Március 10-én este 6 órától ezzel a címmel tartott előadást az ELTE SEK Történeti Diákműhely vendégelőadója, Radics Péter. Az érdeklődők sok érdekességet megtudhattak az űrkutatással és a holdra szállással kapcsolatban.
Radics Péter szociális munkásként végzett Szombathelyen, jelenleg pedig a Népjóléti Szolgálatnál dolgozik Celldömölkön. Mellette amatőr szinten csillagászattal is foglalkozik, ami saját bevallása szerint eléggé költséges hobbi. Szabadidejében a blogolásnak is szentel némi időt; a spacejunkie.hu oldal munkatársa, ahol rendszeresen jelenik meg írása. A Magyar Csillagászati Egyesület tagja, melynek logója büszkén díszíti a teleszkópját.
A téma iránti érdeklődése egy könyvélményből fakad: Marton Béla A Ceresz foglyai ifjúsági sci-fi regénye volt az, ami elindította ezen az úton. Radics Péternek volt szerencséje már ezt az előadást több helyen is megtartani: ősbemutatója tavaly a Celldömölki Városi Könyvtárban – a könyvtárigazgató felkérésére – a holdra szállás 50. évfordulója alkalmából volt. A nyitódián látható Hold-fotót maga készítette a távcsövével; a másik képen pedig az a Saturn V űrrakéta látható, ami a jelenlegi technológiai szinten a legnagyobb rakéta a világon.
Mint tudjuk, a hidegháború egyik „frontja” az űrben zajlott, amikor is mindkét szuperhatalom arra törekedett, hogy „meghódítsa” magának a világűrt. Sokáig nem volt egyértelmű, hogy ki nyeri ezt a versenyt: jó ideig a szovjetek vezettek, majd az Apollo-8 küldetése során vált sejthetővé, hogy az amerikaiak fognak kikerülni belőle győztesként. De lássuk a részleteket!
Mindkét hatalom technológiai elgondolása az űrkutatást illetően azonos tőről fakad. A németek a második világháborúban kifejlesztettek egy megtorló eszközt, a V-2-t, azt a rakétát, amivel brit területeket támadtak. Ezek a fegyverek a világháború végén az amerikaiakhoz, illetve a szovjetekhez kerültek. Az előadó szavaival élve, az előbbiek néhány rakétát, alkatrészt és tudóst – köztük Wernher von Braunt –, míg a másik fél rengeteg rakétát és alkatrészt zsákmányolt. Lényegi különbséget a híres náci rakétatudós, az előbb említett Wernher adta, aki sokat segített a NASA űrprogramjában. Mindkét hatalom a V-2-t vette alapul a saját űrrakétája megépítésénél.
Az előadó úgy összegezte a szovjet űrtechnológiát, hogy „egyszerű, de nagyszerű”. Az első eszköz, ami az űrben járt, a Szputnyik-1 volt, ami még csak focilabda nagyságú volt. Érdekességként megtudhattuk azt is, hogy a szerkezet belsejében egyfajta gázelegy volt, ami azt a célt szolgálta, hogyha esetleg lék keletkezne a hajó burkolatán, akkor meg tudják állapítani a helyét és a súlyosságát. Ebből is láthatjuk a szovjetek igazán egyszerű, de zseniális problémamegoldó-képességét. A második eszközben már egy élőlény is utazott: a mindenki által kedvelt Lajka kutya, ami a kutatás árnyoldalára is rámutat: Lajka nem élte túl az utat, már a légkörből kilépve elájult, majd egy meghibásodás miatt életét vesztette. Ennek ellenére az USA-t sokként érte, hogy vetélytársa megelőzte őt; általános pánik lett úrrá az Államokban. Erre válaszul az amerikaiak is kilőtték az első rakétájukat, a Mercury-Redstone 2-t egy Ham nevű csimpánzzal a fedélzetén, aki sikeresen vissza is tért az űrből. Igaz, egy kis csalással tették ezt meg: nem állt pályára a Föld körül, csak egy úgynevezett „űrugrást” hajtott végre.
Újabb sokként érte az amerikai népet, amikor hírt kaptak arról, hogy a szovjeteknek sikerült kilőniük 1961. április 12-én az első embert az űrbe. Jurij Gagarin Vostok-1 nevű rakétájával átlépte a légkört, Föld körüli pályára állt, majd épségben visszatért. Nevéhez köthető két legenda is, ami később szokássá vált az asztronauták számára. Egyrészt amikor elindult a kilövőállomás felé, felírta a nevét az ajtóra, amin kiment, másrészt teljes harci díszben a kilövőállomás felé haladva megállíttatta a buszt, majd jó orosz módjára a keréktárcsára vizelt. Érdekesség még, hogy a Cosmosdrome nevezetű kilövőállomást, ahonnan útnak indult, mind a mai napig használják. Az amerikaiak sem késlekedtek: 1961. május 5-én ők is kilőtték az első, személyt szállító rakétájukat Alan Sheparddel a fedélzeten. Azonban itt is csaltak, és szintén csak egy űrugrást hajtottak végre. Később Alan még visszatért az űrbe az Apollo-program keretében – ahol ő volt a legidősebb a Holdon járt űrhajósok közül –, majd a Holdra leszállva 1971-ben golfozott annak a felszínén, így ő lett ebben az első a világon.
1965. március 18-án Alekszej Leonov volt az első ember, aki űrsétát tett, megelőzve ezzel az amerikaiakat – a szovjetek tervei szerint ő lett volna az első ember a Holdon is, de mint tudjuk, vetélytársaiknak előbb sikerült az akció. Leonov volt egyébként annak a szovjet űrhajónak is a parancsnoka, amelyik részt vett az első nemzetközi űrprogramban, amikor összekapcsolódtak egy amerikai űrhajóval. Jó barátságban volt Buzz Aldrinnal – aki az Apollo-11 legénységének tagja volt –, egészen Leonov 2019-es haláláig.
Az amerikai űrprogram hatalmas lendületet kapott, amikor John F. Kennedy 1961-ben elfogadtatta űrkutatási programját; kijelentette, hogy még az évtized végére embert fognak feljuttatni a Holdra. Az első amerikai sikert a Gemini-program hozta – ennek eredményeként történt meg az első amerikai űrséta. Az USA legsikeresebb űrprogramjának az Apollo bizonyult, melynek célja a Holdra-jutás volt. Mondhatni nem kevés költséggel járt: 25 milliárd amerikai dollár volt a teljes összeg. Összesen 25 ezer kutatóintézet, laboratórium, cég, vállalat és 400-500 ezer ember dolgozott rajta. A tapasztalatokból tanulva Wernher von Braun ötletét vették alapul a rakéta kialakításánál, ami így többfokozatú lett.
Magára a holdra szállásra két elképzelés is született, de végül a Lunar Orbit Rendezvous (LOR) elnevezésű nyert. Ennek a lényege az, hogy az űrhajó először elkezdett keringeni a Föld körül, majd a megfelelő pillanatban egy Hold irányú gyújtással elindult célja felé. Ehhez nagyon nagy precizitás kellett, mivel a Föld–Hold közötti utazás három napot vett igénybe, így azt is ki kellett számolniuk, hogy hol lesz a Hold az utazásuk végén. Ezután hold körüli pályára kellett állniuk, majd itt is a megfelelő időben kellett megkezdeniük az ereszkedést a felszín felé, az űrhajó pedig folytatta a keringést az égitest körül. Miután az űrkomp végzett, felszállt a rakétához, és ott „randevúzott” vele, azaz összekapcsolódtak. Ezután az űrhajósok átmásztak az űrhajóba és visszaindultak a Földre. A küldetés legkritikusabb pontja maga a visszatérés volt, mivel pontos szögben kellet visszaérkezni, hogy kihasználhatóvá váljon a légkör fékező hatása.
Az előadó kitért a Saturn-V rakéta mentőrendszerére, ami egyfajta minirakétaként működött. Amennyiben fennállt volna a veszély, ez a szerkezet elvitte volna a parancsnoki modult a veszélyzónából. Az Apollo-program keretében szerencsére nem került bevetésre, azonban 2018-ban a Soyuz MS-10-nél nagy hasznát vették egy hasonló rendszernek: az egyik segédrakéta nem vált le és a rakétatest mellett felrobbant. Ekkor működésbe lépett a mentőegység, és így az űrhajósok biztonságban hazatérhettek. A balesetről ide kattintva láthattok egy fedélzeti felvételt.
Összesen 20 Apollo-program volt tervben, de végül az utolsó háromra nem került sor. Ha valakit érdekel az Apollo-program, érdemes elkezdenie az HBO GO-n futó A végtelen szerelmesei című sorozatot.
Az Apollo-program nem indult valami fényesen: 1967. január 27-e tragédiaként vonult be a történelembe. Ekkor került sor az Apollo-1 földi tesztjére, ami során a parancsnoki modul kigyulladt; mindhárom űrhajós életét vesztette. Előtte jelezték már, hogy problémák vannak, azonban ezt nem vették figyelembe. Azon is elgondolkodtak, hogy felfüggesztik a programot, de végül folytatták. A balesetet követően áttervezték a modult.
Az Apollo-11 keretében lépett ember először a Holdra. 1969. július 16-án indultak el a Földről, majd július 20-án szálltak le a Hold felszínére, de a kiszállásra csak 21-én, hajnali 2:51-kor került sor. Mielőtt megtehették volna az első lépéseket, előtte eleget kellett tenniük az Apollo-protokollnak, miszerint először a felszállás előtti teendőket kellett végigcsinálniuk, amennyiben valami balul sül el, egyből vissza tudjanak térni az űrhajóhoz. Azonban ez az akció sem ment olyan egyszerűen. Egy hiba miatt először nem kaptak leszállási engedélyt, mivel nem érkezett jel a földi irányításnak, azonban ezt hamar megoldották az antennaállás megváltoztatásával. Ezután egy újabb hibakód került elő, ami azt jelezte, hogy megtelt a memória, így a földi irányítás a hibakód figyelmen kívül hagyására szólította fel az űrhajósokat. Érdekesség, hogy Buzz Aldrin egy kis bort és egy kis ostyát vitt magával a Holdra, ahol úrvacsorát vett. Az első Holdséta során hangzott el Neil Armstrong híressé vált mondata: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Az első ember címmel film is készült az akcióról.
Végül a konspirációkra került sor, melynél kiemelte az előadó, hogy amennyiben az USA bármilyen trükkel próbálkozott volna, akkor a Szovjetunió – akinek mindenütt volt besúgója – egyből leleplezte volna. Az első, amit az összeesküvés-elmélet hívők felrónak a NASA-nak az, hogy a felvételen a zászló lobog. Azonban ha jobban megnézzük a kompon lévő kamera videóját, láthatjuk, hogy a zászló valamilyen rugalmas anyagból készült, aminek időbe tellett, hogy kiegyenesedjen. A következő kérdés az volt, hogy miért nem látszódnak csillagok a felvételeken, ha az űrben jártak? Erre az előadó is hozott példát, amikor ő is úgy fotózta le az éjszakát, hogy ott se látszódtak, csak beállítás kérdése. Egyesek szerint egy előre elkészített makett alapján csinálták meg a Holdra szállást és ennek a felvételét láthatjuk. Azonban az akkori technológiával ez kivitelezhetetlen lett volna, mint ahogy az a feltételezés is, miszerint a Földön játszották csak el az akciót, majd a felvételt lelassították. Ezt azzal magyarázták, hogy egyes embereknek feltűnt, hogyha felgyorsítják a videót két és félszeresére, akkor olyan, mintha földi gravitáció hatna az űrhajósokra. Továbbá azt is felróják a NASA-nak, hogyha sikerült 50 éve eljuttatniuk embereket a Holdra, akkor most miért nem képesek rá? Erre egyszerű a válasz: nincs mögötte gazdasági érdek, nem kifizetődő. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lesz rá példa: az előadó szerint még a mi életünkben sor kerülhet egy ilyen küldetésre.
Szerző: Hengszter Norbert
Képek: Németh Tamás Zoltán
