Klinghammer Istvánt, Felsőoktatásért felelős államtitkárt, az ELTE korábbi rektorát kérdeztük a felsőoktatási stratégiáról, az egyetemet érintő változásokról és a finanszírozás kérdéseiről.
Miért tartja Ön nagyon szükségesnek most a változást?
Kicsit távolról kezdem. Lehet mondani, hogy az elmúlt 20-23 évben kétévente újabb reformokat vezettek be a felsőoktatási területen. Ezeket érdemes sorba állítani, és látható lesz, hogy az intézkedések sora nem állt össze koherens egységgé. Úgy érzem, most a 2010-es kormányváltás után jött el arra az idő, hogy a felsőoktatást két dolog alapján szabályozzuk. Az egyik a minőség.
A minőség azt jelenti, hogy a hallgatók, akik Magyarországon diplomát szereznek, olyan diplomához jussanak, amivel az elkövetkező 30-40 évben fel tudják venni a versenyt azokkal a fiatalokkal, akik Nyugat-Európában vagy Kelet-Ázsiában, az ottani egyetemeken szereznek diplomát. Ezt a minőségi irányváltást lépésenként lehet megvalósítani. Először tisztázni kell, hogy melyik felsőoktatási intézménynek mire szól a megbízatása, mi a kompetenciája. Az egyetem – Eötvös Loránd szavait idézem – az ismeretlenben való tájékozódásra készít fel, tehát olyan hallgatókat képez, akik a tudomány művelését, továbbvitelét, gondozását képesek ellátni. A főiskolák pedig az adott tudományos és technikai színvonalon a legkorszerűbb tudást adják át olyan formán, hogy a gyakorlatban közvetlenül is tudják alkalmazni. Ezt a különbséget meg kell tenni. Azt is el kell dönteni, hogy más a tudományra történő nevelés és más a tudománnyal való nevelés. Mind a két intézményben tudománnyal nevelnek, az egyetemen a tudományra, a főiskolán az alkalmazásra.
Aztán második lépésként le kell szögeznünk, hogy a magyar kormány biztosítja a jól felkészült, motivált hallgatóknak, tanulóknak a lehetőséget, hogy Magyarországon tanuljon tovább és diplomát szerezzen minőségi keretek között. Hangsúlyozom, hogy a jól felkészült és motivált hallgatóknak. Hogy tudja ezt bizonyítani? Egyszerűen, olyan érettségi vizsgát tesz, ami bizonyítja, hogy elkötelezett és felkészült, tehát mondjuk emelt szintűt, megtanul idegen nyelveken, azért, mert a nyelvet már egyetemi, főiskolai tanulmányai során használni akarja, ott már csak szaknyelvet tanul hozzá. Ezeknek az állam biztosítja a lehetőséget, úgy, hogy vagy állami ösztöndíjat ad a legjobbaknak, vagy biztosítja a Diákhitel 2-vel, Diákhitel 1-gyel az önköltséges oktatást. Hogy a családnak ne legyen nagy teher, ugyanakkor a hallgató vállalja, hogy ő majd visszatörleszti a diplomaszerzés után, amit igénybe vett a közösség támogatásából. Tehát második lépésben ezt is törvényi, stratégiaszinten kell rendezni, pontosan azért, hogy az ifjak biztosítva lássák a jövőjüket, hogy rendszerbe foglalt felsőoktatást tudjanak maguk előtt. Vagyis el tudják majd dönteni, mit és hol érdemes tanulni, ahhoz milyen támogatást kapnak meg az államtól, mikor kapják azt meg, és a hallgatónak milyen háttérrel kell rendelkeznie. Úgy, mint Nyugat-Európában sok helyen, a hallgató maga finanszírozza az oktatást. Ott ezt bankhitelnek hívják. A Diákhitel 1 és 2 esetében az állam nagyon kedvezményes kamatot biztosít, és garantálja ezzel a kedvezményes kamattal az oktatást.
Mi lenne a legnagyobb változás, amit a fejekben el kellene érni?
A kitűzött célokat csak úgy lehet elérni, hogy a felsőoktatásban résztvevők aktívan együttműködnek. A változtatás stratégiájának kialakítását biztosította a kerekasztal, amelyen részt vett a Magyar Rektori Konferencia, a HÖOK, a DOSZ, a Magyar Tudományos Akadémia, a Mérnöki Kamara, a Kereskedelmi és Iparkamara, FDSZ, az OTDT és az Amerikai-Magyar Üzleti Tanács, akik tehát vagy gondozzák, művelik, résztvevői a felsőoktatásnak, vagy a hallgatókat alkalmazzák. Ők lettek bevonva a munkába A sajtó is megtisztelt minket, elég sok hírt adott, bár általában azt emelték ki ahol probléma volt, gond volt, de ugye az újságot el is kell adni valahogy. Meggyőződésem, hogy eljutott az érintettekhez az információ, hiszen az ő bőrükre megy az egész, ők vannak benne, és a változtatás is értük van. Ami engem megnyugtatott, hogy ez a közös munka konszenzussal járt, el is fogadták.
Távlatoktól kezdtünk, ha ugyanekkora távlatban a jövőbe tekintünk, mi lenne az ideális, és ehhez mi a következő lépés?
Első olvasatban a kerekasztal jelentését a kormány tárgyalta. Kért kiegészítést az egyházi képzésekről, a szakmunkások felsőoktatásba kerülésről, a közösségi főiskolákról, ami az első lépés lenne a felsőoktatási szakképzések irányába. Ha ez lezárul, egy-két hónap alatt, akkor gondolom parlament elé megy. A gond most az, idézőjelben, hogy választás előtt van az ország, tehát a parlament munkájának nem ez a fő célja, de bízom benne, hogy 2014-ben ez már realizálásra kerül, tehát a 2014-es tanévet a hallgatók már úgy kezdhetik meg, hogy tudják, hogy mi az átalakítás stratégiája.
A Népszabadság azt írta, hogy a tárgyalások elhúzódását bukásnak is értékelhetjük, puccsot emlegettek, illetve a lemondását is pedzegették.
Azt vallom, amit a költő: a dal a fontos, nem a pacsirta. A felsőoktatás fontosabb ügy, minthogy kívülről kitalálják, kire haragszom, ki haragszik rám. Ez komolyabb dolog, minthogy az ember durcásan azt mondja, hogy „na ebből elegem van!”. Nem azért dolgoztunk, az egyetemen sem azért oktattam, nem azért rektorkodtam, hogy a komfortérzésem jó legyen, hanem hogy egy ügyet tudjak szolgálni.
Milyen hatása lesz az ELTE-re, mint tudományegyetemre a változásnak?
Biztos, hogy – amint mondtam – az ismeretlenben való tájékozódást szolgáló egyetemekre hatása lesz két okból. Mivel a hallgató az állami ösztöndíjjal maga választhatja ki, hogy hol kíván tanulni, nem keretszámok lesznek, így a hallgató dönt. És a hallgató hogy fog dönteni? Hát úgy, hogy hol látja biztosítva a jövőjét, hol szerez olyan diplomát, ami értéket jelent. Ehhez az egyetemeknek is fel kell nőni, még szigorúbbnak kell lenniük a minőséggel szemben, az oktatói karral szemben, a laborokkal, a felszereltséggel szemben. Megnő a szerepük, több hallgatójuk lesz, és az az érzésem, – hogy ne kerüljük meg a kérdést – gond is jelentkezhet. Nagyon sok felsőoktatási intézmény jött létre az elmúlt években, lesz olyan, ahol problémák lesznek. De nem azért, mert a politika bünteti őket, hanem azért, mert a hallgatók nem választják az intézményt. Nekik úgy kell feladatot találniuk, hogy olyan szakokat indítanak – erre utaltam a közösségi főiskolákkal, felsőoktatási szakképzésekkel kapcsolatban -, amire 20-30 km-es környezetben szükség van, és ezzel is vonzzák a hallgatókat. Azokat, akiknek nincs elég önbizalmuk, vagy úgy érzik, hogy a felkészültségük nem megfelelő, hogy valódi felsőoktatási tanulmányokba, alapképzésbe vagy mesterképzésbe lépjenek. Innen majd tovább lehet lépni. Addig meg olyat tanul, amivel el tud helyezkedni, megélhetése lesz, olyat tanul, amire igény van.
Ezeknek a szakmáknak az lenne a lényege, hogy kevesebb diplomás legyen, aki nem a területén helyezkedik el, vagy hogy több ember jusson felsőfokú oktatáshoz?
A felsőoktatás egy olyan piramis, aminek az aljába érettségi után kerülnek be a hallgatók. Mindig példálóznak, hogy külföldön mennyivel több hallgató tanul felsőoktatási képzésekben, de ez azért van, mert beleszámolják a felsőoktatási szakképzéseket is. Ez nálunk egy ismeretlen terület volt. Itt az volt a felsőoktatás, ahol diplomához lehet jutni. A jövőben nem kell kizárni azokat sem a felsőoktatásból, akiknek a képzettsége, tehetsége felkészültsége nem elég, vagy nem mernek belevágni egy egyetemi vagy főiskolai diplomaszerzésbe, de szeretnének tanulni. Látjuk, hogy a technika úgy halad előre, hogy az agrárterületen, egészségügyben, banki, biztosítószférában olyan eszközöket használnak, ahova olyan emberek kellenek, akik érettségiztek, aztán két évig tanultak. Biztos, hogy nem lesz kevesebb a hallgató, de ez egy piramis, ezért a keményebb, nehezebb, nagyobb rátermettséget igénylő szakokon, és a doktori iskolákban nyilván kevesebben tanulnak majd.
Térjünk vissza az ELTE-hez. A módosítások része, hogy kancellárokat neveznének ki az egyetemekre, illetve tavasszal a közbeszéd része lett az önfenntartó felsőoktatás fogalma. Milyen finanszírozási változások lesznek?
Az önfenntartó felsőoktatással körülbelül egy éve ismerkedett meg a társadalom. Ez nem ördögtől való, gondoljon arra, hogy az egyetemeken folyó tudományos kutatásokban az egyetem önfenntartó. Van egy labor, amit az állam biztosít, de hogy milyen kutatást folytat az intézmény, és arra hogyan szerez pályázati pénzeket innovatív módon, az az egyetem dolga. Tehát magát tartja fenn, magát gazdagítja.
Ha a hallgatókra gondolunk, az önfenntartó egyetem vonzza a hallgatókat, az állami ösztöndíjasokat és önköltségeseket is. Ezt sokan félreértették, úgy gondolták, hogy egy fillért sem kap az államtól. Vannak ilyenek, ezek a magánegyetemek, főiskolák. De azért az állam tudja a kötelezettségét, az államnak a vagyona is gazdagodik, a nemzet is gyarapodik, ha jó értelmiségi rétege van. Erre érdemes fordítani, csak kellő arányban, hogy hamar meg is térüljön. Kinek térül meg? Soha nem a kormánynak térül meg, ez egy tévedés, ezt a politika leegyszerűsíti. Az országnak, a társadalomnak térül meg. Nem a kormányt teszi boldoggá, hanem a társadalmat gazdagítja.
A kancellária intézményéről magánemberként annyit mondhatok, amikor rektor lettem 2000-ben, akkor folytak a Duna-parti építkezések, és előtte voltunk a Trefort-kert, a Bölcsészkar felújításának. Elgondolkodtam rajta, hogy jó lenne, ha lenne az ELTE-nek egy kancellárja, mert embert próbáló feladat az egyetemen az oktatás, kutatás feltételeit biztosítani, hogy megfelelő oktatókar legyen, megfelelő hallgatóállomány, megfelelő szakok induljanak, és hogy egy egyetem üzemeljen, kvázi gondnokolni az egyetemet szerintem nem a rektor feladata. Maradjunk az ELTE-nél. Gondoljon arra, mennyi épületünk van és milyen felszereltségűek. Ehhez kell egy főmérnök, aki ezt átlátja. Hogy milyen informatikai hálózatot biztosítunk, nem a kutatáshoz, hanem hogy maga az egyetem működjön. Ahhoz, hogy be tudjanak iratkozni a hallgatók, informatikai rendszert kell működtetni. Ahhoz, hogy az ösztöndíjak meg a fizetések rendben legyenek, egy pénzügyi rendszert is működtetni kell. És akkor még nem is beszéltem a tűzrendészeti feladatokról, – gondoljunk arra, mennyi laboratóriumunk van, izotóposlabor, stb.
Ezt mind összefogni csak egy kancellária tudja. Az egyetem vezetője a rektor, hiszen az egyetem azért van, hogy oktasson, kutasson, és a működéshez kell a kancellár. Ezért szeretném, ha lenne, aki a rektornak segítene. Németországban is kancellárok vannak, Amerikában nem így hívják, ott igazgató, igazgatótestület van, ez sem ördögtől való. Furcsa lenne elvárni egy rektortól, aki kiváló jogász, történész, geológus, mérnök, orvos, hogy hirtelenjében az egyetemnek ezt a működését is ellássa. A rektor lássa át, mire van szüksége az egyetemnek, milyen irányba halad, de a feltételeket biztosítsa a kancellár.
A tücsökszakokkal mi a helyzet? Kegyvesztettek maradnak?
Ez egy gonosz megjegyzés, de már a rektorságban említettem a tücsök- és az orchideaszakot, a hangyaszakokat pedig a tücsökszakokkal állítottam szembe. Az orchideszak az volt, ami kicsi, drága, de nagyon szép és hasznos.
A tücsökszakokat nem kel megszüntetni, félreértés ne essék. Csak nem szabad zsákutcába vinni a fiatalokat, nem kell ezer helyen meghirdetni, ahol az oktatói kar sem megfelelőn dekorált. Legyen elvárás ott, ahol van ilyen szak, hogy megfelelő képzésben részesüljenek a hallgatók. Az államnak meg fenn kell tartania azt a jogot, hogy oda kevesebb ösztöndíjat ad, mert azt mondja, hogy a társadalomnak nincs akkora igénye az ott végzettekre, és itt a tömegre gondolok. Ha valaki úgy gondolja, hogy ő önköltségesen kíván tanulni, kapja meg a lehetőséget, de nem kell az országban 8-10 helyen ilyen tücsökszakot fenntartani, amikor 2-3 helyen is elég.
A hallgató azért tanul, hogy az életben majd boldoguljon. Engem mindig nagyon zavar és bánt a hallgatók oldaláról, hogy valaki azért lesz frusztrált, mert lehúzott 3, néha 5 évet, és akkor döbben rá, amikor végez, hogy azzal, amit tanult, nem tud elhelyezkedni. Nincs állás, tehát a társadalom ilyen módon nem igényli. El fog helyezkedni, csak marad benne egy kielégületlenség, hogy akkor mi az ördögért tanultam, hiszen ahhoz, amit csinálok, amivel pénzt keresek, ez nem is kellett volna okvetlenül. Ezek a tücsökszakok akkor alakultak ki, hogy amikor a normatív finanszírozás be lett vezetve, és a felsőoktatás rendszere a mennyiségi szemléletbe csapott át. Akkor számos főiskola és egyetem is indított ilyen szakokat. Az egyetemek is a science helyett a profession felé indultak, hogy több hallgató, több pénz legyen, és ezzel zsákutcába vittek rengeteg fiatalt, akik később döbbentek rá, talán nincs is rájuk szükség. Ezek olyan szakok, amikhez nem kell nagy beruházás, laborok, óriási könyvtár, kísérleti állatok, vegyszerek. Így a probléma nem velük van, hanem azzal, hogy túlterjedtek.
Röviden összefoglalva ezzel a stratégiával azt próbálják elérni, hogy tudatosan és önmagukért válasszanak a hallgatók?
Így van, mint apa és nagyapa, csak ezt tudom mondani. Ami engem motivál – mert felelősség van az emberen, már az életkora miatt is -, hogy a hallgatók boldoguljanak az életben.
Az egyetem nem azért van, hogy az oktatók jól érezzék magukat. Nagyon jó, ha jól érzik magukat, de azért van, hogy a hallgatók is jól érezzék magukat, főleg úgy, hogy közben felkészüljenek az életre, később meg tudjanak abból a tudásból élni. Ennek kell alávetni mindent. Mindig dohogok, amikor az egyetemek és főiskolák azért háborognak, hogy ők vannak és őket fenn kell tartani. Akkor kell fenntartani őket, ha a hallgatók igénylik. De ha a hallgatók nem jelentkeznek oda, akkor meg lehet kérdezni az intézménytől, hogy miért is kéne fenntartani? Ugyanis senki nem zárja be őket, de eltűnnek a hallgatók, magukra maradnak.
Fotók: Szabó Vanda
