Parti Nagy Lajos az 1997-es A test angyala című mű megjelenése után úgy gondolta, megírja az elbeszélő sorsát, így 2007-ben adta ki Ibusár című drámáját, amelyet ebben az évben be is mutatott az Örkény István Színház. Több mint tíz évvel később, 2020-ban pedig az internetes közönség számára monodráma készült belőle Sárbogárdi Jolán idegi alapon sokat sír címmel, amely a HVG támogatásával bárki számára ingyen elérhetővé vált.
A magyar irodalomban egészen nagy hagyományra tekint vissza, hogy férfi szerzők női szerepbe bújva, mintegy saját maguk alteregójaként írják meg, adják ki egy-egy művüket. A legismertebbek közé tartoznak Weöres Sándor Lónyai Erzsébetként, Esterházy Péter Csokonai Liliként és Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánként megszólaló szövegei. Az utóbbi álnéven, 1997-es A test angyala című mű megjelenése után Parti Nagy úgy gondolta, megírja az elbeszélő sorsát is, így 2007-ben adta ki Ibusár című drámáját, amelyet ebben az évben be is mutatott az Örkény István Színház Pelsőczy Réka rendezésében. Több mint tíz évvel később, 2020-ban pedig az internetes közönség számára monodráma készült belőle, amely a HVG támogatásával bárki számára ingyen elérhetővé vált.
Az átdolgozott darab a Sárbogárdi Jolán idegi alapon sokat sír címet kapta, hiszen egyetlen szereplője Sárbogárdi Jolán (Bíró Krisztina), az ibusári vasútállomás jegykiadója, aki elmeséli saját és a számára fontos emberek élettörténetét. Jolán az öreglányok unalmas mindennapjaiból próbál kitörni, szerelemre és drámaírói karrierre vágyik, ám minduntalan akadályokba ütközik. A darab kezdetén elpanaszolja, mennyi minden hátráltatja, hány olyan személy van a környezetében, aki folyton visszahúzza. Az édesanyja folyton számonkéri, miért nem házasodott még meg, miért nincsenek gyerekei, ráadásul írni sem hagyja nyugodtan, vagy ha mégis, folyton kritizálja lánya szövegeit. És ott van Guszti, a Jolánnál sokkal idősebb jegykiadó kolléga, aki szerelmével üldözi a nőt, ráadásul mindezt Jolán anyjának ösztönzésére, annak ellenére, hogy ő viszolyog, egyenesen undorodik a férfitól. Misibe azonban szerelmes, de hiába vár a férfira három éve, az még csak levelet sem küld neki, pedig megígérte, hogy a Jolán által írt darabhoz ő szerzi majd a zenei betéteket. Ha pedig nem lenne elég ennyi magánéleti nehézség, ott van még a Magyar Boldog folyóirat szerkesztősége is, amelynek tagjai nagyon hosszú ideje nem válaszolnak Jolán nekik küldött írásaira. Emiatt folyamatosan levelekkel bombázza őket, amelyekre szintén nem érkezik válasz, ez még inkább megviseli a nőt. Egzisztenciális válságba kerül, úgy érzi, semmi sem elég jó, amit ír, semmit sem fog elérni ezen a területen, és örökké a MÁV alkalmazottja lesz egy Isten háta mögötti kis faluban.
Amikor egyedül marad az egész vasútállomáson, kifosztja a büfé szeszesital-kínálatát és előadja évek óta megjelenésre váró drámáját. Szinte az őrület szélére kerül, párbeszédet folytat önmagával, parodizálja az anyját, Gusztit és Misit. Fizikai értelemben a levegőbe beszél, hiszen nincs hallgatósága, mégis nagyon fontos dolgokat mond. Minden mondata egy-egy újabb ceruzavonása bonyolult jellemrajzának, kivetülnek lelki fájdalmai, szavaiból sugárzik a magány. Nincsenek lehetetlen vágyai, reális, teljesíthető célok lebegnek a szeme előtt, olyanok, amelyek megvalósítására bárkinek megvan az esélye. Tulajdonképpen azzal, hogy szeretné, ha írásai megjelennének, csak a másik vágya mögöttes tartalmát erősíti: szeretné, ha szeretnék. Nem akar nagy és elismert író lenni, nem érdekli a dicsőség, csupán azzal szeretne foglalkozni, ami igazán érdekli. A szerelemre ugyan meglenne a lehetősége, hiszen Guszti csak egy szavára vár, de Jolán egyszerűen képtelen elviselni a férfi közelségét, taszítja minden mondata, mozdulata. Ez a kettős sikertelenség pedig a reményvesztettségbe sodorja, nem látja értelmét életének.
És valóban, a színmű egyetlen jelenetével sem akarja tagadni azt, hogy Jolánnak igaza van, nem akarja megmutatni, hogy igenis szép az élet, ennek eldöntését már a nézőkre bízza. Távolságot tart az ábrázolt világ és a befogadó között. Nincs befolyásolási szándék, nincs ráerőltetett vélemény, egy boldogtalan nő élete kerül bemutatásra, amivel mindenki azt kezd, amit akar. Ennek ellenére könnyű azonosulni Jolánnal, hiszen mindenki megtapasztalta már a viszonzatlan szerelmet, az igyekezet ellenére bekövetkező sikertelenséget. De ha ezeket nem is, mindenki sajnálattal tekint a jobb sorsra vágyó kisemberre, aki becsületesen ellátja polgári foglalkozását, de nagyon szeretne a művészvilág tagjává válni, szeretné magát és az írásait tovább fejleszteni. A lehető leghétköznapibb figura, olyan karakter, akivel mindenki találkozott már, de talán sosem gondolta, hogy ilyen dolgok foglalkoztatják belül, sosem tudta, hogy valójában mi lakozik benne.
Emiatt a monodráma szól arról is, hogy mennyire nem ismerjük egymást, valójában még a hozzánk nagyon közel állókkal sem, hiszen ha sok mindent ki is mutatunk, el is mondunk magunkról, legbelül ezeknek az érzéseknek, gondolatoknak a százszorosát, ezerszeresét éljük meg. Bíró Krisztina hiteles alakításának köszönhetően másfél órán át a néző is az ibusári vasútállomáson tartózkodhat, ahonnan alig megy vonat. Ha pedig megy is, az sosem a vágyak távoli végállomása felé, hanem az ezzel ellentétes irányba, a következő nevenincs, ugyanilyen faluba. Ha belegondol ebbe az ember, másfél óra után valóban menekülni szeretne, s mivel vége a darabnak, megteheti. De mit tehet Jolán, aki több mint harminc éve itt él, és a függöny legördülte után is itt marad?
Nem tudjuk meg. Sorsa további alakulása rejtély, miután előadta a saját élete színdarabját párhuzamosan – talán észre sem véve – azzal, hogy előadta az általa megírtat. A különbség annyi, hogy az utóbbiba volt beleszólása, saját kedve szerint alakíthatta, ezáltal elérve a boldog beteljesülést, míg a valóságban ez nem csak rajta múlik. Sárbogárdi Jolán a darab kezdetétől fogva kiábrándul, reménykedik, dolgozik, küzd, töpreng, alakít, változtat, változik, hisz, igyekszik, elkeseredik, ám végül tehetetlenségében és kínjában csak sír. Nagyon sokat sír.
Képek: hvg.hu
