsz, mint ő?

Ő a csúcson hagyta abba a tornát, ’79-ben kisdobos olimpiai bajnok lett Pécsen, ezután inkább focizni járt. Egyébként emlékezetesek voltak ezek a gyerekkori versenyek. Volt, hogy a japán tornacsapat látogatott el hozzánk Győrbe és teljesen lenyűgöztek bennünket a tudásukkal. Motiváló volt, hogy a kőkemény edzésekkel nagyon messzire ellehet jutni! Állandóan a pár évvel idősebbeket akartam utolérni, ez főleg akkor hajtott előre amikor bekerültem az ifikeretbe. Láttam, hogy ők már járnak külföldre is, az NDK-ba, Bulgáriába, Csehszlovákiába.

Ez tényleg fontos motiváció lehetett…

Persze, és akkor azért küzdöttem, hogy mindig bekerüljek a csapatba és tudjak velük utazni. De természetesen nem csak ez volt a cél, hanem hogy mindig a legjobbak között legyek. Tizenötévesen voltam először ifjúsági Európa-bajnokságon, ahol az idősebbekkel együtt már a legjobb háromban voltam. Tágult a kör az Európa-bajnoksággal, mert nemcsak a szocialista országok versenyzőivel kellett megküzdeni, hanem mindenki ott volt, aki számított. Szembesültem vele, hogy hol állok az európai színtéren.

És hogyan láttad magad?

Nagyon pozitív élményeim voltam, lólengésben és gyűrűben is bekerültem a fináléba, ötödikként végeztem úgy, hogy három évvel fiatalabb voltam a többségnél. Ebben a korban ez nagyon sokat számít! Arra gondoltam, hogy hamarosan én leszek tizennyolc, vajon mit tudok majd akkor csinálni? ’86-ban, egy évvel később, lólengésben hatodik, gyűrűn második lettem.

Semmilyen más sport nem zökkentett ki a tornából?

Igazából úszással kezdtem, de úgy szedtek ki a vízből, ez mély nyomot hagyott bennem! (nevet) Viccet félretéve, voltak hullámvölgyek, amikor elgondolkodtam, hogy esetleg elmegyek focizni a bátyám után, egyébként hívtak is. De ilyenkor a szülőkkel és az edzőkkel közös beszélgetések átsegítettek a mélypontokon, visszatereltek a helyes útra. Sosem volt a tornán kívül más sportágam.

Említetted, hogy a versenyeken lólengésben és gyűrűben is sikereket értél el. Mikor dőlt el, hogy a gyűrűre fogsz koncentrálni?

A tornát elméletileg úgy oktatják, ahogyan az atlétikát: minden ágában kipróbálod magad, aztán majd kiderül, hogy miben vagy igazán tehetséges. Tornabajnokságokon egészen 1996-ig hat fővel állt fel egy csapat, mind a hat ember versenyzett az összes szeren, végül ezek a részeredmények adódtak össze. ’96-ban volt egy irányváltás, ezután már csak a négy legmagasabb pontszám számított, lehetett „cserélgetni” a szereket, nem indult mindenki minden számban. A tendencia ’92-ben kezdődött, akkor tartottak egy olyan világbajnokságot, ahol nem volt csapatverseny és egyéni összetett, hanem minden nevezett sportoló azon a szeren indult, amelyiken szeretett volna, csak szerfinálékat tartottak. Szerintem ez egy rossz irány, többé nem kellett minden szeren jónak lenni. Lettek lótornászok, gyűrűtornászok, és így tovább…

Egyre inkább különváltak a tornasport ágai.

Igen, és egyre több világbajnokságot is tartottak, tartanak. Az egész sportág eltolódott a média kiszolgálásának irányába. Régebben például volt kötelező gyakorlat, ma már csak szabadon választható van. 1996-ban, az atlantai olimpián még tizenhárom gyakorlatot csináltam, Sydneyben már csak kettőt. A kvalifikáció is átláthatatlanabb lett, a kvalifikációs világbajnokságra is kvalifikálni kell.

Gyerekkorodhoz hasonlóan a rangos európai és világversenyeken is az idősebbek, híresebbek utolérése jelentette a hajtóerőt? Akár az első olimpiádon…

Inkább azt mondanám, hogy mindig minél jobb eredményt szerettem volna elérni. Az első olimpiám Barcelonában volt, dobogóra akartam állni, de ez akkor még nem sikerült, gyűrűben hatodik lettem, kicsit szomorú is voltam. Atlantában lettem ezüstérmes, majd Sydneyben már az aranyérmet nyertem el. Egészen Sydneyig én is minden szeren indultam.

Nem élsportolóknak talán furcsa azt hallani, hogy valaki szomorkodik egy olimpiai hatodik hely miatt, hiszen ott a világ legjobb sportolói gyűlnek össze. Köztük egy hatodik hely is megtisztelő.

Igen, de ha tudod, hogy mire vagy képes és jobbat akarsz, akkor igenis lehet szomorkodni. Kívülről sokkal egyszerűbb megítélni bármelyik sportot, de belülről egészen más. Én Barcelonában is tudtam, hogy képes vagyok az éremszerzésre.

Sydney után pedig lassan felhagytál a versenysporttal. Csúcsra értél?

2002-ben Debrecenben volt egy világbajnokság, ott szintén aranyérmes lettem. Következő hétvégén mentem egy világkupadöntőre is, bár sok kedvem nem volt hozzá, de nem tudtam az edzőmet lebeszélni róla. Harmadik lettem. A verseny után megbeszéltem az edzőmmel, hogy ezentúl akkor edzem, amikor akarok. Ott lett vége a pályafutásomnak! (nevet)

Szegény edződ, amikor meghallhatta ezt az ötletet!

Megszereztem a világbajnoki aranyérmet is az Európa-bajnokságon (1998 – Szentpétervár) és az olimpián (Sydney – 2000) szerzett aranyak mellé. Volt rengeteg ezüst és bronzérmem különböző versenyeken. Az edzőm is tisztában volt vele, hogy ez a csúcs.

2003-ban felhagytál a versenysporttal. Hogyan alakult az életed ezután? Milyen volt visszarázódni a hétköznapokba?

Egészen a sportkarrierem végig nem volt számomra olyan, hogy hétköznap. Két hét nyári leálláson kívül nem volt szünet, be volt osztva majdnem minden napom. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy mihez kezdjek a szabadidőmmel. Amikor befejeztem, fel is tettem a kérdést, hogy „Akkor most mi a fenét csinálok?” Azóta voltam minden csak akasztott ember nem! Dolgoztam önkormányzatnál a sportosztályon, voltam újságíró, dolgoztam külföldön, dolgoztam kocsmában pultosként…

Sportújságíró voltál?

Arról írtam, amiről akartam, sokszor foglalkoztam sporttal. Hol sértően, hol kevésbé sértően, de mindig a valóságot írtam, ha tetszett, ha nem. Nincsen bajom az újságírással, tetszett is a dolog, de mélyen tudtam, hogy ez nem én vagyok. Később volt saját tornaiskolám is, de be kellett zárnom.

Nem okozott lelki problémákat, hogy olimpiai bajnokként pultos vagy?

A családomért dolgozom, a családomért dolgoztam akkor is. Akkor éppen ilyen lehetőségünk volt a megélhetésre, külföldön meg még nem akartam munkát vállalni. Végül pár évvel később mégis Izlandon kötöttünk ki, de a feleségem egy idő után rádöbbent, hogy nem akar más országban élni. Izland egy nagyon jó hely, de kínzott minket a honvágy és a barátok hiánya. Később Svájcban is dolgoztam edzőként egy ideig.

Az izlandi és svájci edzőmunkák után honnan jött a lehetőség, hogy szeptembertől a Savaria Egyetemi Központban taníthatsz tornát? Illetve nem is kimondottan tornát, hanem majd az iskolákban tornát oktató testnevelőtanárokat készítheted fel.

A történet úgy kezdődött, hogy december 31-én ráálltam a mérlegre. Nem éreztem magam kövérnek, de tudtam, hogy szeretnék elkezdeni újra mozogni. Sopronban, ahol lakom, van egy edzőterem, ahová vettem egy éves belépőt. Az egyik ottani személyi edző, aki a SEK-en végzett, odajött hozzám februárban, hogy keresnek Szombathelyről. A kérdés az volt, hogy szeretnék-e tanítani. Sok felkérést kaptam már, de ezúttal ez nagyon meglepett. Nincsen egyetemi végzettségem ahhoz, hogy főállásban tanítsak, viszont rendelkezem szakoktatói papírral, így külsősként a tornát oktathatom. Van két csoportom jelenleg, levizsgáztathatom őket, átadhatom nekik a saját sportágam tapasztalatait. Minden a mérleggel kezdődött! (nevet)

Akkor kellemesen lepett meg a felkérés.

Tanítani egészen más, mint edzősködni. Az edzésen nem kell arra figyelni, hogy később az iskolában a tanítványod hogyan foglalkozzon a gyerekekkel. Nekem egy tornaedzésen az a dolgom, hogy megtanítsam az illetőt a gyakorlat helyes kivitelezésére, ezzel szemben az egyetemi órákon másokat kell megtanítanom a tanításra. Kettős a dolog, mert a bemutatandó elemet is meg kell tanítanom, és a tanítás módját is. Úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb az, hogy a jövendőbeli testnevelőtanár jól tudjon oktatni, mint az, hogy ő maga tökéletesen képes legyen megcsinálni az adott gyakorlatot. Meg kell tanulniuk felismerni a hibákat és el kell sajátítaniuk a helyes asszisztálást.

Hogyan készültél fel erre az újfajta „edzésre”?

Igazából nagyon egyszerű volt számomra, csak el kell mondanom nekik, hogy én mit csinálok egy tornaedzésen.

Gyakorlatilag nem csak tornát tanítasz itt, hanem „tornaedzőséget”.

Tulajdonképpen igen. Ha harminc éven keresztül bent vagy egy sportágban, akkor szerintem egyértelmű, hogy tudni fogod hogyan oktasd azt. Hiába végzel el egy szakedzői tanfolyamot, ha a sportágadat nem csináltad elég ideig.

Ahogyan annak idején belőled kinevelték a hibákat, úgy azt most te tudod elvégezni.

Persze, engem mindig is érdekeltek ezek a fogások és trükkök.

Milyennek találod az ELTE SEK testnevelőszakos hallgatóit? Felkészültek, jó a fizikumuk?

Második alkalommal találkoztam ma velük. Első alkalommal, szeptember 13-án csak ismerkedtünk, beszélgettünk a félévről, elmondtam az elvárásaimat. Tudom, hogy testnevelőtanárok lesznek és nem tornászok, így engem jobban érdekel, hogy a tanítást és az asszisztálást elsajátítsák. Hogy félév végére megtudják-e csinálni például a kézen átfordulást az inkább másodlagos. Ha valaki küzd, harcol, és úgy nem sikerül, akkor nem hiszem, hogy rossz tanár lesz belőle, ha mellette tudja az oktatás fogásait és erre edzett kőkeményen. Ebből a szempontból talán „könnyebb” tanár vagyok, de hiszek benne, hogy tudok olyan dolgokat adni a hallgatóknak, amik a könyvben nincsenek benne. Az elsődleges azonban mindenek előtt az, hogy rávegyük a gyerekeket a mozgásra, ehhez pedig egy nyelvet kell velük beszélni.

Interjú időpontja: szeptember 27.

Fotók: Lutor Katalin