Frank Herbert 1965-ben megjelent Dűnéje az amerikai fantasztikus irodalom egyik legfontosabb alkotása. Hatása világszinten megfigyelhető a science fiction fejlődésén és a könyveket övező, máig élő kultuszon. Komplexitása révén a Dűne filmrevitelét számos tényező akadályozza, az évek során pedig láthattunk már több-kevesebb sikerrel megkísérelt feldolgozásokat. A regény rajongójaként háromféleképpen látom lehetségesnek egy Dűne-film elkészítését. Dennis Villeneuve októberben megjelent adaptációja csúcsra járatott egy lehetséges megközelítést, amellett, hogy feláldozta a regény számos rétegét.
A három elv a regény sokrétűségéből fakad. A felszíni epikus hőstörténet lényegében vezeti végig Frank Herbert tudományos gondolatait, a Dűne grandiózus reflexió az emberi faj működésére. Nemcsak hogy reális kérdéseket feszeget, de a könyvek világában mélyebben elmerülve konkrét utalásokkal találkozhatunk a Föld nevű bolygóra, ami valamikor, réges-régen, létezett. Mi vagyunk a Dűnében megfogalmazott őskor, ránk reflektál a regényben ábrázolt távoli jövő. A Dűnét olvasva gyakran érezhetjük, hogy a látványos sci-fi felszín nem lényegi, pusztán keretet adó sík az író gondolatainak megelevenedéséhez. Önmagában árulkodó, hogy Herbert az oregoni homokdűnék tanulmányozásával fektette le a regény alapjait, a Dűne tudományos kutatómunkák, újságcikkek összességéből vált regénnyé. Mélyen áthatják ökológiai ambíciók, a kiszáradt területek terraformálásának lehetőségei, egy élhetőbb bolygó megteremtésének gondolata. Vizsgálja az ember felsőbbrendű hatalomra reagáló természetét, a hatalommal járó felelősséget, a hitet, a jövő matematikai kiszámításának problémáját, a messiás- és prófétaszerep kérdéskörét és még számos felvetést politikáról, az emberi lélektanról és az emberiség sorsáról. Teszi mindezt annyira árnyaltan, hogy a Dűnét teljes egészében filmre vinni egyszerűen lehetetlen.
A regény zsenialitásának tartom, hogy rétegei egy bizonyos szintig lefejthetőek egymásról. Frank Herbert összesen hat Dűne-könyvet írt, halála után fia zárta le a ciklust különböző kiegészítő kötetekkel. A ’65-ös, első Dűne-történet kerek egészként állja meg a helyét mint Paul Atreides eposzi hőstörténete. Az Atreidesek császári parancsa elhagyják a Caladan élettől burjánzó tengerbolygóját, hogy megkezdjék uralkodásukat az Arrakis sivatagában, az univerzum legértékesebb anyagát termelő fűszer veszélyekkel teli bolygóján, másik nevén a Dűnén. A sivatagban fűszert termelő homokférgek tömegei sorjáznak, bennszülött Fremen harcosok élik túl mindennapjaikat, hosszú évek óta harcolva az elnyomással. Az Atreides-ház ornitopterei átszelik az eget a fűszer után kutatva, gépezeteik megállás nélkül termelik az Arrakis kincsét. A háttérben összeesküvések szövődnek az Impérium Nagy Házai között, háborúk, árulások hálózzák be az emberiség birodalmát. Minden sarokban veszély, mindennek a középpontjában pedig Paul, a gyermek, az Atreides-ház hercege, aki fokozatosan eszmél rá, hogy létezése hatással van az egész univerzum alakulására.
Ez önmagában egy velőig hatoló science fiction izgalom. Olyannyira színes és látványos, hogy a hetvenes években párját ritkítóan nagyszabású filmnek szolgáltatta volna alapját, ha a projekt valaha elkészül. Alejandro Jodorowsky Dűne-terve példázza az első elvet, melynek mentén elképzelhetőnek tartom az adaptálást; a chilei-mexikói rendezőt annak idején az imént fölvázolt sci-fi egy pszichedelikus zenés film elkészítésére inspirálta. A felszíni Dűne-történet kiváló táptalajként szolgál egy művész valóságtól elrugaszkodott vízióinak nagy volumenű ábrázolásához. Egész elképesztő, milyen ívet járt be Jodorowsky projektje; zenéje a Pink Floyd, képi világa az 1979-es Alien szörnyetegét megalkotó H. R. Giger terveiből állt volna össze, szereposztásában pedig felbukkanni készült Mick Jagger, Orson Welles és Salvador Dalí is. Jodorowsky a filmet tíz óra hosszúságúra tervezte, a stúdiók csodálták a projektet, de lehetetlennek tartották kivitelezését. A folyamatról dokumentumfilm jelent meg 2013-ban, Jodorowsky Dűnéje címmel (forrás: qubit.hu).
A feladat David Lynch kezébe került, aki hasonló elven nyúlt a Dűne történetéhez, nem titkoltan áldozta fel a könyv abszolút adaptálását saját elképzeléseinek megvalósításáért. A végeredményt azonban maga a rendező is megveti, a rajongók zöme pedig igyekszik elfelejteni. Jodorowskyt és Lynchet összeköti, hogy egyiküket sem a könyv hű adaptálása motiválta, hanem valami olyasminek a filmrevitele, ami a Dűne atmoszférájában rejlő rendezői vízióként hatott rájuk. A különbség, hogy Lynch filmje elkészült, és negatív fogadtatásának eredményeképpen a rajongók Villeneuve adaptációját, akárcsak a Fremen harcosok Paul Atreides eljövetelét, messiásként várták.
Villeneuve esetében pedig elérkeztünk a második adaptációs elvhez. A rendező leválasztotta a regény felszíni sci-fi rétegét a többiről, és úgy nyúlt hozzá, ahogy előtte senki. A könyv rajongói és a laikus tömegek kiszolgálásának keresztmetszetében, blockbuster keretek között a lehető leghűbb ábrázolását nyújtotta a regénynek, feláldozva annak mélységét, de megvalósítva a látványos hőstörténet eddigi leghűbb adaptációját. A film túlnyomó részében szigorúan követi a könyv cselekményét, az olvasótábort kiszolgálva, helyenként olyan utalásokat elrejtve, amik csak a könyv előzetes ismeretében válnak hatásossá. Fontos azonban, hogy ezek a részletek nem zökkentik ki a könyvet nem ismerő nézőt, a filmnek kitüntetett célja az újonnan bekapcsolódók teljes értékű szórakoztatása.
Villeneuve adaptációja szemkápráztató attrakcióként szolgál a keményvonalas olvasóknak. A filmtörténet szerint annak idején az első mozinézőket már a mozgókép puszta látványa lenyűgözte, a széltől rezgő falevelektől egyenesen felkiáltottak. Hasonlóan írnám le az élményt, amelyet barátommal átéltünk az új Dűne alatt; átjárt minket az izgalom, hogy a fejünkben élő képek megelevenednek, vártuk a csodát, hogy „megmozduljon” a könyv. Ez a fajta adaptálás gyermekké teszi a rajongót, és felhőtlen kikapcsolódást nyújt mindenkinek, aki el tud veszni a Dűne világában. A stúdió-gépezet nem darálta be a könyv értékeit, pusztán okosan, számítóan szelektált, megfelelve a regény felszínének és a mélység melletti felszínt ugyancsak csodáló rajongóknak, és azoknak, akik amúgy is látványért járnak moziba. Villeneuve Dűnéje egy jól sikerült tömegfilm, Frank Herberté viszont ennél sokkal több.
Megfigyelhetőek a könyvtől eltérő mozzanatok, ezeknek zöme nem kicsavarás, hanem szabad alkotói fantázia érzetét kelti. Ilyen például Vladimir Harkonnen Báró megjelenése, aki a könyvhöz képest sokkal baljósabb, embertelenebb külsőt kapott. Akár a könyvben is nézhetett volna ki úgy, mint a rendező fantáziájában, tartalmilag legkevésbé sem zavaró átalakulás ez, viszont jobban illeszkedik a mai látványfilmek atmoszférájához a Villeneuve-féle extravagáns ábrázolás. Hasonló gesztus a filmben megfigyelhető származásbéli sokszínűség; Herbert nem fektetett hangsúlyt a szereplők etnikumának hangsúlyozására, a történethez azonban passzol ez a diverzitás, így a készítők nem mentek szembe a könyvvel, mégis kiszolgálták a korszellem alulreprezentált rétegeket felvonultató törekvéseit. Számos helyen tetten érhető ez a keresztmetszetben való gondolkodás: a regény tárgyi világának elemei és bizonyos szereplői jelentek meg úgy, hogy olvasás közbeni asszociációinknak nem feltétlen felelnek meg, de nem is szöges ellentétei azoknak. A koherens, modern blockbuster megteremtéséért történő változtatások ezek, amik a rajongók frusztrálása nélkül erősítik a képi világot.
Villeneuve egyébként igencsak „fegyelmezetten” bánt a látvánnyal. Egy átlag tömegfilmes könnyűszerrel pakolta volna tele homokférgekkel a jeleneteket, tudván, hogy a Dűne egyik legmarkánsabb közönségcsalogató elemei. A látvány nemcsak hogy túlnyomó részt konzisztensen kapcsolódik a regényben ábrázoltakhoz, de a könyvtől független értékekhez is hozzátesz, hogy egyszer sem szúrt szemet a rendezésbeli hibák látványelemekkel történő kompenzálása. Összességében minden indokolt, sehol nem látni túlkapást, leszámítva, mikor az egyik szereplő halála szembetűnően csak azért történt a könyvhöz képest egészen másként, hogy felbukkanhasson egy, a könyvben nem ábrázolt extra homokféreg. Ez a jelenet szembement a látvány addig teljesen következetes adagolásával, a puszta külcsíny miatt alakítva át a regény eseményeit, ráadásul tartalmi lyukat hagyott maga után. Szerencsére nem tudok egynél több ilyet felidézni, de ez is elég, hogy érezhető legyen a profit helyenkénti dominanciája a lelkiismeretes alkotómunka fölött.
A színészválasztás passzol Herbert karaktereihez, Timothée Chalamet kisugárzása már-már teljesen visszaadja a regényben ábrázolt Paul Atreidest. Tekintete, kiállása mintha arra született volna, hogy megtestesítse Paul sokrétűségét; gyermeki, mégis tekintélyt parancsoló, esendő, mégis bölcsességet sugall. Szemében ott az emberiség egészét átfogó messianisztikus tudás, de ott a saját erejétől rettegő halandó is. Mivel a történet megmaradt a felszínnél, a színészek sem nyújtanak mélyre menő alakításokat, mindenki a puszta megjelenésével teljesít. A párbeszédek minimalizálva lettek, a szereplők közti interakciók többnyire rövidek és egyszerűek, erre a feladatkörre és a regény karaktereinek hű ábrázolására viszont teljesen megfelelő színészeket kaptunk. Kiemelném a film zenéjét, a méltán elismert Hans Zimmer betétei tökéletesen megadták az idegen bolygón játszódó hőstörténet vallásos, törzsi, természetközeli érzetét. Olyasmi ez, ami kiegészíti, árnyalja a regény élményét, kifejezi, milyen atmoszférát szólaltatnának meg a Dűne sorai, ha az embernek szokása lenne olvasás közben zenére asszociálni.
Összességében kielégítő az új Dűne-film. Nem több, nem is kevesebb; ügyesen kiszolgálja a lehető legtöbb elvárást, és minőségi szórakozást nyújt mind a rajongóknak, mind az újonnan bekapcsolódóknak. A harmadik adaptációs elv a Dűne teljes körű feldolgozása, sorozat formájában, egy eddig nem látott alkotói hozzáállással. Elképzelhetőnek tartok egy olyan Dűnét, ahol a látvány találkozik a regény számos másik rétegével, egy lassabb folyású, a mélyreható belső monológokat és Herbert gondolatait egyaránt tartalmazó, leginkább a Trónok harcához hasonlítható alkotásban. Ez egy rajongói ábránd, ahogy Jodorovsky Dűnéje, ez is álom marad. Mindenesetre ajánlom mindenkinek Villeneuve adaptációját, én megkönnyebbülten fogadtam, és kíváncsian várom a folytatást.
Fotók: budapestiporter.com
Kiemelt kép: wallpapersafari.com
