Március 15-én jelentkezett második adásával a Nemzeti Ifjúsági Tanács Talk with NIT című, nemrég megújult beszélgetéssorozata, melynek fókuszában a pandémia egyetemi közösségekre gyakorolt pozitív és negatív, jelenlegi, valamint lehetséges jövőbeli hatásai álltak.
Március 1-jén indította útjára a Nemzeti Ifjúsági Tanács (NIT) megújult beszélgetéssorozatát, két hétre rá pedig máris új adás vált elérhetővé a hivatalos YouTube-csatornájukon. Ekkor, a március 15-én közzétett alkalommal Szabó Bálint, a NIT elnökségi tagja dr. Bokor Tamás egyetemi adjunktust, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszék oktatóját látta vendégül.
Jelen cikk szerzőjének ismerősen csengett utóbbi neve, mígnem ráeszmélt: Bokor Tamás egyike volt azoknak, akik a Savaria University Press kiadásában megjelent Globális kihívás – lokális válaszok című kötetbe publikáltak tavaly. Hogy mi is ez pontosan? Az ELTE SEK honlapján megjelent ismertetés szerint ez egy olyan kötet, amely azzal a céllal született meg a járvány első hulláma után, azaz 2020 nyarán, hogy megvizsgálja és bemutassa a járvány társadalmi és gazdasági hatásait. Erre a szerzők – kutatók és oktatók, doktoranduszok és hallgatók Magyarországról és külföldről, összesen 42-en – 500 oldalon keresztül törekszenek. Ahogy az előszóban a kötetet szerkesztő dr. habil. Kovács László, az ELTE TáTK Savaria Gazdálkodástudományi Tanszék egyetemi docense fogalmaz: „nem törekszik, nem törekedhet mély elemzésekre, a komplex összefüggések magyarázatára”, de ekkorra „már végezhetőek tudományos elemzések”, így „ezek a tanulmányok a járvány kapcsán kialakult helyzet egyes aspektusait világítják meg tudományos igényességgel, az eredményeket a tudományos diskurzus kontextusába helyezve”.
Bokor Tamás publikációja a Tanítva tanulás fejezetben kapott helyet Modellek szorításában – a digitális kompetenciakeretek próbatétele a Covid19-járvány idején címmel, ami már enged következtetni a témára. A szerző kiindulópontja az volt, hogy a különböző digitális kompetencia-modellek alkalmazhatóságát a koronavírus-járvány okán bevezetett digitális köznevelési munkarend erősen próbára tette. Megállapítása szerint ezek a modellek nehezen alkalmazhatók a tanulók, szülők és tanárok alkotta közösségre, hiszen nagyon eltérő kompetenciákkal rendelkeznek, másrészt maga a kompetenciaszerzés folyamata sem lineáris, és nem is hierarchikus, hanem az egyének a különböző szintek között cirkulálnak, azaz keringenek hol egyik, hol másik szint között. A másik fontos tétele a szerzőnek, hogy a digitális kompetencia–modellekben jelenlévő kompetenciák nem választhatók szét élesen olyan soft skillektől és tulajdonságoktól, amelyek a digitalizációtól függetlenül is értelmezhetőek – úgy, mint az empátia, a türelem, vagy éppen a felelősség. A tanulmány kimondja azt is, hogy a digitális kompetenciák fejlesztését legfőképpen a pedagógusok oldalán kell végezni, és ha lehet, akkor egyéni fejlesztési utakkal támogatva. A tanulmány részletesen elolvasható ide kattintva.
E kis kitérő után kanyarodjunk vissza Bokor Tamáshoz, aki „2008 óta a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, médiakutató, tréner. Elsődleges kutatási területe a digitális hálózati média társadalmi hatása, a digitális kompetenciák fejlesztése egyéni és szervezeti szinten, a digitalizáció oktatási és etikai dimenzióinak köre. A Műveljük a médiát című médiaelméleti monográfia társszerzője, számos hazai és nemzetközi kutatási program résztvevője” – olvasható a kötet végén. Kutatási témái miatt a Nemzeti Ifjúsági Tanács már több alkalommal is meghívta rendezvényeire az oktató-kutatót: a tavalyi és az idei Digitális valóságok konferenciájukon is vendégeskedett. Az említett Talk with NIT eseményen is hasonló témájú kérdéseket boncolgatott Szabó Bálinttal, ezúttal viszont nem csupán elméleti, hanem személyes példákon keresztül beszélt arról, milyen sajátosságai vannak az online oktatásnak, milyen az oktatók és a hallgatók motivációja, és milyen hasznosnak bizonyuló praktikák vannak, amelyeket érdemes lehet a jövőben is megtartani. A közérthető beszélgetés és a fent említett tanulmány között több ponton is kapcsolódás fedezhető fel.
Mindenekelőtt Szabó Bálint felidézte a tavalyi Digitális valóságok konferenciát, ami után pár nappal bejelentették az áttérést az online oktatásra. Bokor Tamás elmondta, hogy jól emlékszik a NIT ezen rendezvényére, mert ez volt talán az utolsó, amin még élőben jelen lehetett. „Még szombaton egy konferencián ültünk, a rá következő pénteken pedig bejelentették, hogy a felsőoktatási intézményeknek be kell zárni” – mondta a NIT elnökségi tagja. Ezt a jelenséget Bokor Tamás az említett publikációjában úgy emlegette: „kényszerű fejesugrás a digitális tengerbe”.
Elhangzott: két fő nehézsége volt ennek az időszaknak, amiből az egyik most is fennáll. Nem meglepő módon elsőként a hirtelenséget említette: „Előre nem igazán lehetett ezt látni, akár még egy-két héttel azelőtt sem, hogy nekünk ilyen gyorsan át kell állnunk.” És valóban. Ha visszaemlékezünk, februárban még abban reménykedtünk, hogy talán minket nem is fog érinteni a járvány, aztán elkezdtek egyre aggasztóbb hírek érkezni, majd hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy csomagolunk és költözünk haza a kollégiumból, de előtte még megállnánk maszkot és kézfertőtlenítőt venni, viszont már üresek a boltok polcai. Ami pedig az egyetemek távolléti oktatásra való átállását illeti, Bokor Tamás felidézte: a legtöbb hazai felsőoktatási intézmény ezt úgy hidalta át, hogy előrehozta a tavaszi szünetet, így volt ott egy hét, egyes intézményekben pedig két hét, amikor fel lehetett készülni a szemeszter folytatására. (Az ELTE-n másfél hét állt rendelkezésre – a szerk.)
„A másik tényező, ami nehézzé teszi, most is itt van velünk: a kontingencia, az esetlegesség, hogy tulajdonképpen bármelyik pillanatban vissza is állhatunk” – emelte ki, hozzáfűzve: a legtöbb egyetem úgy tervez, hogy ha a statisztikai számok úgy alakulnak, akkor élővé, legalább részlegesen élővé vissza lehessen alakítani az oktatási formánkat – mondta az oktató-kutató. Hozzátette: ez szükségszerűen azt eredményezi, hogy párhuzamosan két forgatókönyv szerint kell gondolkodni, azaz vagy végig online lesz a félév, vagy bármikor visszaállhatunk tantermi környezetbe; ez mentálisan nagy terhet ró mindenkire.
A távolléti oktatásra rátérve elmondta: kevés az a kurzus, ami ideálisan digitális felületekre van kitalálva – bár tény, hogy van ilyenre is példa, ő maga is ezt tapasztalta az egyik tárgya esetében. Hogyan élik meg az oktatók és a hallgatók? – hangzott el a kérdés. „Azt szoktam mondogatni, hogy nem erre szerződtünk. Nem arra szerződtünk, hogy egy 13/14/15 colos képernyőn keresztül, lapos mivoltukban nézzük a hallgatóinkat és így kontaktáljunk, nem arra szerződtünk, hogy az ő kis sárga mancsikonjaikat nézzük, hanem a valódi kezeket szoktuk látni, ha felteszik” – magyarázta. (A köznevelési intézmények és az állampolgárok között fennálló „társadalmi szerződés” feltételeinek megváltozását a publikációjában is emlegeti.)
Felhívta a figyelmet arra, hogy a hallgatók is hasonlóan élik meg a helyzetet és „ők sem erre szerződtek”, de hozzáfűzte, hogy persze ez szinte csak a nappalis hallgatókra igaz: „Van egy olyan, jól körülhatárolható közege a hallgatóknak, akiknél praktikusnak is bizonyult”, hiszen számukra könnyebben összeegyeztethetővé vált a munka és a tanulás – utalt ezzel azokra, akik sokat dolgoznak tanulás mellett, vagy éppenséggel esti vagy levelező képzésben vesznek részt. Véleménye szerint inkább lelki értelemben nehezebb ez a helyzet, főleg a most elsős hallgatóknak, hiszen nem tudnak beleszocializálódni a számukra nagy váltással járó egyetemi közegbe. Éppen ezért Bokor Tamás úgy véli: az oktatóknak most inkább a mentálhigiénés és a módszertani-szervezői feladataik kerültek előtérbe, és így a szakmai tartalmakra kevesebb energia jut. „Az a fajta segítségnyújtás, amivel a lelket tartjuk a hallgatóinkban, most sokkal-sokkal kulcsfontosságúbb, mint a szakmai tartalmai a kurzusainknak” – állította. Ez alatt nem azt értette, hogy az oktatóknak most hirtelen pszichológusokká kellene avanzsálni, hanem azt, hogy bár távolról segíteni sem könnyű, már az is nagy szó, ha az oktató megkérdezi a hallgatókat, hogy vannak úgy igazából, és felajánlja, hogy kereshetik őt privát üzenet formájában a gondjaikkal. Bokor Tamás szerint ugyanis, ha az oktató képes aktív figyelemmel fogadni a hallgatók problémáit, már az önmagában is egy mentálhigiénés tevékenységet jelent. Arra, hogy ez valóban így van, példaként a félév végi hallgatói véleményezést hozta fel. (Az ELTE-n ez az OHV-kérdőív – a szerk.) Oktatóként az elmúlt két félév végén megdöbbenéssel tapasztalta, hogy nem a szakmai és módszertani visszajelzések kerültek fókuszba, hanem inkább pozitív, megerősítő visszajelzéseket kapott azzal kapcsolatban, milyen jó volt, hogy a kurzusain mindig megkérdezte a hallgatókat, hogy vannak, és érdeklődve meg is hallgatta a válaszaikat, tehát ilyen egyszerű dolgok is sokat számítanak.
Ezután Szabó Bálint a digitális oktatásra terelte a szót, mire Bokor Tamás elmondta: nevelni nem lehet digitálisan, oktatni igen, de arról vita folyik, hogy mennyire tudja megközelíteni a személyes tanítás hatásfokát – az egyéni tapasztalatai alapján nem tudja. „Nem ugyanaz a kommunikáció minősége; technikailag tiszta a kép, jól megy a hang, még ha nem is csúszik semmi, nem is fagy le az internetkapcsolatom, akkor is meg vagyok fosztva egy csomó olyan – úgy mondják ezt nyelvész körökben – szupraszegmentális elemétől a nyelvhasználatunknak, ami voltaképpen csak akkor válik láthatóvá, hogyha én rálátok a kommunikációs partneremnek a teljes testére, az összes gesztusára, az összes végtagmozgására, finom rezdüléseire” – hangsúlyozta.
Majd a hallgatók „rejtőzködéséről”, azaz a videókép be nem kapcsolásáról beszélt, amit elsősorban azért tart problémának, mert így az azonnali visszajelzések hiányoznak a tanításból, és az oktatónak fogalma sincs, hogy hol tart a hallgatók figyelme, vagy éppenséggel elveszítette-e már őket. A másik gond az, hogy be nem kapcsolt kamerával ellenőrizni sem lehet, hogy a hallgató mit csinál az óra közben. Példaként felemlegette azt az élményét, amikor felszólította az egyik tanítványát, aki így felelt: „Jaj, bocsánat tanár úr, itt vagyok, csak annyira produktív ez az idő, hogy közben a szobámat is takarítom. De tudja, hogy miért, hogy jó szívvel kapcsolhassak kamerát!” – ha most a cikk olvasója magára ismert, az csakis a véletlen műve lehet.
Ami a pozitívumokat illeti, Bokor Tamás kiemelte: sok olyan funkció áll rendelkezésre, ami tantermi környezetben nem; például az emojikkal való szavaztatás, a jelentkezés sorrendjében történő igazságos felszólítás, azonnali anyagfeltöltés és –megosztás, breakout roomok használata. „Technológiai értelemben nagyon sok eszközünk áll rendelkezésre, de nem ezen múlik, mennyire tudunk hatékonyak lenni” – világított rá.
Majd eszébe jutott egy hallgatója, aki „barátságossá teszi ezt a nem túl barátságos környezetet” azzal, hogy szinte mondhatni sportot űz abból, hogy a szóban forgó témához mémeket keres és szinte azonnal posztolja a chatfalra, szórakoztatva ezzel magát, az oktatót és a társait. Ezzel persze osztja is a figyelmet, ugyanakkor jelen cikk szerzője szerint ez még jó is tud lenni módszertani szempontból, amennyiben elfogadjuk azt az állítást, hogy a mai fiatalok számára pár perces blokkokból kell felépíteni az órát, különben elveszítjük a figyelmüket.
Apropó figyelem: Szabó Bálint felhozta azt az általa nemrég olvasott cikket, ami arról szól, hogy Szingapúrban egy egyetemista csoport olyan alkalmazást fejlesztett ki, ami egy arcfelismerő szoftver segítségével valós időben visszaadja a hallgatók érzelmeit. Erre reagálva Bokor Tamás elmondta: kínai tantermekben is kísérleteznek már hasonló technikákkal, de ismeretei szerint Magyarországon ennek éles üzeme sehol nincs, és persze az Európai Unióban „egy sor GDPR-problémát vetne fel”, ha arcfelismerő kamerákat használnánk, feldolgozva az ebből származó biometrikus adatokat.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a digitális kompetenciák tekintetében milyen volt az átállás a távolléti oktatásra. „A magyar felsőoktatásban nem annyira a hallgatóknak volt technikai értelemben kihívás az átállás a távolléti oktatásra, hanem az oktatóknak. Talán nekik az általános digitális kompetenciájuk tekintetében több újdonságot tartalmaztak a szoftverek, azok funkciói” – jelentette ki Bokor Tamás. Ezzel kapcsolatban a tanulmányában úgy fogalmazott: „A hazai pedagógusképzésben szerepet játszik ugyan a digitális kompetenciák fejlesztése, azonban ennek módja és mértéke szuboptimális ahhoz, hogy a tantermen kívüli digitális oktatás kihívásaira egységesen azonnali és hatékony választ adhassanak a tanítók és a tanárok. Az egyéni digitális pedagóguskompetenciák mértéke nagy szórást mutat, ahogyan az egyes intézmények felszereltsége is. Ennélfogva a pedagógusok eltérő kompetenciákkal (ismeretekkel, készségekkel és attitűdökkel) és hasonlóan eltérő eszközpark birtokában kényszerültek a hirtelen digitális átállásra.”
Ezután rátért egy pedagógiai modell ismertetésére. Eszerint a felívelő szakasz után következik egyfajta telítettségi fázis, majd egy letisztulási folyamat, így végül két-három eszköz marad, amit az adott oktató igazán hasznosnak tart, és a hétköznapok szintjén rendszeresítve be tud építeni a tevékenységébe. (Ezt a modellt részletesen is kifejti a publikációjában Bognár Amália ábrájára hivatkozva.)
Az oktató-kutató szerint az elmúlt egy évben Magyarországon az a trend figyelhető meg, hogy a digitális kompetenciák alacsonyabb szintjei lendültek nagyot a legkülönbözőbb generációkban, a magasabb szint pedig természetesen fel sem merülhet kérdésként az ország több olyan területén, ahol még pusztán az elektromos áramellátás, vagy éppen a digitális eszközök megléte vagy száma szab határt az online oktatásnak. Szót ejtett a mesterséges intelligencia alapú technológiákról is, példaként a hangzó beszéd különböző nyelveken történő, valós idejű feliratozását kiemelve, ami különösen hasznos tud lenni azok számára, akik nyelvi képzésen folytatják a tanulmányaikat és még igénylik ezt a fajta támogatást. „Azok a technikák, amikről korábban beszéltünk, hogy arcfelismeréssel a hangulatot detektálni lehessen és hasonlók, azért attól még messze vagyunk. (…) Hála istennek, még messze vagyunk tőle” – mondta Bokor Tamás.
Végül pedig Szabó Bálint arra kérdezett rá, hogy vajon mit hoz a jövő? „Ami ebből meg fog maradni, az valószínűleg az ökolábnyom csökkentését fogja szolgálni” – fejtegette az oktató-kutató, aki szerint olyan rendezvényeket, ahova el kellene utaznunk, hajlamosabbak leszünk online értekezletekkel kiváltani; a külföldi hallgatók felvételiztetése, a doktori védések, a levelező és esti tagozatos képzésekben részt vevők oktatása is jó példát jelent azokra a szituációkra, amikor érdemes lehet majd az online megoldásoknál maradni.
A Talk with NIT második adása továbbra is visszanézhető ide kattintva, a hivatkozott kötet, benne Bokor Tamás tanulmányával pedig ide kattintva érhető el.
