Herman J. Mankiewicz – ez a név valószínűleg nem mond sokat a ma emberének. Egy alkoholista forgatókönyvíróról beszélünk, aki legnagyobb sikerét azzal érte el, hogy Orson Welles mellett ő volt, aki megírta a nagysikerű Aranypolgár (Citizen Kane) című film forgatókönyvét. David Fincher legújabb rendezésében az ő történetét dolgozza fel, az 1930-as évek Hollywoodjának szélsőséges világába kalauzolva nézőit. A Mank lehetett volna egy nagyszerű alkotás, hiszen Mankiewicz izgalmakkal teli, de tragikus élete érdekes alapanyagnak tűnik. Megnézve a filmet azonban inkább hiányérzete támad az embernek, Fincher ugyan a filmes eszközök minden tárházát bevetette, hogy érdekessé tegye a történetet, a végeredmény mégis egy lassú, vontatott, sok helyen meglehetősen érdektelen, unalmas film benyomását kelti.
A 2020 decemberében a Netflixen bemutatott film középpontjában a Gary Oldman által alakított Herman J. Mankiewicz (Mank) áll, aki egy balesetből való lábadozása közben kap felkérést az akkor még fiatal Orson Wellestől, hogy írjon neki egy forgatókönyvet a következő filmjéhez. A történet fő szálát gyakorlatilag az Aranypolgár megírása és az ezzel járó nehézségek adják. Mindemellett a jelenetek folyamatosan ugrálnak az időben, az 1930-as évek eleje és 1941 között, amikor a filmet bemutatták. Az Aranypolgár forgatókönyvét Mankiewicz elvileg igaz történet alapján írta, főszereplőjét pedig a korszak leggazdagabb üzletemberéről, William Randolph Hearstről mintázta. Fincher az idősíkok közti váltogatással valószínűleg azt akarta megmutatni, hogy milyen események hatására születhetett meg a kultikus film története Mank fejében.
A ‘30-as évek hollywoodi csillogása mögött a romlottság, a megcsömörlött élet, a gazdagsággal járó hatalom problematikája is felsejlik néhány jelenetben, ami jól példázza a korszak társadalmi elitjének züllöttségét. A Mank pozitívuma, hogy még ha nem is az egész film során, de pár esetben nagyon hatásosan, kiváló módszerekkel mutatja meg a siker és gazdagság mögött rejlő erkölcsi romlottságot. Sajnálatos módon azonban ezen kívül nincs sok dolog, amit a film valóban hitelesen át tudott volna adni vagy meg tudott volna mutatni a korszakról vagy Mankiewicz személyéről.
A Mank megjelenése előtt igen nagy beharangozást kapott, számtalan díj várományosának, Oscar-esélyesnek tartották. Az előzetest látva először az tűnhet fel, hogy a film fekete-fehér, ami sokak érdeklődését felkeltheti. Ez egy napjainkban meglehetősen ritkán alkalmazott megoldás, amely különlegessé tehetné a filmet, ha értené az ember, hogy valójában mi célt szolgál két órán át fekete-fehérben nézni a jeleneteket, ha ennek semmilyen egyéb művészeti vagy értelmezési funkciója nincsen. Ha Fincher az Aranypolgár miliőjét akarta megidézni ezzel, akkor nem mondhatnánk, hogy sikerrel járt. Nézőként ugyan előjön a „film a filmben”-érzés, ami feltehetően a rendező célja is volt, de a történet megmutatása olyannyira laposra sikerült, hogy a látvány és a film üzenete nincs egy szinten, így a fekete-fehérség mindvégig funkciótlan marad.
A fő probléma az a Mankkel, hogy szinte semmilyen tanulság nem rajzolódik ki belőle, sőt, ha valaki nem olvassa el előzetesen, hogy miről szól a film, akkor még azt is nehéz megmondani, hogy itt egy kultikus film születésének lehetünk szemtanúi, egyszerűen azért, mert nincsenek dramaturgiai csúcspontok a történetben, az elejétől a végéig elcsordogálunk valahogy a sokszor teljesen érdektelen események hálójában. Ezen pedig még a neves színészgárda amúgy teljesen hiteles játéka sem segít. Gary Oldman rendkívül tehetséges színész, nem véletlenül nyert Oscar-díjat, ebben a filmben is hozza a tőle megszokott teljesítményt. Az általa játszott Mankiewicz személyében azonban semmilyen karakterfejlődés nem érezhető a teljes játékidő alatt. Az alkoholproblémákkal küzdő forgatókönyvíró nyomorúságos élete már az első percben kirajzolódik, majd az időben visszaugrálva láthatjuk azt is, hogyan ábrándult ki a filmsztárok világából, de ezen kívül semmi más nem bontakozik ki a karakterben. Ugyanez mondható el a többi szereplőről is: mindenki a társadalmi elit egy-egy típusát jelenít meg, a hollywoodi filmcsillagtól a gazdag üzletemberig mind-mind egy sztereotipizált képét mutatják meg az akkori valóságnak. A karakterek ezért nem túl összetettek, nagyon egyoldalúan jelenítik meg a korszak sajátosságait.
David Fincher talán túlságosan nagyot akart villantani a Mankkel, annyira hitelesen és részletgazdagon akarta megmutatni ezt a számára nagyon érdekes történetet, hogy közben elfelejtette, hogyan kell jó filmet csinálni. A Mank nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, életrajzi filmként egysíkú és unalmas, a ‘30-as évekbeli Hollywood árnyoldalának ábrázolásához nem elég összetett, az Aranypolgár születésének bemutatásához pedig elveszik a részletekben. Mindezek ellenére jó szórakozást nyújthat azoknak, akik szeretik a fekete-fehér, retro stílusú filmeket, vagy épp Gary Oldmant.
Képek forrása: netflix.com, puliwood.hu, theringer.com
